Pár nappal mixtape-trilógiája monumentális és minden korábbinál mélyebbre menő záródarabjának (0, ejtsd: nulla) megjelenése előtt leültünk az idén krisztusi korba lépő Schwarcz Ádámmal, hogy átbeszéljük a nagy témákat: élet, halál, bűntudat, veszteség, profizmus, szabadság. De kiderült az is, hogy mi van Sofia Coppola kezeivel és a kacsákkal. Beton.Hofi eddigi legnagyobb koncertjét április 13-án adja az MVM Dome-ban. Ez az interjú először a Recorder magazin 112. számában jelent meg, amit itt tudsz házhoz rendelni nyomtatott formában.
Mikor ábrándultál ki a felnőttek világából?
Négyévesen kábé. Néztük A kis Buddhát nevelőfaterommal meg anyámmal, apám bejutott az épületbe, betörte az ajtót, és a többit nem részletezném. Asszem abban az időszakban voltam anyámmal a Víg utcai rendőrségen úgy, hogy én mezítláb voltam. Onnantól nem sok kérdés vagy mese maradt nekem ott a Kőbányai úton meg a Bérkocsis utca körül.
Akkoriban Kis-Románia becenéven futott, mert az ideköltöző erdélyiek nagy számban vállaltak munkát az akkor még a városi körforgás egyik csakrájaként működő Józsefvárosi piacon.
Amikor időről időre rákérdezek közös ismerőseinknél, hogy mi van veled, akkor…
Figyelj, engem mindennap temetnek, egy idő után az lesz a furcsa, hogy már rég meg kellett volna haljon a csávó ennyi információ alapján. De még mindig itt vagyok. Azért oszd el néggyel, és szorozd meg másféllel, amiket hallasz.
Amúgy nem ezt mondták, hanem azt, hogy nagyon nehezen viseled a sikert.
A siker nagyon intenzív dolog. Mindenki máshogy néz rád, de közben megvannak a régi berögződéseid, régi személyiségjegyeid. Sokszor azt is nehéz elviselni, ha egy teremben csak egy ember néz, de amikor mindenhol, minden egyes teremben többen néznek, az egy nagyon érdekes tapasztalat. Ami a legnehezebb benne, hogy nagyon nagy súlya van annak, amit mondok. Bármilyen megnyilatkozásom vagy reakcióm felszorzódik a környezetemben: óriási érzelmi következményei vannak egy dicséretnek, de ugyanez negatív irányban is lejátszódik. Ha valakire nem fordítok elég figyelmet vagy időt, az neki nagyon rosszulesik.
Feltűnt, hogy jó párszor megjelenik a halál témája a lemezen, azon belül is a te halálod. Foglalkoztat, hogy mennyi időd van még hátra?
Idő szempontjából nem, de a halállal való szembenézés gyerekkorom óta foglalkoztat. Korai emlékeim közé tartozik, hogy próbálom megvizsgálni, hogy mi ez az egész tapasztalat, amit létezésnek hívunk, és mennyire fatális a halál. Szerintem nem a halál a legrosszabb, ami történhet egy emberrel. Például az időérzékelés megnyúlása egy intenzív, negatív helyzetben szerintem sokkal rosszabb.
„ENGEM A MONDATOK ÉRDEKELNEK, NEM A RÍMEK” – interjúnk Beton.Hofival a comic sins idejéből a Recorder 85. számából, amit itt nyomtatott formában házhoz rendelhetsz
Mik hatottak a leginkább arra, hogy milyen lett ez a lemez?
Sok embernek az elvesztése. Most januárban hunyt el a nevelőapukám édesanyja, aki nekem az egyik legkedvesebb nagyszülőm volt. Egyéb emberi veszteségek is értek, fogalmazzunk úgy. Annak, hogy ezt a dolgot hivatásomnak választottam, sok emberi áldozata volt.
Ha meg kéne ragadni ennek a három mixtape-nek a lényegét, akkor számodra miről szólt ez a trilógia?
Bűnről, bűnhődésről, bűntudatról, tudatról. Úgy érzem, a végére a magjáig értem a saját személyiségemnek. Teljesen megváltozott a motivációm nagyon sok dologban, sok korábbi vágy vagy cél már nem volt az enyém. Hogy mi a fontos számomra, vagy hogy egyáltalán én ki vagyok. A 0 a keresztútról szól, a halálról, a feltámadásról. Magáról a ciklikusságról. Ebben a három mixtape-ben nagyjából elmesélem, hogy ki volt Schwarcz Ádám eddig.
Már évekkel ezelőtt tudtad, hogy ennek nulla lesz a címe?
Nem. A címek mindig menet közben találták meg magukat. Valamikor érzem, hogy ez most megvan, ez lesz, onnantól viszont eldőlt. És akkor tudok elkezdeni igazából alkotni, mert abból bontom le az egésznek a gondolatiságát. A nulla engem tényleg próbára tett, de a nulla egyben lehetőség is mindig. Nullából indulni és nullából nyitni, van benne valami mindennél felszabadítóbb érzés. „Mert mi nullán kezdtük el, és te nullán hagyod abba…” Aki tudja, tudja, csókolom őket.
ÖTPONTOS SZÍVREPESZTŐ TECHNIKÁK - kritikánk Beton.Hofi harmadik mixtape-jéről
Nem könnyítetted meg a dolgodat ezzel a koncepcióval, amit kitaláltál a karriered indítására. Bele van építve, hogy mindig egyre jobbnak kell lenned, és még csak ezután jön az első album.
Ha esetleg úgy adódna az életben, hogy nem alkothatok, nem akarok úgy visszagondolni, hogy amikor lehetett, akkor nem alkottam teljes erőbedobással. Emelt fővel akarok visszatekinteni, mert csak ez fog számítani egy későbbi perspektívából.
„Álmomban Sofia Coppola kezei vannak a farkamon” – ez hogy jutott eszedbe?
Volt egyszer egy álmom Sofia Coppolával, ebbe most részletesebben nem mennék bele. Az Elveszett jelentés az egyik kedvenc filmem, akkor mehetett bele a neve a fejembe, és akkor álmodhattam róla, amikor azt először láttam. Megvan az a jelenet A Keresztapa III.-ban, amikor gyúrja Andy Garciával a tésztát, lehet, hogy az is előidézte. Van egy absztrakció az egészben, van egy groteszk felütése, aztán meg elviszem egy ilyen ködös, álomszerű, utazós irányba.
És mi van a kacsákkal? Több számban is is emlegeted őket.
A kacsa az egyik kedvenc sorozatszereplőm világában egy kiemelt szimbólum. Tony Soprano első pánikrohamát a kacsák váltják ki. Beköltözik egy kacsacsalád a medencéjébe, és amikor elvonulnak, a maffiavezér elájul. Ezt „A kiskacsa fürdik”-es képet amúgy használtam Realisztik első albumán a featemben, amit nagyon szerettem, és sajnáltam, hogy nem kapott különösebb figyelmet, így két gondolatot is kiműtöttem belőle saját hommage gyanánt. Plusz sokat néztem a kacsákat az Orczy-parkban Covid alatt.
Eddig főleg egyes szám első személyben voltak a szövegeid, de most a Tesi teljesen külső személyről szól. Ez egy új irány?
Nem volt tudatos, csak ott valahogy így volt ideális. A Tesiben ez mutatja, hogy én ismerek ilyen személyt, vagy ezt a profilt ismerem, és hogy volt vele érzelmi kapcsolatom. Meg arra is jó ez a fajta megszólítás, hogy ha valaki hallgatja, és magára ismer, akkor egyben annak is az allegóriája, amikor magadról hallasz vissza dolgokat. Amikor E/3-ban beszélsz valakihez és ától cettig elmondod neki, hogy mi a matek.
Beton.Hofi elég hamar branddé vált. Mennyire érzed úgy, hogy meg van kötve a kezed?
Nagyon sokat számított, hogy már az első mixtape is színes volt, megteremtette a lehetőséget, hogy a második lehet még színesebb, és mostanra eljutottunk oda, hogy ha én bármilyen műfajban megszólalok, az nem lesz meghökkentő. Mert nem a műfaj képzi az identitásomat, hanem az én lábnyomom az érdekes annak a műfajnak a mezején.
"MÁR EGY EMBERRE VAGYOK GYAKORLATILAG BÁRKITŐL" – interjúnk Beton.Hofival a Playbánia idejéből a Recorder 97. számából, amit itt nyomtatott formában házhoz rendelhetsz
Volt már olyan kanyarod művészként, amit nem vett be veled a közönség?
Persze. A Motelt nem értették annyira, a Közel-kilét-Európát nem látták 500 ezren se, pedig szerintem az egyik legjobb videoklipem, aminek egyes jeleneteit sok későbbi klipben viszontláthattuk.
Meglepett ez a döntés, hogy hat single-t is kiadtál a lemez előtt, és közülük öt fel is került a lemezre.
A Comic Sins előtt a Day 01 volt az első klipes szám, az szerintem egy bátor döntés volt, utána a Hard Reset szintén, és azokból nem lehetett leszűrni, hogy pontosan mi lesz az a lemez. A mostaninál pedig ez egy lövőcsel volt, hogy pár dolog kijött, de nyilván nem a legdefinitívebb dalok. Mert akkor nincs meg az az élmény, amikor kibontod az albumot. Ha elintéztem volna annyival a lemezt, hogy hozzárakok még három számot a single-ökhöz, akkor én is nagyon csalódott lettem volna. Ahogy most van, az már decens szerintem.
Külön hallgatva nekem kicsit lagymatagnak tűnt az az első pár single, de az albumon belül megszerettem őket.
Egy nagyobb képben teljesen mást jelent egy elem, ha más elemek is hozzá vannak rendelve, ezért nagyon izgalmas platform szerintem egy mixtape vagy egy album. Meg egy gyönyörű kihívás. Ezt az emberi és mentális tesztet végigcsinálni nagyon nagy tapasztalat. Elképesztő. Olyan, mintha életeket éltem volna le. Mindegyik lemeznek van egy ilyen élménye, de ennek különösen.
Az utolsó pillanatban készült el ez a lemez. El tudod képzelni, hogy egyszer úgy csinálj egy lemezt, hogy a megjelenés előtt egy hónappal már kész van?
Én is ezt szeretném, de az az érzésem, hogy minden ez ellen dolgozik. Magammal el tudok számolni, de ez egy csapatmunka. Most először volt egy olyan alkotótársam Krisz személyében (Hegyi Krisztián aka. ANUBII$, a lemez vezető producere - a szerk.), akivel kimondtuk, hogy mi ezen együtt dolgozunk, és ilyet korábban nem tapasztaltam meg senkivel. Ennek a lemeznek az elkészülése olyan elképesztő nehézségekkel járt, amikre soha nem gondoltam voltam. Mindkettőnk élete nagyon zaklatottan alakult, az egész egy nagy vállalás volt, ami nagyon kimerített minket. Akartunk valamit állítani. Amit én gondolok a rapről, amit Krisz gondol a hangzásról, és a végén összeszorított foggal ugyan, de ezt az állítást magunk felé igazoltuk.
Kitaláltál magadnak egy alteregót, akit már megfuttattál különböző helyeken, és most feltűnik a mixtape-en is. Miért van szükséged KizzaPing69-re?
Mert izgalmasabb így, szórakoztatóbb.
Mi a különbség köztetek?
KizzaPing69 ott maradt a nyolcadik kerületben, lelkileg is. Ő az a projekcióm, aki nem másnak mondja a szövegeit, csak az orra alatt dörmög magának. Meg van hibbanva teljesen.
„Rosszul vagyok az amatőrségtől" - mondtad nemrég, és arra gondoltam, hogy akkor gyakran érezheted rosszul magad ebben az országban.
Rosszul vagyok tőle, de hálistennek mindig velem van. Pedig a profizmusnak a legtöbb kritériuma ingyen van. Nem pénzkérdés, nem erőforráskérdés, hanem kifejezetten csak az általam megtehető minimum, amitől profi lesz valami. Kivagyok a ki nem kényszerített hibától, a slendriánságból fakadó tévesztéstől, és ez a fajta maximalizmusom azt eredményezte, hogy szembe kellett néznem azzal, hogy nem tudom kontrollálni más emberek lelkivilágát vagy munkamódszereit. Hajlamos vagyok nem észrevenni, hogy közben ez a karrier lett az életem. Ez nem valami elemelt világ vagy utazás valahova, hanem ezek a hétköznapjaim.
Azt gondolnám, hogy például egy arénás koncertet csak profizmussal lehet összerakni.
Persze, de a profizmusnak van egy görcsösítő hatása is. Most már azt gondolom profizmusnak, hogy én el tudok számolni felelősséggel a saját tetteimért, a tőlem telhető maximumot megteszem, de a társaimat megpróbálom támogatni, és nem relativizálom az ő nehézségeiket. Profikra kell bízni minden szegmensét a dolognak, de helyettem nem fog senki fellépni. Itt a legfontosabb az lesz, hogy én aznap tudjam, hogy mit akarok, és ott legyek fejben teljes mértékben.
Izgulsz miatta?
Egy nagyon komoly meccsnek fogom fel, egy rangadónak. Az összes eddigi koncertemet ebből az analógiából vetítettem le: a Parkokat bajnoki döntőknek fogtam föl, ezt pedig a karrierem legnagyobb fellépéseként kezelem. De ugyanakkor azt is profizmusnak tartom, ha esetleg hibázok, vagy nem jössz össze úgy, ahogy szeretném, akkor annak ne az legyen a lelki következménye, hogy magam ellen fordulok. A kudarc az, ami megedz arra, hogy kibírj dolgokat.
Szokott néha olyan érzésed lenni, hogy túl sokat adsz magadból?
Miért lenne gáz adni azt, ami van? Tök fölösleges elfojtani bármit, felszabadító nem rejtegetni dolgokat, hanem inkább szembenézni velük, mert energiát nyernek vele mások. Az én zeneiségem azt mutatja, hogy tudnak kapcsolódni hozzá az emberek. Kimondok magamról dolgokat, amikre nem annyira vagyok büszke, de ha nem mondom ki, attól azok még úgy vannak.
Talán eddig a Lucyd című számban tárulkozol ki a legjobban. Milyen érzés volt azt befejezni?
Az utolsó mondat, amit erre az albumra felvettem, az volt, hogy „a nevem Ádám”. Két nappal ezelőtt, nulla óra nulla nullakor. Magát a Lucydot még a Wavy-táborban vettem fel. A toldyuusós srácokat aznap ismertem meg, ott bütykölődtek valamit éppen a gépen, és hallottam ezt az egészen fura hangzású zenét. Már nagyon régen akartam az alvásparalízisemmel kapcsolatban valamit megosztani, és az illett ehhez a hangulathoz. A szövegnek egy része már keringett korábban, de ott egyben felmondtam az egészet. Sokáig nem is hallgattam meg, de aztán egyszer előkerült, és mindenki megreccsent tőle. Én is. Azt éreztem, ott aztán tényleg meztelen vagyok. Ahogy felveszel egy ilyet, azt nem lehet reprodukálni. A levegővételt, az érzelmi indíttatást, a pillanatot. Tehát úgy hagytuk. Amikor kitaláltam, hogy ez lesz az utolsó szám, akkor megnyílt a fejemben, hogy a végére kell még az a mondat, hogy „a nevem Ádám”. Szerintem minden gondolat, minden sor egyfajta kiküldött rádiójel az univerzum felé, és ha valaki megkapja ezt az üzenetet, akkor hallja azt is, hogy ez vagyok.
„Én látni akarom majd a gyerekeink, látni a hasad, ahogy kerekedik” - mondod az utolsó versszakban. Nagyon csalódott lennél, ha tíz év múlva még nem lennének gyerekeid?
Attól függ, hogy miért nem lettek gyerekeim - az fogja determinálni, hogy ez egy fájó gondolat, vagy egy olyan, amivel emelt fővel tudok szembenézni.
Optimista vagy a jövővel kapcsolatban?
Igen. Az igazság pillanata - ezt érzem most a jövővel kapcsolatban.
Úgy érzed, hogy maradéktalanul sikerült végrehajtanod a tervet ezzel a lemezzel?
A végén az volt a konklúzióm, hogy el tudom fogadni, ami készült, de fáj meghallgatni azért. Nekem most kezdődik a szembenézés időszaka mindazzal, amit megnyitottam magamban. Ez most kijött, biztos lesz egy tisztulási folyamata ennek, és utána mindig szebb dolgok szoktak történni.
Miután megnyitottad magad, és elkészült a szám, ott van az is, hogy elő kell majd adni egy csomószor élőben.
Ezért nagy a nyomás, amikor csinálok valamit. Mert tudom, hogy mennyiszer kell előadni. Tudom, hogy mi dolgom lesz még vele. Tudom, hogy végérvényesen hova kerül az én keretrendszeremben. Olyan kell legyen, hogy bele tudjak állni abba a köntösbe, amikor majd bele kell állni, és ezért is nagyon nehéz volt eljutni odáig, hogy ez a lemez ilyen hangvételű legyen.
Nekem úgy tűnik, mintha a koncert lenne számodra a legideálisabb helyzet a rajongókkal való találkozásra.
Én ott annyira szabadnak érzem magam! Ez a nehéz egy turnéidőszakban, hogy akkor nagyon sűrűn vagy ebben a szabad állapotban, de színpadon kívül meg semmi szabadság nincs. Olyan, mintha egy benzinkút-loopban lennél, és ugyanazokat a hot dogokat eszegeted. Reggel hatkor Salgótarjánban egyszerre van ott a Citromail Gang és az összes helyi fizikaimunka-vállaló.
És azt tudod már, hogy mi lesz az első album címe?
Nem. Vannak zenei terveim különböző kiadványokra, nem csak a Beton.Hofi-térben gondolkodom. Izgalmas időszak jön, ha újra alkothatok. Nem írok le szövegeket, de ha zenét hallok, akkor rappelek a fejemben. Sok szám nem most készült, csak most rögzítettük, ezért valójában már most is készül egy új album, de remélem, még több szabadságom lesz alkotóilag ezután.
Látsz olyan embert magad körül, akinek irigyled a derűjét?
Valamelyik underground rapszámban volt, hogy nem az a szegény, akinek nincs, hanem, aki többre vágyik. És ez szerintem nagyon igaz. Ha akarsz valamit, ami épp nincs meg, akkor soha nem lesz a fókuszod azon, ami épp van. Sok bátor embert látok magam körül, meg olyanokat, akik találtak magukban helyet meg békét. Lehet a más kárán és a más javán tanulni. Nekem legalábbis sikerült.
Ha visszatekintesz erre az elmúlt négy évre, ami alatt a rapkarriered beindult, jó irányba változtál ebből a szempontból? Könnyedebben tudod az életet venni?
Igen. A zene előtt azt éreztem, hogy valami fortyog bennem. Nem értettem, hogy mi miért történik, éreztem, hogy nem így kéne élni, mert kevés lesz, amit ez kínál. Nem anyagilag, hanem mentálisan. Repetitíven végezni olyan munkát, amihez szellemileg nincs semmi közöm, meg nem látni az eredményét sem annak, amit csinálok, csak a hónap végén pénzben. A kreatíviparban, ahol dolgoztam, folyton passzív-agresszív, toxikus e-mail-váltások zajlottak, és a projekt végére az nyert, aki jobban állta az ütéseket. Riasztó volt számomra a gondolat, hogy ilyen hierarchikus rendszerekben töltsem az életemet, a szociális kapcsolataim is ezekből a terekből képződjenek, és hogy ne valódi érdeklődés mentén kapcsolódjak emberekhez, hanem gyakran anyagi érdekből.
Mi volt az utolsó dolog, amitől nagyon belelkesedtél?
Most, hogy közel van, hogy felfogjam, hogy megcsináltuk ezt a lemezt, az éjjel tudtam annyit sírni, hogy újra érzek olyan dolgokat, amiket addig elfojtottam, hogy tudjak koncentrálni. Az reményt adó volt. Egy picit megint jobban embernek éreztem magam az összetörtségemben is.
Valamelyik nap néztem egy interjút a 82 éves Ingmar Bergmannal, aki azt mondta, hogy a teljes kudarcát emberként, szülőként és társként azzal kompenzálta, hogy a legjobb lett a szakmájában.
Én is minden létező emberi módon kudarcot vallottam már valamelyik pontján az életemnek. Tényleg föltörölte velem az élet a padlót, aztán felálltam, és mentem a következő falnak teljes erővel neki. Faltól falig, taknyomon-nyálamon csúszva. Itt vagyok én is ezen a hullámvasúton, itt vagyok a sulibuliban, nézegetem, hogy milyen csipszek vannak az asztalon, és nem tudom, hogy mi lesz. Amikor a legjobban a padlón voltam, azt éreztem, hogy akkor legalább becsülettel közvetítsek arról, ahol vagyok.
Vannak hosszú távú terveid?
Abszolút. Lelki nyugalmat, alkotói szabadságot és szeretetet szeretnék magam körül. Úgy szeretnék élni mindig.
interjú: Varga Ferenc
fotó: Valami Hektor
