Az erő alulról jön - Új ausztrál punk

Ausztrália mindig is jó volt a punkban, az utóbbi években azonban egy komplett új hullám tajtékzott elő a déli féltekéről. A The Chats, az Amyl and the Sniffers és egyivású társaik nyomába eredünk infernális frizurákkal és combvastag akcentussal kikövezett útjukon. Ez a cikk először a Recorder magazin 100. számában jelent meg.

Magára valamit is adó punkzenész alighanem már a kezdetek kezdetén, 1977 a műfaj szempontjából felettébb eseménydús hónapjaiban pedánsan felhívta a köz figyelmét rá, hogy a zsáner legfontosabb mozgatóereje a páratlanul markáns attitűd, a külsőségek pedig (hülye frizurák! megszaggatott pólók! biztosítótű!) ehhez képest csupán sokadlagos jelentőségűek.

Jótékonyan tovább lépve persze a tényen, hogy a Sex Pistols lényegében egy ruhabutikból indult világhódító útjára. Vagy hogy a Ramones a teljes rocktörténet legkarakteresebb imázsát alakította ki magának – mert hát nyilván nem csak úgy spontán viselt mindenki a zenekarban egységes legófrizurát és fekete bőrdzsekit. Amiről egyből eszünkbe juthat, hogy a hülye hajak versenyében azért a Misfitsnek is sikerült máig kiheverhetetlent gurítania… Mert hát vágyott önkép ide vagy oda: a punk éppúgy a rockkultúra és ezen keresztül legalább részben a színházművészet (jó, főleg a revüszínház, nem a Sztanyiszlavszkij-féle) integráns része, akárcsak a KISS, a Rammstein vagy a hajmetál.

The Chats

Innen nézve már nem is olyan meglepő, hogy a napjaink rockzenéjének becsületéért szavatoló fiatal ausztrál punkzenekarok ránézésre is könnyen felismerhetők. A három vezető zenekar legalábbis feltétlenül: az immár az óceánjaikon túl is elég sikeres The Chats és Amyl and the Sniffers, valamint az ütemesen egyre feljebb kapaszkodó C. O. F. F. I. N. tagjai az amerikai redneck/suttyó szubkultúrával párhuzamba állítható, annál azonban ma már kevésbé pejoratív asszociációkkal körbekerített, mélyausztrál bogan vonalra rácsatlakozva viselnek embertelen bilifrizurákat, csúf konfekcióruhát, valamint (a választott zenei stílus kontextusában afféle genetikai lottófőnyereményt jelentő) alávaló menyétarcot – az összetevőket alaposan túl is hangsúlyozva a „bárdolatlan, tehát szexi” ideál jegyében, amely haditerv gyaníthatóan a Die Antwoord által népszerűsített dél-afrikai zef divat alapos tanulmányozása után formálódhatott meg a komisz ausztrálok fejében. 

Amyl and the Sniffers

Noha ezek az új ausztrál zenekarok előszeretettel hivatkoznak a kontinens punkzenéjének (ma már) dicsőséges(nek tartott, a 70-es években lenézett és mélyen sikertelen) pionírjaira, a The Saints, a Radio Birdman vagy az X nem csupán a semleges megjelenés miatt áll elég messze tőlük a képzeletben meghúzott punkskálán, hanem azért is, mert a szertelen ifjak valójában nem ezt a tradíciót viszik tovább (mint tette korábban országukban például az Asteroid B-612 vagy a The Monarchs), hanem inkább afféle összpunktörténeti szintézisben utaznak: jöhet persze egy kis Saints és Birdman is (meg még a hazaiak közül az AC/DC), de legyen benne hardcore (erős washingtoni dominanciával), Stooges, és persze jó zajos is legyen az egész, egyenesen a noise-rock határáig – ahogyan azt már vagy 35 éve töretlenül képviseli arrafelé a Cosmic Psychos, amely ráadásul a jellegzetesen toplák imázst is bőven megelőlegezte, így e mai hullám potenciális origópontjának tekinthető.

A legkevésbé sem forradalmi olvasat, de ami a zenét illeti, a 2020-as évek ausztrál punkjai leginkább azzal képesek megragadni a figyelmet, hogy maradéktalanul frenetikus (sebes, könyörtelenül rövidre csontozott, iróniában marinált) dalokat írnak akkora tűzzel és olyan lebírhatatlan víg kedéllyel, mintha ezt az egész fenomént csupán tegnapelőtt találták volna fel. A lazán kapcsolódó (más-más városokban és különböző kiadóknál serénykedő) elemekből álló színtérnek az eddigi legnagyobb lökést a The Chats adta, amely 2016-ban robbantott a YouTube-on a cigarettaszünet szépségeit megkapóan ábrázoló Smoko című dallal, illetve filléres videoklipjével, amelynek hamar elkötelezett híve lett Dave Grohl, Iggy Pop, Lars Ulrich, valamint a fél nagyvilág. A három amigó menő turnékhoz jutott, egy feldolgozással beszuszakolta magát a Metallica Fekete Lemezét ünneplő, elit zenészekkel teli tribute-albumra, valamint leszerződött a Universalhoz, de ez a sok csillogás szerencsére semmilyen szinten nem változtatta kevésbé bárdolatlanná a zenéjét, ahogyan ezt az idén nyáron megjelent Get Fucked album is fényesen tanúsítja. 

A szorosan mögöttük loholó Amyl and the Sniffers egy kivételes huzatú frontembernőt, az Iggy Pop, Karen O és kábé az összes riot grrl-vezércsaj erényét öntestében egybegyúró Amy Taylort kínálja a világnak, de a zenéjükre sem lehet panasz: tavaly egy hibátlan-közeli második lemezzel (Comfort to Me) katapultálták magukat végképp az ausztrál kulturális kínálat olyan, országimázs-építő komponensei közé, mint a koalák, a Sydney-i Operaház, vagy Nick Cave és a Birthday Party.

De ha őket dobbantónak használva, mondjuk, a Spotify vagy a Bandcamp kapcsolódó ajánlatait követve végigugrálunk a többi mai zenekaron, akkor hamar beláthatjuk, hogy még a jóval kevésbé elterjedt nevek sem igen maradnak le sem hangzásban, sem a dalok minőségében, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a rég letűnt amerikai és skandináv színterek után végre ismét valódi garázspunk-hullámról beszélhessünk. A norvég punk erényeit is ügyesen magába csatornázó, erőszakosabb C. O. F. F. I. N. és disszonánsabb cimborái, a Mini Skirt mellett figyelemre méltó a Stiff Richards, a Tony Dork (és a Legless Records többi zenekara), a hanyagabb Israeli Chicks, a szörfös Aborted Tortoise, a poszt-punkból is merítő Vintage Crop... és a sor egyéni ízlés szerint még tovább is bővítgethető.

Innen már csak, ahogy mondani szokás, elrontani lehet – és ne legyenek illúzióink: ahogy korábban a New Bomb Turks, az Electric Frankenstein, a The Humpers és amerikai bajtársaik, majd a Hellacopters, a Turbonegro és a többi északi társaság, úgy az ausztrálok is el fogják, mert minden tapasztalat arra mutat, hogy ez a hőfok csak igen korlátozott ideig elraktározható. Élvezzük hát, amíg van: éljünk a mának, és addig pogózzunk, ameddig az ausztrál takarónk ér.

szerző: Greff András