Okos popzenével is lehet hatalmas bulit csinálni a Szigeten – Noga Erez

Az idei Sziget első és rögtön az egyik legjobb koncertjét az izraeli énekes-rapper-dalszerző, Noga Erez adta. Ahogy Noga zenéje is átível műfaji határokon, a róla szóló cikkünk is eklektikus lett, mini-pályakép, koncertbeszámoló, fotógaléria és villáminterjú egyszerre.

„Ez a csaj egy zseni. Sokszor progresszív alapokra, váratlan rapek, de van, hogy olyan izompop, hogy 13 éves leszek és ugrálok a nappaliban.” Aligha lehet jobban összefoglalni Noga Erez zenéjét annál, ahogy Lil Frakk tette év végi listáján. A klasszikusan képzett, majd az elektronikába a jazz felől csöppenő Noga kifejezetten kísérleti zenét játszik, ami mégis fejbe vág, megtáncoltat, ráadásul rettentően aktuális és maróan politikus, anélkül, hogy átcsúszna didaxisba. Zenéjét hasonlították már M.I.A.-hoz, FKA Twigshez, Björkhöz és Grimeshoz is, szövegeit pedig PJ Harveyéhoz.  de második lemezére, de már az első lemezén, az Off the Radaron megtalálta, a tavalyi Kidsre pedig meg is szilárdította a saját hangját, ami sok fiatal előadó számára etalon lett.

Kiskora óta zongorázott és énekelt, de csak az Izraelben kötelező kétéves katonai szolgálat alatt lett benne biztos, hogy zenélni akar. Klasszikus zenét tanult, de otthagyta az egyetemet, jazzel is foglalkozott, de végül az elektronikánál kötött ki. Dalait a Soundcloudra töltögette fel, köztük egy izraeli Son Lux-koncertre, felhívásra készült Son Lux-feldolgozást (Weapons), ami kétszer is megváltoztatta az életét. Először akkor, amikor megkérte barátját, a szintén zenész Ori Roussót, hogy segítsen összerakni a számot, aki addig hevesen tiltakozott az ellen, hogy a magánéletüket és a munkájukat összekeverjék, de ez a cover annyira jól sült el, hogy azóta is együtt írják, játsszák és producerelik minden számukat. Másodszor pedig akkor, amikor a német City Slang kiadó le akarta szerződtetni a Son Luxot, és közben felkapták a fejüket Noga feldolgozására, és a saját zenéi annyira megtetszettek nekik, hogy neki is szerződést ajánlottak.

Náluk jelent meg 2017-ben az első lemeze, amin már olyan, nagyot menő számai szerepeltek, mint az Off the Radar, a Toy, vagy a Dance While You Shoot, amiben azt adta ki magából, milyen úgy élni relatív biztonságban és jólétben, hogy a közeledben egy háborús konfliktus zajlik, milyen bűntudatod van emiatt, és milyen felelősséged, mit érzel a tetteid vagy épp azok hiánya, netán az országod vezetése miatt. Aztán tavaly márciusban kijött a Kids, ami egy hatalmas lépést tett előre, miközben a zene ugyanolyan provokatív maradt; idén pedig leszerződtette egy nagy kiadó, az Atlantic, és az új dala, a NAILS már náluk jött ki.

Délután 5-kor a FreeDome sátorban nem túl nagy, de annál lelkesebb közönség fogadta Nogát, akik a legelső számtól totál bepörögtek – vele együtt. A koncert gerincét az új lemeze adta, volt Fire Kites, You So Done, End of the Road, és az Orival közösen énekelt-rappelt húzódal, a Views is. Ahhoz képest, hogy csak két dobos/drumpades (Ori Rousso azért billentyűzött és gitározott is néha) volt vele a színpadon, és emiatt elég nagy teret kellett belaknia, Noga magabiztosan uralta a színpadot és a közönséget is. Magabiztosan hozta a csípős rapeket, és voltak kreatív húzásai is, hogy tovább spanolja az embereket. Őt ismerve ebbe bele lehetett látni némi kritikai szellemet, amikor a Spitben a refrén előtt („They spit, we swallow”) leültette, majd felugrasztotta az embereket, mintha a zene pár percre felszabadítaná őket a sok szarság alól (háború, elnyomás, megfigyelés, médiafüggőség, gazdasági és egyéb válságok), amik – a dalban is – nyomasztják őket. De ez sem volt egy direkt kiszólás, a szűk egyórás koncert arról szólt, hogy egy tényleg váratlan alapokra rappelő, éneklő, pattogó lány megmutatta, hogy okos, provokatív és bátran kísérletező popzenével is hatalmas bulit lehet csinálni a Szigeten. (Még akkor is, ha a legnagyobb ovációt akkor kapta, amikor elénekelte az INDUSTRY BABY-t Lil Nas X-től.)

A koncert előtt egy rövid interjúra is elcsíptük Nogát, akinek a menedzsmentje azt kérte, politikáról ne, csak zenéről essen szó a beszélgetésben, így nem tudtuk megkérdezni, mit gondol, mennyire aktuális itt, a Szigeten, az ukrajnai háború árnyékában a Dance While You Shoot mondanivalója – de a zenéről jól elbeszélgettünk vele.

Először jársz Magyarországon.

Igen, és imádom. Amikor zongorázni tanultam, sokat játszottam Bartók gyerekdalait. Azok voltak a kedvenceim, mert annyira mások, mint Mozart vagy Bach darabjai. Nagyon egyediek.

Miért nem klasszikus zenész lettél?

Őszintén? Nem voltam elég jó ahhoz, hogy igazán élvezzem a klasszikuszenélést. A Jeruzsálemi Zene- és Táncakadémián tanultam zeneszerzést, és én voltam az egyetlen énekes egy zongoristákkal teli osztályban, akikhez képest kevésbé képzett voltam, és sokat küszködtem, hogy tartsam a tempót velük. Egy ponton azt mondtam, ha nem sikerült megtanulnom a klasszikus zenét ötéves korom óta, akkor megpróbálom inkább csak hallgatóként élvezni. Azóta is ezt teszem: ha elfáradok a sok szubbasszustól, berakok egy kis klasszikus zenét.

Az első lemezed, az Off the Radar még kifejezetten kísérleti volt. Ez abból fakad, hogy a klasszikus zene mellett a jazz felől jössz?

Talán. Meg talán abból, hogy sokféle zenét hallgatok. Kicsiként is követtem az aktuális popzenei előadókat, miközben klasszikus zenét és jazzt is hallgattam. Sosem műfajokban gondolkodtam a zenémről, nehéz is szavakkal körülírni, hogy mit játszom. Tudom, hogy neked ez a munkád, de nekem művészként szerencsére nem kell. (nevet)

Ezen a turnén játszol egy számot Lil Nas X-től, és néha Kendrick Lamartól is (Black Friday). Miért akartad előadni ezeket a számokat?

Kendrick a legnagyobb kedvencem, példaképem. Kendrick, a Radiohead, és persze PJ Harvey a triumvirátusom. Ha nem tudom, mit hallgassak, hozzájuk térek vissza. Egy időben sokat dolgoztam a hangomon, és próbálgattam olyasmiket, amik túlmutatnak az éneklésen, így beleástam magam mélyebben a rapbe. Sokáig nehezen tudtam kimondani, hogy rappelek, vagy rapper (is) vagyok, mert egy fehér lány vagyok Izraelből, és ez nem az én történetem… Évekig tartott, mire összeszedtem a bátorságot, hogy közönség előtt rappeljek, vagy felvegyek egy olyan dalt, amiben rap is van. Csak az Off the Radar készítésének a vége felé szabadultam meg ezektől a gátlásoktól. A Kidsen már úgy voltam vele, hogy nem korlátozhatom be magam olyan buta gondolatokkal, hogy rappelni csak másnak szabad. Sokáig úgy gyakoroltam, hogy Kendrickkel együtt mondtam a szöveget, és ebből organikusan megszületett a feldolgozás, amit régóta játszunk. A Lil Nas X-számban pedig először a klipje fogott meg. Sok férfi meztelenség van benne, amit nem nagyon látni klipekben, mert azokban mindig csak seggek és csöcsök vannak. Hol maradnak a meztelen férfiak? Én őket keresem… (nevet) Aztán persze rájöttem, hogy nagyon király a szám is.

A LEGJOBB ÉLŐ RAPPER – KENDRICK LAMAR.

Lehet, hogy nehéz kérdés, mert azt mondtad, nem igazán tudod körülírni a zenédet…

…de írjam körül a zenémet? (nevet)

Nem, inkább arra lennék kíváncsi, hogy szerinted miben fejlődtél dalszerzőként az Off the Radar óta.

Ha egyvalamit kéne kiemelnem, akkor a dalszerkezeteket mondanám. Az Off the Radaron megengedtük magunknak, hogy korlátok nélkül kísérletezzünk, és nem is akartunk a dalokból feltétlenül dalokat formálni. Nem is daloknak, hanem trackeknek hívtuk őket egy darabig, annyira elektronikusak voltak. De aztán úgy voltam vele, hogy én is dalokat szeretek hallgatni, úgyhogy váltottunk. Sokkal nehezebb megírni egy kompakt dalt, mint valami absztrakt dolgot, úgyhogy ez jó kihívást jelentett nekünk dalszerzőként, és beindította a kreativitásunkat. Orival megpróbáltuk úgy megőrizni a szabadságunkat, és továbbra is kísérletezni, hogy közben organikusan felépített, jól megformált dalokat írjunk. Ennek köszönhetően sokat fejlődtünk dalszerzőként, még ha annyira nem is lettek strukturáltak a dalok.

Tudnál egy nagyon lényegretörő popdalt írni?

Szerintem tudnék, és írtam is, csak nem biztos, hogy felkerült a lemezeinkre. A VIEWS azért egy popszám, és a NO News On TV-nek is olyan struktúrája van. Az az igazság, hogy nem nagyon szeretem megírni a dalok C részét, ami a végén jönne. Valamiért az nem működik nekem.

Miért?

Néha úgy érzem, az emberek csak erőltetik. Nem kell mindenáron bedobni még egy új ötletet oda. Jó az is, amit addig kitaláltál.

Az első lemezen arról énekeltél, hogy nem vagy rajta a radaron. Azóta viszont rákerültél. Hogyan éled meg a sikert? Egyáltalán mi jelenti számodra a sikert?

Siker az, ha írok egy jó dalt. Vannak dalaink, amikre nagyon büszke vagyok, pedig nem azok a legsikeresebbek. A Kids, vagy a Candyman, ami inkább egy B-oldalas szám. Egy zenésznél természetes, hogy jobban szereti a B-oldalas dalait. Siker az is, ha meg tudom ragadni, amit szerettem volna. De olyan is előfordul, hogy végül teljesen mást fejezek ki egy dallal, mint amit eredetileg akartam. Az End of the Road például egy nagyon lágy, mély és szomorú dalnak indult a halálról és a gyászfeldolgozásról, de végül egy életet ünneplő szám lett belőle. Ami persze ugyanannak az éremnek a másik oldala, de akkor sem az volt a cél, hogy egy vidám dalt írjunk, csak kísérleteztünk, és ez lett a dal legjobb verziója. Szóval a siker az, ha végig tudsz menni ezen az úton, és a végén létrehozol valamit, ami tartalmas, és mások kapcsolódni tudnak hozzá.

Az End of the Road változása, hogy a halálról való gondolkodás végül az élet ünneplésébe torkollt, tükrözi, hogy milyen érzéseken mentetek keresztül a járvány alatt?

Nem, még azelőtt befejeztük a dalt, hogy elkezdődött volna a járvány. A pandémiának sokkal praktikusabb hatása volt a lemezre: több időt, plusz egy évet adott, hogy dolgozhassunk rajta. Az első albumon két évet, ezen pedig hármat dolgoztunk, és az utolsóban annyi mindent változtattunk a dalokon, hogy azok 150 %-kal jobbak lettek. Úgy érzem, nem is lennék itt, ha nem lett volna ennyi időnk rá.

Ennyire más lett az album?

Ennyire. Néhány dal még elég formátlan volt. A Kids-zel kapcsolatban azt érzem, amit minden munkámmal kapcsolatban érezni szeretnék: hogy nem változtatnék rajta semmit. Persze nem tökéletes, szólhatna jobban, de a dalszerzés tekintetében semmihez nem nyúlnék hozzá. Sok zenésznek nem adatik meg, hogy elégedett legyen az alkotásával, mert minél sikeresebb vagy, annál több határidőnek és egyéb szarságnak kell megfelelni, amit kívülről pakolnak rád. Persze, fontosak a határidők, de nem hiszek abban, hogy siettetni kéne a zenét. Sokkal egészségesebb lenne a kultúránk, ha az emberek időt adnának annak, aminek kell.

A Kids miért tartozik a kedvenceid közé?

Mert abban egy nagyon személyes témáról beszélek, ami egyben globális is, és úgy érzem, működik. Elképzeltem egy nagy tömeget, ahogy menetel valami felé, és a dalban kiderül, hogy ez valami absztrakt dolog, talán a béke, talán a remény. Aztán az emberek útközben elvesznek: rájönnek, hogy nem tartanak sehova. Ez egy szomorú szám.

Zenészként úgy érzed, hogy jó úton haladsz?

Igen, mert tudom, hogy nem kötök kompromisszumot. Néha úgy érzem, hogy csak ehhez értek igazán. Szeretek kipróbálni dolgokat, amik elsőre lehet, hogy nem komfortosak, aztán ha nem jön be, egy idő után mindig megszólal egy erős belső hang, ami azt mondja, ez nem te vagy. Nem ezt akarod csinálni, nem ezért vagy itt. Ez sok minden lehet: akár egyetlen mondat, vagy hogy dolgozni akarok-e egy előadóval, aki segítene több emberhez eljuttatni a zenémet, de művészileg nem biztos, hogy az a legjobb döntés. Sok kereszteződés van, ahol erre vagy arra is mehetnél, és úgy érzem, ez a belső hang mindig segít, hogy ne kössek kompromisszumot.

Soha nem kötöttél?

Nem. És ha valaminek, hát ennek nagyon örülök.

szöveg: Soós Tamás
fotók: Lékó Tamás