„Valahol mindenki anyuci pici fia” – Foals-interjú

Először járt Magyarországon a tavaly harmadik nagylemezét megjelentetett Foals, és szerencsére az sem szegte kedvüket, hogy a 30 Seconds To Mars és Steve Aoki előtt, egy korábbi idősávban kellett színpadra állniuk. A mind élőben, mind lemezein egyedi, intim atmoszférát teremtő, ugyanakkor mégis dinamikus zenekar énekesével, Yannis Philippakis-szal beszélgettünk spirituális dolgokról, a koncertezés öröméről, illetve az anyukájáról.

- A legutóbbi Holy Fire című albumotok nagyon nyitott és őszinte lett, olyan érzésekről is énekelsz, amik esetleg fájóak. Nem esik nehezedre emiatt visszahallgatni a lemezt?

- Ezt úgy oldom meg, hogy egyszerűen nem hallgatom vissza. Amint elkészülünk egy lemezzel, nem akarom többé hallani. Sőt, szerintem kifejezetten furcsa lenne, ha leülnék, és saját magamat hallgatnám. Egyszerűen meg kell tanulni elengedni ezeket a dolgokat. Amint elkészülünk egy albummal, tovább kell lépnem. Valami olyasmi ez, mintha egy exed lenne, nem agyalhatsz folyton rajta vagy térhetsz vissza hozzá, el kell engedned és találnod valaki újat. Egy lemezt megírni rendkívül privát, intim időszak, dolgozol a dalokon, és közben szerelmes vagy az összesbe. De a folyamat része, hogy mikor elkészül és megjelenteted, akkor ki kell szeretned belőlük és átadni őket a világnak. Talán nem is ez a barátnős a legjobb példa, inkább olyan, mint szülőnek lenni: felneveled a gyermeked, aztán hagyod, hogy kirepüljön a fészekből.

- De valamennyire mégis az életed része marad, hiszen estéről estére ezrek előtt játsszátok ezeket a dalokat élőben.  Nem nehéz ilyenkor ezeket az érzéseket újra és újra elővenni, átélni?

- Nem igazán. Ez egy teljesen más terület. Rengeteg olyan dal van, ami így sokkal több értelmet kap, amiatt a direkt, közvetlen kapcsolat miatt, ami ilyenkor köztünk és a közönség közt kialakul. Vannak olyan dalok, amiknek ez kifejezetten jót tesz. Ott van például a Late Night, amiben olyan érzések vannak, hogy ha egy olyan közönségnek énekeld, akik értik és értékelik a dolgot, az csak felerősíti az egészet.

- Ha már az érzelmeknél tartunk, rengeteg interjúban említed meg anyukádat. Ilyen erős kötelék van kettőtök közt?

- Tényleg sokszor említem? Ez eddig fel sem tűnt. Végül is érthető, hiszen mégiscsak ő nevelt fel, otthont teremtett nekem és a testvéremnek Angliában, egy olyan országban, ami igazából számára idegen volt. Szerintem a legtöbben erősen kötődünk az anyukánkhoz, valahol mindenki anyuci pici fia. Biztos vagyok benne, hogy ő is az, nézz csak rá! (a fotósra mutat)

A FOALS HAZAI TEREPEN IS MEGNÉZTÜK MÁR, AZ ALEXANDRA PALACE-BAN.

- Korábbi interjúkban már meséltél arról, hogy a legutóbbi albumot mindenféle voodoo-dolgok ihlették, illetve különféle rovarok hangját is használtátok hangmintaként. Honnan jött ez a spirituális, természetorientált vonal?

- Nem is tudom igazán, valahogy kialakult. Talán valahol ott kezdődhetett el a dolog, amikor Sydneyn kívül, egy dzsungeles területen kezdtük meg a lemez munkálatait, ahová konkrétan csónakokkal kellett eljutnunk. Tele volt mindenféle rovarokkal, és akkor döntöttem el, hogy ezt az atmoszférát akarom a lemezre is. Szóval miért ne? Ha egyszer úgy döntök, hogy ezt akarom, akkor úgy is lesz. Szeretem a rovarokat, van bennük valami elbűvölő, ugyanakkor ijesztőek és spirituálisak is egyben. Legalábbis én ilyennek hallom őket.

- És ennek van bármiféle köze a spirituális vallásokhoz is?

- Igen, de ha most ebbe belemennék, az egy nagyon hosszú beszélgetés lenne. Az egy kicsit más téma.  Itt a voodoo szót én inkább arra használom, hogy a hangzásunk eléggé izzó, egy kicsit talán sötét is, de ugyanakkor valahol misztikus. És pontosan ezt a hangulatot akartuk ezzel a lemezzel megteremteni. Például pálmafákkal pakoltuk tele a stúdiót, hogy legyen egy kis dzsungel-érzetünk.

- Úgy tűnik, a producerek – Flood és Alan Moulder – munkájával is meg vagytok elégedve. Az igaz, hogy azt mondták, próbáljatok csak, ők pedig titokban felvették az egészet, hogy felhasználhassák az albumon? Nem lettetek mérgesek, hogy így átvertek titeket?

- De, abszolút! Még a felvételi fázis előtt jártunk akkoriban, ők pedig azt mondták, szükségük van egy demóverzióra egyenként az összes dalhoz. Mi meg mint a hülyék, elkezdtük összepróbálni. Na, itt vertek át minket! Ezek nem is demók voltak igazából, hanem már olyan felvételek, amiket ők az albumon hallani akartak. És így is lett, jó pár ilyen részlet került fel. Ennek az az oka, hogy ott és akkor úgy hangzott az egész, ahogy kellett. Ezek olyan pillanatok voltak, amiket bárhogy is erőlködsz, nem tudsz reprodukálni. Így végül beláttuk, hogy igazuk volt.

A LEGUTÓBBI FOALS-ALBUMHOZ KÉSZÜLT KLIPEK MIND FELTŰNŐEK LETTEK.

- Ezek szerint az a lemez rendesen elkapta azt a Foalst, akit a színpadon is látunk élőben?

- Pontosan! Össze sem lehet hasonlítani, klasszisokkal több élő momentum van ezen a lemezen, mint az előzőeken.

- Tavaly a Q magazin a legjobb koncertzenekarnak választott meg titeket. Egyetértetek velük, ti vagytok a legjobbak?

- Igen. Pontosabban a jobb napokon igen, a rosszabbakon viszont nem.

- És rosszabb napokon ki a legjobb?

- Azt nem tudom. De azt hiszem, azért vagyunk jók, mert teljesen közvetlen, amit csinálunk. Nincsenek előre felvett alapok, nem úgy, mint ennél, ami most megy (a színpadon épp a 30 Seconds To Mars játszik – a szerk.). A legtöbb zenekar előre felvett alapokkal dolgozik. Mi pedig egyáltalán nem, minden, amit hallasz, a színpadon születik, így mindig egyedi, ami végül kisül belőle. De ha neveket kell mondanom, akkor ott van például az amerikai Cage The Elephant nevű zenekar, akik kibaszott jók élőben, teljesen egyedi, amit a színpadon művelnek. És bárki bármit mond, a Hives a mai napig elképesztő, azt hiszem, ők az egyetlen olyan együttes, akik után inkább nem szeretnék színpadra állni.

- Még egy dolog érdekelne: a Cassiust hogy sikerült kihagyni a setlistből?

- Most nem érzem úgy, hogy játszanunk kellene. Legalábbis ebben a pillanatban. Annyira sokat játszottuk korábban, hogy már rosszul voltam tőle. Én magamat akarom adni a színpadon, most pedig nem érzem igazán ezt a dalt. Ez persze nem azt jelenti, hogy soha többé nem fogjuk elővenni.

interjú és koncertfotók: Biczó Andrea
interjúfotó: Kátai Simon

aki lemaradt, annak itt egy teljes koncert tavalyról az amszterdami Paradisoból: