Ötpontos szívrepesztő technikák. Beton.Hofi: 0 (lemezkritika)

Beton.Hofi körbeér a mixtape-trilógiáját lezáró, minden eddiginél fajsúlyosabb és kiforrottabb 0-val. Ez a kritika először a Recorder magazin 112. számában jelent meg.

Még mindig Nickelodeon a flow és tudod, hogy jók a rímek, Beton.Hofi mixtape-trilógijának monumentális zárótétele mégis karcosabb, sötétebb és jobban húsba vág. A 0 (ejtsd nulla) mélyebbre megy az élve boncolásban és fájdalmasan szép látlelete annak, hogyan lett Ádiból Ádám. Nemcsak karriercsúcs lemez, de végre egészében elénk tárul, ami masszív tudatossággal épül már a kezdetektől.

Bár a kortárs magyar könnyűzenét letaroló új hiphopgeneráció tagjainál az űrsebesség nem ritka, Beton.Hofi felívelésében a talán legizgalmasabb, hogy nagyon különböző buborékok közös nevezője lett. Nyilván vannak, akik több Arénát csinálnak vagy gyorsabban jutnak oda, de hogy valakire egyszerre bólogat a főpolgármester, a dalszöveget cincáló nyelvész és a sarki patyolatos, az azért egyedi. Bónuszként pedig a változatos beatek a veretős dubstepperek, lógó blinges tollkabátosok és gitárokra gerjedő kígyóvállúak ízléséhez is passzolnak, Beton.Hofi így tényleg minden asztaltársaságban téma.

A siker titkára nyilván számos megfejtés bedobható a remekül megtalált alkotótársaktól a minden apróságra odafigyelő profizmuson át a metaszintekig nyúló jelenlétig. E rendkívüli átgondoltság fantasztikus friss példája az új lemez „anyukád dohányzó asztalán vagyok a címlapon meglepetés” sora, a 0 megjelenésének hetében ugyanis Beton.Hofi valóban ott vigyorog a Meglepetés női magazin címlapján, virággal a kézben. Az ilyen és ehhez hasonló dobásoknál jóval fontosabb azonban a komplex alkotói építkezés: az, hogy mindig is összefüggő trilógiában gondolkodott, a 0 ezért jóval több, mint egy remek harmadik lemez.

A Beton.Hofi-jelenség lényegét, bármit is gondoljunk róla, a megélt hitelesség adja, a kitárulkozó, önmarcangoló őszinteség. Ez az a minőség, ami mindig mindenen áttör, legyen az absztrakt festészet vagy stand-up, de ami ebben a műfajban aztán tényleg kiemelten fontos. Schwarcz Ádám méregerős szövegeihez ezért kapcsolódhat bárki, hisz a szóképei különleges játékba hozzák a hallgatót. Nyilván nem tudhatjuk, mire gondolt pontosan a költő, de a szavak érzelmi töltését arcba kapjuk és instant magunkénak érezzük. A dalokat ráadásul egyszerre lengi be valami hamisítatlan pesti vibe, a freestyle szabadsága és olyan gazdag utalásháló, ahol lazán rímel egymásra a hobbipornó, a torinói ló és Tong Po.

Minden mindennel összefügg tehát, de ha csak önálló lenyomatként hallgatjuk, a 0 dalaiból akkor is valamiféle hétköznapi purgatórium sejlik fel, apokaliptikus látomásokkal (megálló órák, lángoló hidak), bibliai képekkel (árulás, bűn) és lassan előkúszó vallomásokkal (a záró Lucyd brutális érzelmi hullámvasút). Beton.Hofi lemezről lemezre küzd az életre hívott alteregó és a valódi én feszültségével, nem véletlen a vezérek és tükrök folyamatos visszatérése. A sűrűbb szövegek egyszerre rejtélyesebbek és direktebbek, az önmarcangolás és megnyílás pedig itt-ott rendesen szorongatja a szívet. 

Mindehhez remekül passzolnak a szétsavazott dropok, tört ritmusok és karcos minimalista megoldások. A húszszámos lemez nagyobb részét ANUBII$ és a toldyuuso producálta, a hangzás pedig a korábbiaknál is változatosabb, legyen szó atomtámadás utáni diszkóról (Sofia Coppola), oldschool utcaszagról (Kint vagyok a soron) vagy dűnés misztikumról (Fura események). Az első Comic Sins lemez felől nézve egyre feszültebb és komorabb ez a világ, miközben egyre mélyebbre húz, vissza az origóba. Mégse higgyünk Beton.Hofinak, aki Rust Cohle szavait idézve az időt lapos körnek mondja. A 0 sokkal inkább spirál, amivel Ádám nem a kezdőpontba, hanem jóval magasabbra jutott.

Huber Zoltán

9/10