„A kiszakadásról szólnak a dalaink” – Jack Bevan (Foals)-interjú

Augusztus végén, közvetlenül a Sziget után először lehetett itthon (komoly felvezetők, a Crystal Fighters és a Slaves után) saját koncerten látni a már tíz éve aktív Foals zenekart. Az első pillanattól érezni lehetett, mennyivel jobban egymásra hangolódtak a közönséggel, mint egy hagyományos fesztiválkoncerten. Négy nagylemeznyi anyagból persze kimaradt pár kedvenc dal, de remekül felépítették a koncertet. A fellépés előtt egy Zenész kérdez típusú interjúra is sor került, a hamarosan új lemezzel jelentkező Törzs basszusgitárosa, Nyitray Dániel (aki már Profült is írt a zenekarról, legutóbbi albumukat kritizálta) beszélgetett a Foals dobosával, Jack Bevannel.

- Bocs, ha kicsit összeszedetlen leszek, baromi másnapos vagyok, most jöttem a Szigetről.

- Hú, emlékszem, tavaly játszottunk ott … teljesen megértelek, én is így néztem ki utána!

- Több mint tíz éve zenéltek együtt, nem okoz nehézséget, hogy tök más emberek vagytok, mint amikor elkezdtétek?

- Ha nem töltenénk együtt szinte minden időnket, lehet nagyon más irányba mentünk volna el. Mind szeretünk hasonló zenéket is, de mindenkinek megvan a maga kedvence. Egyénileg talán jobban elmentünk volna ezekbe az irányokba, de annyi időt töltünk együtt, hogy ez nem ütközik ki annyira. Ha például megjelenik egy új lemez, ami tetszik, azt elküldöm Edwinneknek, Yannisnak (a billentyűs és a gitáros-frontember – a szerk.). Mindenfélébe belehallgatunk, megfigyelünk. De amikor játszunk, dalt írunk, ezek sose jönnek elő, csak dzsemmelünk. Persze valamennyire hatással van rá, amiket hallgatunk, de nem agyalunk azon, hogy milyen zenét szeretnénk csinálni, csak úgy megtörténik.

INTERJÚNK YANNIS PHILIPPAKIS FRONTEMBERREL.

- És emberileg is ilyen jól kijöttök egymással?

- Jaja, igazi barátok vagyunk! Nem ugrott senki be a zenekarba később, nem volt tagcsere, tíz éve együtt nyomjuk. Amikor van szabadidőnk, akkor is együtt lógunk. Egymással kevesebbet vitázunk, mint a családtagjainkkal! Tudjuk mikor nem szabad nyúzni egymást, mikor kell egy kis teret adni a másiknak. Semmiféle lappangó konfliktus nincs, nem ülünk olajoshordón.

- Ha elmész egy koncertre, tudod úgy igazán élvezni, neadjisten bulizni is?

- Hát, ha ezt az életmódot éled, az egy picit persze „elrontja” magának az embernek a bulifaktort. Elkezdesz koncert közben azon agyalni, hogy milyen a produkció, hogyan oldották meg a fényeket és így tovább, míg régen csak simán élvezted az egészet. Fesztiválokon persze bele tudok hallgatni ebbe-abba, de az már nagyon régen volt, amikor konkrétan elmentem volna egy klubkoncertre. Általában baromi fáradt vagyok ilyesmihez. Ismered az American Football zenekart? Nagyon jó emo gitárzenekar, de ők tényleg nagyon jók, nem olyan béna imósok. Őket láttam tavaly nyáron egy haverommal, amikor otthon voltam, az nagyon bejött. De egy ilyen klubkoncert mindig izgalmas, a másik oldalról nézve.

- Volt bármiféle állásod, mielőtt teljes munkaidőben zenével kezdtél el foglalkozni?

- Csak egy. Sajtot pakoltam egy szupermarketban.

- És mi lettél volna, ha nem jön össze a zenélés?

- Az egyetemen fotográfiát tanultam, sötétszobával, előhívással rendesen, ahogyan kell. Ez is egy ilyen kis szerelem, filmet előhívatni. Ezt akartam csinálni anno. De azt hiszem abban az időben a diplomás fotósok közt volt talán a legmagasabb a munkanélküli ráta. Nagyon imádtam, de több tízezren voltak munkanélküliek akkoriban nálunk ilyen végzettséggel, pedig ez még azelőtt volt, hogy a digitális fotózás ennyire teret nyert volna. Hasonló történt, mint a művészetben úgy száz évvel ezelőtt, amikor egyre inkább arról kezdett el szólni, hogy mit akarsz mondani, és nem arról, hogy milyen jó a technikai tudásod. Ha például ahhoz, hogy fotókat tudj készíteni, értened kell a sötétszobához, a filmelőhíváshoz, az korlátokat szab előtted. Most viszont már az okostelóddal is tök jó képeket tudsz csinálni. Így több dolgot tudunk megörökíteni, bár kevesebb mögötte a szakmai hozzáértés. De nekem mindkét megközelítés bejön. Talán inkább az fontosabb nekem, hogy mennyire érdekes maga a kép, minthogy technikailag mennyire van tökéletesen megoldva.

- Sok interjúban előjön az, hogy sokat füveztek. Ez tud segíteni abban, hogy zeneileg is tudjatok „a dobozon kívül” gondolkodni?

- Embere válogatja, én például nem nagyon szoktam tolni, már tinikoromban is inkább csak bepunnyadtam tőle. Inkább energiaitalokat toltam régebben, hogy kicsit felpörgessem magam. Az tuti, hogy mint zenekar elég sokat iszunk. De ezek a dolgok nem igazán befolyásolják, azt hogy, hogyan zenélünk. Ha jól reagálsz a drogokra, kihozhat belőled olyan dolgokat, dalötleteket, amik normál esetben nem jutnának eszedbe. De mondjuk az is biztos, hogy lelassítja a dolgokat, ha szívsz, lenyomja a tempót. Yannis biztos, hogy túlzásba viszi ezt.

- Az, hogy zenéltek, egy zenekarban vagytok maga a végső cél, vagy esetleg eszközként tekintesz rá, hogy bizonyos üzenetet közvetítsetek?

- Nem én írom a szövegeket, úgyhogy direkt hatásom nincs arra, mit mondunk, mint zenekar. De azt hiszem, talán a kiszakadásról szólnak a dalaink. Mindig olyan atmoszférát szerettünk volna a zenekar körül kialakítani, amitől úgy érzed, valahol máshol vagy, amíg pörög a lemez. Annyi lehangoló szar van a világban most, hogy azt hiszem az a legjobb, ha ebből ki tudjuk szakítani egy kicsit az embereket. Persze megvan a véleményünk különböző társadalmi kérdésekről, de úgy érzem nem ez a zenekar a legjobb platform arra, hogy ezeknek hangot adjunk. Azzal sem értek egyet, ha egy banda teljesen elzárkózik attól, hogy bármi közéleti kérdésben állást foglaljon. Amerikában persze tök más, ott a fanbázis felét el tudod veszteni, ha kiállsz a demokraták vagy a republikánusok mellett. Nagy-Britanniában ez más. Ott csak a nyuggerek elkötelezett toryk. A zenekarban azért mindig megvolt a közös nevező a fontosabb dolgokban.

- Karácsonyig még turnéztok, most már ki tudja hány éve folyamatosan. Mik lesznek az első teendőid, amikor hazaérsz?

- Nagyon ránk fér már a pihenés. Végre időt töltünk a barátnőinkkel, haverjainkkal. Meg végre kifestem, meg rendbe hozom a nappalimat. Yanissal amúgy öt perc sétára lakunk egymástól, szóval tuti sokat fogunk együtt lógni, de azt, hogy öten mennyire járunk majd össze, nem tudom. De jót is tesz az embernek egy kis szünet, egy ilyen után, amikor újra bemegyünk a próbaterembe, őszintén izgatottak tudunk lenni és lelkesek, nem csak megszokásból nyomjuk meg ilyesmi.

- Tudjátok igazán értékelni azt, hogy ennyire sikeres a zenekarotok, vagy nagyon könnyű hozzászokni a jóhoz?

- Mivel szép lassan lettünk egyre ismertebbek, azt hiszem, helyén tudjuk kezelni a dolgot. Az elején kétszáz ember előtt már kicsit izgatottak voltunk, rákövetkező évben már ötszáznál éreztük kicsit durván magunkat. És ez így szépen csúszott felfelé, kitolódik az ingerküszöb. De még mindig lázba tudunk jönni egy-egy bulinál. Most például a Reading fesztiválon játszunk majd, amire gyerekként jártunk, azt nagyon várom már!

interjú és analóg hangulatfotók: Nyitray Dániel

a Birch Tree klipje: 

és a Give It All egy medence mellől: