2003 nem a nagy változások éve volt az amerikai televíziózásban. Még mindig az országos csatornák sorozatai dominálják a közbeszédet és a nézettségi mutatókat. A realityk iránti igény töretlenül nő a Survivor és az American Idol sikerét követően. Az HBO már kezdi bebetonozni a státuszát, de a kábelcsatornák egyeduralma még odébb van. Ez a cikk először a Recorder magazin 109. számában jelent meg.
A család az család
Családi szitkomokban sosem szenvedtünk hiányt, de olyan családdal még sosem találkozott a tévénéző, mint a 2003 novemberében a Foxon bemutatkozó Bluth-ék. Az ítélet: család (Arrested Development) főhősei egytől egyig súlyos, teljesen különböző, egész zseniális téveszmékben szenvednek, az iszákos nagymamától (Jessica Walter) a botcsinálta bűvész tesón (Will Arnett) és az anyucitól függő manbabyn (Tony Hale) át az unokatestvérébe reménytelenül szerelmes kamaszfiúig (Michael Cera), akit apja George Michaelnek nevezett el. És igen, a kaotikus családba visszacsöppenő, rendet tenni próbáló normális főszereplő (Jason Bateman) is csak látszólag a józan ész hangja.
 |
| Az ítélet: család |
A huszonöt perces epizódok ennek az elviselhetetlen és veszettül szórakoztató családnak a mindennapi kalandjait mesélték el meglepő töménységgel, szarkasztikus, gonosz éllel és semmilyen abszurditástól vissza nem riadva. Ha csak egy másodpercre lankad a figyelmünk, jó eséllyel lemaradunk egy pazar háttérgegről, vizuális poénról, visszautalásról, kiszólásról. A fanyar narrátor (Ron Howard) nonstop oltogatja a szereplőket, börleszk és helyzetkomikum váltakozik lefordíthatatlan szóviccekkel, az évadok előrehaladtával egyre több visszatérő viccre kell emlékeznünk, hogy a legváratlanabb pillanatokban csapják le az írók a labdát.
Nem csoda, hogy egy, a nézők figyelmét ennyire igénybe vevő, gyakran nem túl szimpatikus főszereplőkkel operáló, tévétörténeti vagy akár aktuálpolitikai utalásokkal dobálózó szitkom nem vonzott tömegeket a tévékészülék elé. A sorozat csökkenő nézettséggel és az elkaszálás fenyegetésével három évadig húzta, majd hat évvel később a sorozatozásba beszálló Netflix egyik elsőként felkarolt projektjeként két új – hullámzóbb színvonalú, de még ambiciózusabb – évaddal bővült, és le tudta zárni történetét. Öröksége egy bitang erős komikus színészgárda, és az, hogy mit sem vesztett frissességéből, bármikor újra lehet nézni. Hiszen sosem lehet elégszer nyomatékosítani, hogy pénz van a banánstandban.
Már megtörtént egyszer, és újra meg fog történni
Amikor a modern Star Trek-sorozatok írószobájából kinevelődött Ronald D. Moore fogott egy nagyrészt elfeledett, hetvenes évek végi, egy évadot megélt Star Wars-koppintás sorozatot, hogy új életet leheljen belé, valószínűleg nem sokan jósolták volna meg, hogy az új évezred egyik legkomplexebb, politikai, vallási, filozófiai és egzisztenciális témáit boncolgató, a tévésorozatok ekkori vizuális palettáján szokatlanul markáns képi világgal rendelkező, provokatív és feszült katonai sci-fi sorozatát fogjuk megkapni tőle. A Battlestar Galactica (szörnyű magyar címén Csillagközi romboló, ismert rövidítésével: BSG) azonban kétrészes, három órás minisorozat nyitányával azt tette, ami a legjobb rebootok sajátja: felismerte a középszerű eredeti ponyvaszéria alapötletében rejlő potenciált, és radikálisan nyúlt hozzá.
 |
| Battlestar Galactica |
Az emberiséget itt is régi ellenségeik, az általuk teremtett, öntudatra ébred robotok (cylonok) támadják meg, hogy a nukleáris csapást követően a maroknyi, pár tízezer túlélő egy kiszolgált csatahajó védelmében menekülőre fogja, úti céljuk a mitikus Föld nevű bolygó. A cylonok azonban már úgy néznek ki, mint az emberek. Könnyed galaktikus kalandozás helyett sötét, nyomasztó, realisztikus hangvétel, paranoia, súlyos morális dilemmák telepednek a korántsem patyolattiszta főszereplőkre (a konok admirálisra, az oktatásügyi miniszterből hirtelen a teljes emberiség vezetőjévé vált elnökasszonyra, a gyáva tudósra, a forrófejű pilótára).
A sorozat négy évad alatt körbejárt minden felmerülő háborús konfliktust, és a kézikamerával – vagy annak tűnő effektekkel – felvett, naturalisztikus csatajelenetek mellett ez kiterjedt választási csalásokra, vallási fanatizmusra, kínvallatásra – a szeptember 11-i terrortámadás hosszú árnyékában, az Afganisztán és Irak ellen indított háborúk alatt kevés sorozat tükrözte vissza ilyen mélységben egy globális nagyhatalom visszásságait. A sorozat egészen a vitatott fináléig ki-kizökkentett minket kényelmes azonosulási pontjainkból: hol a cylonok monoteista társadalmával vonva párhuzamot, hol megszállók elleni terrorakciót végrehajtó felkelőkké változtatva hőseinket, akiknek mindig szembe kellett nézniük döntéseik következményeivel.
Genndy
Ekkoriban figyelhetett fel igazán a világ Genndy Tartakovsky nevére: 2003-ban ért véget az általa alkotott, közkedvelt Cartoon Network-sorozat, a Dexter laboratóriuma, épp futott ugyanott a Szamuráj Jack, és ekkor indult a Csillagok háborúja: Klónok háborúja, amely az új Star Wars-trilógia második és harmadik filmje közötti időt töltötte ki alig pár perces miniepizódokkal. Itt mutatkozott meg igazán Tartakovsky zsenije: páratlan akciórendezőként, többek közt Kuroszavából inspirálódva hozott létre párbeszéd nélküli, tisztán mozis, nagyvászonért kiáltó, már-már absztraktba hajló rajzfilmetűdöket.
Csak még egy kérdés…
A 2000-ben indult CSI: A helyszínelők forradalmasította a nyomozós procedural sorozatok (egy rész: egy eset) műfaját, az ezutáni években gombamód szaporodtak hasonló produkciók: talán még a CSI népszerűségét is túlszárnyalta a 2003-ban debütált, haditengerészeti NCIS, amely jelenleg a 21. (!) évadját tapossa. Mi azonban egy kevésbé ismert nyomozós drámát, az NCIS pilotja után néhány nappal bemutatkozó Döglött aktákat (Cold Case) idéznénk fel az évből. Hét évad és közel 160 rész – ennek a sorozatnak sem kell szégyenkeznie, ráadásul alapötlete pont jól csavart a szokásos recepten: a nyomozócsapat dohos raktárak polcain bedobozolt, lezáratlan nyomozati aktákat poroltak le, és próbáltak évek vagy évtizedek távlatából felgöngyölíteni.
 |
| Döglött akták |
A premisszának köszönhetően minden résznek kicsit más lehetett a hangulata attól függően, mikor játszódtak az ügyek flashbackjei; a procedúra érdekesebb, a hangulat komorabb lett, hiszen a kihallgatottak, hozzátartozók, gyanúsítottak közül sokan már rég továbbléptek, míg mások pont a megoldás hiánya miatt képtelenek erre. Némi formai játékkal is megspékelték az alkotók a koncepciót: minden epizódot az adott múltbeli időszakból vett zenék kísérték, és egyes epizódok egy-egy zenekar vagy alkotó munkásságára épültek – volt Springsteen-, Bob Dylan- és Nirvana-epizód is, amelyek az adott zenészek szövegeiből is merítettek. (Éppezért soha nem is jelenhettek meg DVD-n a betétdalok licenszdíjai miatt.)
Szintén 2003-ban zárultak le a talán legkedveltebb amerikai detektív kalandjai: 30 év után végleg leköszönt Columbo, Peter Falk ekkor nézett vissza utoljára gyűrött ballonkabátjában az ajtóból még egy kérdéssel.
Üdv a Narancsvidéken!
2003-ban elég nagy sürgés-forgás volt a tinisorozatok háza táján. Búcsúzott a Dawson és a haverok (Dawson’s Creek), és tinisorozatoktól némiképp szokatlan módon a hatodik évad végéig mind a négy főszereplő (James Van Der Beek, Katie Holmes, Michelle Williams és Joshua Jackson) ott maradt a sorozatban, pedig ekkoriban már többen is nagyobb mozis karriert építgettek. Megüresedett helyüket a Tuti gimi (One Tree Hill) próbálta meg betölteni, ugyancsak a The WB csatornán, amely ugyan csaknem 200 résszel túlszárnyalta elődjét, nem sikerült kitermelnie akkora kaliberű sztárokat – minden tisztelettel Chad Michael Murray vagy Sophia Bush iránt.
Nagyobbat robbant egy másik gimis széria ezzel egyidőben a Foxon: az A narancsvidék (The O.C.) minden összetevőt színesebben, kívánatosabban tudott tálalni, a megjavítandó, érző szívű rosszfiútól a nördig; jobban működött a szereplők közti kémia, frissebbnek hatott a dúsgazdagok lakta kaliforniai közegbe ágyazott osztályharc-tematika, jobban igazodtak a korszellemhez a meta popkulturális utalásokkal kibélelt párbeszédek. A sorozat négy évad alatt többször kifulladt, de legalább az első máig klasszikusnak számít.
 |
| A narancsvidék |
A műfaj legnagyobb leköszönője pedig a Buffy, a vámpírok réme (Buffy the Vampire Slayer), melynek természetfeletti erőkkel – és közben felnövéssel – hadakozó szereplői már nézőikkel együtt idősödve hagyták maguk mögött az iskolapadot. Joss Whedon sorozata kis túlzással napjaink popkultúrájának üvegháza volt: egyenes út vezetett Buffyék jellegzetes dialóg-riposztjaitól és a big bad főgonoszokra épülő átívelő évadoktól az MCU-ig.
Emmy-díjak
A 2003 őszén átadott, tehát 2002-2003-as évadot felölelő Emmy-díjátadón még az országos csatornák sorozatai taroltak: a legjobb vígjáték a Szeretünk Raymond hetedik évadja lett, a legjobb dráma díját pedig zsinórban negyedszer Az elnök emberei vihette haza. A színészi kategóriákban viszont már megelőlegezett egy korszakváltást James Gandolfini és Edie Falco díjazása: a következő évben, a 2003-2004-es szezonért már a Maffiózókkal és az Angyalok Amerikábannal az HBO ült fel a trónra, míg Az ítélet: család behúzta a legjobb vígjáték címét.
Ez tévé, de nagyon más
Az HBO még nem jutott dominanciája csúcsára, de már futott sok, azóta megcáfolhatatlan renoméval bíró klasszikusa, mint a Maffiózók, a Drót vagy a Sírhant művek. 2003-ban ért véget viszont az első nagy saját gyártású sorozata, ami megágyazott az összes későbbi sikernek, ám mégis kiszorult a panteonból. Az Oz című börtönsorozat talán eggyel szappanoperásabb volt még a kelleténél, vagy pont hogy erőszakosabb: nehéz belőni az egyszerre ultrabrutális és végtelenített teleregények cselekményszövését alkalmazó sorozat komolyan vehetőségi szintjét, de tagadhatatlan, hogy csúcséveiben (második-harmadik évad) addiktívan szórakoztató volt, plusz köszönhetünk neki egy musicalrészt a neonáci J. K. Simmonsszal.
A csatorna újoncai között két merészen kísérletező, izgalmas kudarc és egy hiánypótló remekmű szerepel. A K-Streetben Steven Soderbergh fickiót kevert valósággal, hétről hétre épp aktuális szalagcímekből, gerilla filmkészítéssel forgatva le a politikai széria epizódjait. A Carnivále – A vándorcirkusz pedig pechjére rosszkor debütált: ha a Twin Peaks és a Lost vagy a Westworld közt félúton elhelyezkedő, a jó és gonosz gigászi harcát biblikus és mitologikus világépítésbe csomagoló, gyakran horrorisztikus atmoszférájú sorozat akár csak pár évvel később kerül képernyőre, zabálta volna az easter eggekre és utalásokra rákattanó Reddit-közönség. Így kuriózum marad a nagy gazdasági világválság alatt játszódó két évad, minden idők egyik legfrusztrálóbb lezáratlan befejezésével.
 |
| Carnivále – A vándorcirkusz |
Minden elismerést bezsebelhetett viszont a korszakos jelentőségű színmű, az Angyalok Amerikában (Angels in America) minisorozat-adaptációja sztárokkal, Mike Nichols rendezésében, akinek sikerült pazarul megfilmesíteni a megfilmesíthetetlent.
szerző: Huszár András
