A halálra táncoltatott lány. Florence + The Machine: Dance Fever

A Florence + The Machine ötödik nagylemeze, a Dance Fever megidézi a középkori tánckórság, a koreománia eszméletvesztett, delejes állapotát, miközben áthatja a megfeszített, zilált akarat, amivel itt és most, ezeket a megkergült, rettegéssel, kétségekkel és fájdalommal teli 2020-as éveket próbáljuk túlélni. Ez a cikk először a Recorder magazin 95. számában jelent meg.

Középkori ihlet és táncmánia ide vagy oda, a cím ellenére ez nem tánclemez: nincs itt sok diszkó, EDM is csak elvétve akad (ez a jó svungú, barokkos My Love). A Dance Fever inkább egy eklektikus, sok darabban, sokfelé mozgó lemez, amit a Florence Welch-től már megszokott különleges énekstílus és mélyen személyes önvallomások tartanak csak össze.

Welch hangja és Welch szavai. A dalaiban lehet bármilyen a zene, a kíséret, a hangszerelés háttérbe szorul, mert abban, ahogyan ő énekel, süvít, nyög, rikolt el bármilyen dallamot, már ott van minden. Acapella énekes, kísérettel. A hangját úgy tépi szét, úgy csitítja, mint a szelet a napfény. De mi történik, ha a vadlovakkal száguldó Florence Welch-et egy világjárvány bezárja egy szobába, amikor éppen új lemezt akar csinálni? 

Sok helyen lenyilatkozta már, hogyan álltak volna éppen neki New Yorkban a producer Jack Antonoffal az új dalok összerakásának, amikor 2020 tavaszán jött a Covid és ő azonnal visszarepült Angliába, ahol elrendelték a többhónapnyi lezárásokat. Antonoff után, mellett, jött a képbe Dave Bayley, a Glass Animals énekese, aki a lemez másik producere lett. Nem tudom, hogy a hármasuk miatt-e, de a munkájuk gyümölcse fura, vegyes anyag. 

Egyrészt van ezen a lemezen néhány dal, ami biztonsággal szállítja azt, ami csodálatos Florence Welch-ben: a lobogó hajú, játékos, zabolátlan, szívtépő száguldást. A harmadik szám, a Choreomania ilyen. Welch átadja magát a lendülő mozdulatnak, felvillantja saját múltjából a Dog Days Are Over fékeveszett tombolását, miközben mélyen meghajol Kate Bush előtt. Az albumnyitó King is az erősebb dalok közé tartozik: a harmincas Welch a gyerekvállalás és a karrier konfliktusáról énekel, a művészet és a párkapcsolat párhuzamos valóságai között őrlődik. Vergődik, önmeghatároz, értelmezni próbálja, marokra fogja a csapongó érzelmeit. 

Ezt az ingadozó szorongást magyarázza tovább meglepően szájbarágósan a Free, amit a Bill Nighy-val Ukrajnában pár nappal a háború kitörése előtt leforgatott klip tesz élvezhetőbb, teljesebb élménnyé, de önmagában kevés ez a dal. A Back In Town többszöri hallgatás után sem tapad és ez a két sora marad csak meg: I came for the pleasure, but I stayed / Yes, I stayed for the pain. Aztán a The Bomb megint felemel: olyan személyes, keresetlenül kitárulkozó, olyan finoman rezdül bennem, hogy azonnal újra meg újra akarom hallgatni. 

De a Dance Fever-en jó pár dal úgy múlik el, hogy még egy sóhajtásnyi emléket sem hagy maga mögött: a Prayer Factory-t vagy a Daffodilt például többszöri hallgatás után sem tudom felidézni. Más dalok inkább stílusgyakorlatnak, utánérzésnek hatnak, a Dream Girl Evilben a Primal Scream és a Movin' On Up köszön vissza, de ilyen a Heaven is Here is, ahol megint Kate Bush-t hallani, de itt már valahogy nem hat annyira organikusan, mint a Choreomaniában. A Girls Against God a bravúros mélypont: úgy modoros és hatásvadász, hogy közben felébreszti az unalmat és az unalom eddig kevés FATM-dalról jutott eszembe. 

A Dance Fevernek vannak csodálatos dalai, de hiányzik belőle az előző két lemez, különösen a How Big, How Blue, How Beautiful egységes, kiforrott őszintesége. Miért kellett erre az albumra tizennégy dal? Talán mintha Florence így akarná szélnek ereszteni az elmúlt évek kollektív rettegését, bezártságát, fuldokló lelki nyomorát. Szórjunk ki rosszat, jót, mindent együtt, és kezdjünk bele valami újba. Még van remény.

szerző: Mesterházy Lili
osztályzat: 7.5/10