Húsz éve egyszerűbb volt középhaladó filmes ínyencnek látszani. A tematikus filmklubokban és kapcsoló füstös kocsmákban Jarmusch, Wenders vagy Almodóvar volt a téma, ha rajtuk kívül az ember ismerte a dán dogmások vagy mondjuk Takeshi Kitano nevét, fekete garbóra és kordbársony zakóra sem volt szüksége, hogy komoly filmértőnek gondolják. A magyar mozikban 2003-ban bemutatott filmek közül a tíz legemlékezetesebbet idézzük fel. Ez a cikk először a Recorder magazin 109. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő húsz évvel ezelőtt.
Január 9.
A múlt nélküli ember (The Man Without a Past)
Aki Kaurismäki is a művészmozikba járók és filmklubokat látogatók megkerülhetetlen kedvencének számított annyi fontos különbséggel, hogy az ő szerzői világa már akkoriban is szépen körülhatárolhatónak és nagyjából állandónak érződött.
A finn mester művészetét talán éppen ezért könnyű megszeretni, erre az időtlennek érződő melankóliára ugyanis elég csak ráérezni, a dolog máris működni kezd. Az amnéziás férfi és a csendes ápolónő keserédes románca sokáig az életmű abszolút csúcsának számított, ám nemrég amolyan váratlan ajándékként Kaurismäki készített egy legalább ennyire szuper filmet Hulló levelek (Fallen Leaves) címmel.
Február 27.
28 nappal később (28 Days Later)
Lomhán csoszog mostanság a zombifilm, ami nyilván természetes anyagfáradás az elmúlt két évtized masszív inváziója után. Sokat lehetne agyalni persze arról, miért épp az ezredforduló környékén kaphattak új erőre az élőhalottak, de friss oxigéndús vért kétségtelenül Danny Boyle és az író Alex Garland pumpált a műfaj oszladozó testébe. Már csak azzal is, hogy nyögve vánszorgó szerencsétlenek helyett itt agresszív vadak támadnak a túlélni próbálókra.
Az olcsó digitális kamerákkal rögzített film borzongató közelségbe hozza a társadalom szétesését, a megállíthatatlanul tomboló zombik így a 9/11 utáni kollektív szorongás véletlen, de attól még tökéletes manifesztációi. A kihalt London utcáin bolyongó, ekkoriban jórészt még ismeretlen Cillian Murphy a zaklatott korszellem pontos tünete, a rá váró fordulatok pedig egészen borzongatóak. Boylék filmjét azóta persze szanaszét másolták és apró darabokban széthordták, de a közösséget szétfeszítő kontrollálhatatlan düh rémisztő kórképe így húsz évvel később mintha aktuálisabb lenne, mint valaha.
Március 6.
A kör (The Ring)
Bár kisebb vagyonokért már korábban is lehetett venni lejátszókat és filmeket, a DVD komolyabb lakossági áttörése nagyjából 2003 magasságában következett be. Gore Verbinski Japánból importált videókazettás horrorja így nemcsak a korszak egyik legsikeresebb parafilmje, de akaratlanul azt az utolsó utáni pillanatot is elkapja, amikor még komolyan lehetett analóg technikával riogatni a nézőket.
Az algoritmusok felügyelte, okostévén érkező streamingből bajosan kúszhatna elő a vérfagyasztó fekete hajzuhatag, a szereplők ugyanis kéz alatt cserélgetett VHS-kazettán kapják azt a virtigli underground kísérleti filmet, ami aztán szó szerint halálba kísérti azokat, akik megnézték. A menekülést jelentő megoldókulcsot ráadásul az jelenti, ha az újságíró hősnő saját értelmezést kerít a rövidke etűdhöz. A kör így ma már nemcsak amolyan egzotikus történelmi relikvia, de az értő filmelemzés rafinált hollywoodi kiáltványa.
Március 13.
Isten városa (City of God)
Kábé a semmiből jött és elég nagyot ütött anno ez a brazil szegénysori gengsztereposz. Fernando Meirelles (és a helyi ízekért nagyban felelős társrendező Kátia Lund) nagy dobása, hogy a szociális érzékenységet és valós társadalomkritikát nem áldozták be a műfaji filmezés oltárán. A címben nevezett nyomornegyedből jött Paulo Lins több szereplőt mozgató, évtizedeket felölelő regényéből egy látványosan elmesélt, feszesre vágott, remek zenékkel telepakolt alkotás született, emlékezetes karakterekkel és bőr alá kúszó vad erőszakszekvenciákkal.
Tarantino hatása tagadhatatlan, ám itt eredeti helyszínek és amatőr szereplők tűnnek fel, a látottak máig ható erejét így e két egymástól távoli világ találkozása adja. Ma sokan a kontinens csúcsfilmjének tartják, az pedig egészen ironikus, hogy az itt felfedezett favela-esztétikát azóta olyan filmek zsákmányolták ki, mint mondjuk a Rio vagy a Halálos iramban: Ötödik sebesség.
Május 15.
Lakótársat keresünk… (L'Auberge espagnole)
„Csak nem a Lakótársat keresünk… miatt?” – szegezte nekem nagyjából minden második ember a kérdést, amikor 2004 végén kilenc hónapra Spanyolországba indultam önkénteskedni. A francia filmet aztán egy fokkal jobban utáltam, az érkezésem után ugyanis pontosan ezzel a kérdéssel nyitottak a spanyol kollégák is. Nem, nem egy fiktív közönségsimogató történet miatt vágtam neki egy ismeretlen országnak, de az eset talán segít valamennyire érzékeltetni, mennyire meghatározó jelenségnek számított Cédric Klapisch filmje akkoriban.
A Barcelonában cserediákoskodó Xavier páneurópai kalandjait látva Brüsszelt nem állíthatta meg senki, az Erasmus szürke bürokratái pedig vélhetően drága belga pezsgőket durrogtattak, ennél tökéletesebb reklámot ugyanis elgondolni sem lehetne a programnak. A Lakótársat keresünk… nemcsak frappáns gall válasz volt a merevedéses amerikai gimifilmekre, de azt az ezredvégi csalóka álmot is elkapta, hogy nemcsak anyagilag, de mentálisan is jobban élhetünk majd, mint a boomer szüleink.
Az időközben két folytatást is megért romantikus komédia már e megejtően naiv álomképe miatt is tökéletes időkapszula, no meg ugye pompás nosztalgia visszagondolni azokra az időkre, amikor egy európai utazás még nem olcsó fapadost, sörbicajokat és tökéletesen egyforma bulihosteleket jelentett. Azóta én is megbocsátottam a filmnek, ami nyilván az öregedés egyik legbiztosabb jele.
Május 22.
Donnie Darko
Az amerikainál némileg könnyebb dolga volt a magyar nézőnek, hiszen mire végre valahára eljutott hozzánk Richard Kelly sötét tinifilmje, már tudni lehetett, elmecsavaró kultuszfilmmel van dolgunk. Mindez persze semmit nem vont le az élményből, avagy a horrornyúl első felbukkanásakor pont úgy szorult össze gyomor, mintha minimum David Lynch egy újabb velőt rázó rémálmát kaptuk volna arcba.
Kelly a zsigerek mellett az eszünkre is játszik, ráadásul a filmtörténet egyik ikonikus zeneválasztását is prezentálja, kissé áthangszerelve a slágerlisták élére repítve a Mad World sötét vallomását. Bár az író-rendező Kelly sajnos azóta sem heverte ki első filmje sikerét, Jake Gyllenhaal karrierje itt pöccent be, Patrick Swayze pedig talán sehol máshol nem volt ennyire önironikus.
Július 31.
Adaptáció. (Adaptation.)
A fiatalabbak talán el sem tudják képzelni, de mielőtt mindent elvállaló hús-vér mémmé vált volna, Nicolas Cage egy bizarr hobbikkal bíró, de azért nagyjából átlagosnak nevezhető A-kategóriás mozisztárnak számított. Bár az öntörvényű színészpápa karrierje mindig is a magas csúcsok és mélyebb hullámvölgyek között oszcillált, az ezredforduló táján Cage egyszerre számított keresett akciósztárnak és magasan jegyzett alkotókkal dolgozó színművésznek.
A Charlie Kaufman többszörösen meta forgatókönyvéből készült, Spike Jonze rendezte tragikomédia ez utóbbi vonal kulcsdarabja, fantasztikus szereposztással és Cage rendkívül emlékezetes, rögtön dupla karriercsúcsával. Ikreket alakít ugyanis, egymástól erősen különböző jellemeket, visszafogottan és átgondoltan. A játékosan önmagába csavarodó film persze nemcsak miatta, de a saját jogán is remek, akár kafkai művészportréként, akár ironikus műfaji kísérletként nézzük. Bónusznak pedig ez a jobb híján függetlennek nevezett amerikai mozi egyik legmarkánsabb ezredfordulós lenyomata.
Október 16.
Kill Bill 1 (Kill Bill: Volume 1)
A tökéletes film nem létezik, tudjuk jól, mégis mikor 2003. október 17-én este tíz magasságában vigyorogva tántorogtam ki a várva várt új Tarantino teltházas vetítésről, egyszerűen azt éreztem, ennél közelebb nem nagyon kerülhetünk az éteri mozgóképes teljességhez. Mármint ahogyan Uma Thurman véres katanát markolva az ikonikus sárga melegítőjében szó szerint rendet vág a Kék levelek házában, az tipikusan olyan élmény, amit túlzás nélkül sorsfordítónak szokás nevezni.
A Kill Bill persze nemcsak nekem adott ezerszínű kulcsot az egyetemes filmművészet addig ismeretlen kincsesbarlangjaihoz. Tarantino soha nem múló érdeme, hogy hozzám hasonlóan milliók szívták mohón magukba ezt a dicsőséges szennyfilmekből párolt, esszenciális tisztaságú kapudrogot, jelentősen tágítva a kollektív filmes tudatot.
November 6.
Good bye, Lenin!
Utólag nehéz eldönteni, pontosan mikor és hogyan lódult meg a vásznon a mai napig virágzó szocialista retró nosztalgia. Talán mindig is velünk volt, már az úttörőtábor diavetítőiben is, de arra azért a mai napig élénken emlékszem, milyen masszív hírverése volt a beteg anyukája kedvéért kamu NDK-t gründoló fiúnak.
Wolfgang Becker izgalmas ötletből kibontott közönségsimogatója már csak azért is a rendszerváltó filmek talán legnépszerűbb, a mi Moszkva terünknél jóval több generációt elérő zászlóshajója, mert egyszerre találja el a két forintos forró lángost visszasíró kisembereket, a jelenre voksoló, de a múltat tudat alatt azért sirató idősebbeket, illetve a régi rendszerrel hűvös felemás viszonyt ápoló fiatalabbakat. Talán kissé közhelyes a film Kelet-Európában bárhol instant hozzáférhető nemzetegyesítő üzenete, de az attól még mai napig érvényes maradt.
November 20.
Kontroll
A magyar film renoméja az ezredforduló környékén nagyjából egy szinten mozgott a BKV-ellenőrök népszerűségével. Az első életjelek nagyjából ekkor kezdtek mutatkozni, mi akkoriban például minden Kapa-Pepét megnéztünk, mert azt ugyan nem tudtuk, kicsoda Jancsó, de ezekben a filmekben egyrészt folyamatosan káromkodtak, másrészt még Lovasi meg a Belga is felbukkant.
A Kontroll is valahol ezen a vonalon úszott be hozzánk, mert egyrészt szerepelt benne mindenki számunkra érdekes Badár Sándortól a macijelmezes Balla Eszterig, másrészt a zenét az a Neo csinálta, ami majdnem olyan komoly húzónévnek számított akkoriban, mint a Žagar vagy Yonderboi. Antal Nimród hollywoodi stílusát hazai pályán addig csak reklámokban láthattuk, az igazi kuriózum mégis a budapesti metró volt, amiről a franc gondolta volna korábban, hogy tulajdonképp menő. A szerelvényeket azóta persze lecserélték és végül az állomásokat is felújították, a Kontroll így nemcsak a hazai film egyik legizgalmasabb műfaji kevercse, de várostörténeti mementóként is bérelt helye van a magyar mozi aranybetűs nagykönyvében.
A filmcímek feletti dátumok a magyar mozibemutató időpontját jelzik.
szerző: Huber Zoltán
