Múlt héten zajos gitárzene volt terítéken a Lemez Gyorstárban, most vegyesebb a szelekció, akad szórakoztató gyereklemez (Luke Haines), színes soul (Janelle Monáe), változatos folk-blues-soul (Willis Earl Beal), fenséges alt.country (Bill Callahan), éteri dreamfolk (Mazzy Star) és elektronika (Trentemøller).
Luke Haines: Rock And Roll Animals
Kiadó: Cherry Red
Megjelenés: 2013. július 29.
Stílus: gitárpop
Kulcsdal: Rock’n’roll Animals
Kedvenc ex-mizantrópunk húsz éve megszülte a britpopot az Auteurs-szel, de aztán le is gyilkolta további albumaival, mostanában meg fura konceptlemezekkel jelentkezik (a 2009-es 21st Century Man újra zseniális lett). Legújabbja egy akusztikus-kamarapopos-csilingelős-pszichedelikus mesekonceptlemez, mely egy valós angliai kisváros másában, Magic Townban játszódik és melynek három fő karaktere híres zenész nevét viseli (a rókát Jimmy Purseynek, a macskát Gene Vincentnek, a borzot Nick Lowe-nak hívják), akik a rock igazságtalanságai ellen harcolnak. Haines már biztosan nem mizantróp.
8/10
Dömötör Endre
Janelle Monáe: The Electric Lady
Kiadó: Wondaland / Atlantic
Megjelenés: 2013. szeptember 9.
Stílus: soul, R&B
Kulcsdal: Q.U.E.E.N.
Janelle Monáe még a kétezres évek elején talált ki a dalaihoz kerettörténetet egy androidlányról, aki beleszeret egy emberférfiba, ezért menekülnie kell Metropolis városából. A kiűzetését a 2007-es Metropolis: Suite I (The Chase) EP meséli el, a 2010-es, két szvitből álló The ArchAndroid album arról szól, hogyan lesz belőle az elnyomott androidok szellemi felszabadítója, a The Electric Lady pedig a köztes időszakot öleli fel, a 4. és 5. szvitben, még több vendéggel (Prince, Erykah Badu, Solange, Miguel, Esperanza Spalding), még lélegzetelállítóbban lubickolva a különféle régi és mai soul/R&B hangzásokban.
8/10
Forrai Krisztián
Willis Earl Beal: Nobody Knows
Kiadó: XL Recordings / Neon Music
Megjelenés: 2013. szeptember 9.
Stílus: folk, soul, blues
Kulcsdal: Wavering Lines
Hah. Lehet szeretni egy zenészt, aki első albumának (Acousmatic Sorcery, 2012) turnéján a színpadról megrúgott egy nézőt? Ah, hagyjuk ezt! Earl Beal már tavaly is, mint nagy tehetség tűnt fel, nehéz első lemeze azonban nem hagyta kibontakozni annyira, amennyire ez a remekbe szabott második hagyni fogja. A modern soulember (aki szinte önmagát játssza a Memphis című friss filmben), aki máris a legnagyobbak (James Brown, Gil Scott-Heron, Tom Waits) közelében van, sokat látott, sokat élt és mindezt hátborzongató dalokba tudja önteni. Hol akusztikus gitáros szikárság, hol ipari durvaság, hol hömpölygő fenségesség.
9/10
Dömötör Endre
Bill Callahan: Dream River
Kiadó: Drag City
Megjelenés: 2013. szeptember 16.
Stílus: alt-country, americana
Kulcsdal: Small Plane
Már az első hallgatás közben is olyan érzésem volt, hogy az énekes-dalszerző Bill Callahan most is egy nem létező filmhez írta meg ezt az albumot. Ehhez többek között a végtelenül részletgazdag dalok, másrészt Callahan minden egyenetlenséget elsimító, klasszikus történetmesélő hangja is hozzájárul. A korábbi lemezek elég borús, vagy drámai képet festettek a világról, a Dream River viszont inkább abból az állapotból indul ki, mikor a tájat fokozatosan elönti a napfény és egy pillanatra minden rendben van.
9/10
Sugó Lilla
Mazzy Star: Seasons Of Your Day
Kiadó: Rhymes Of An Hour Records
Megjelenés: 2013. szeptember 23.
Stílus: dreamfolk
Kulcsdal: In The Kingdom
Előre szólok, elfogult vagyok, hiszen Hope Sandovalnak, a Mazzy Star énekesnőjének a hangjánál és bájánál csodálatosabbat elképzelni sem tudok. Mondjuk nincs ez másképp David Roback, a zenéért felelős fickó gitárjátékával sem. Pedig a zenekar 17 évig pihent, és a visszatérő album pont ott folytatja, ahol abbahagyták, Hope (hát már a neve is csodás: Remény!) mit sem veszített gyönyörű hangjából. Az új lemez csak azért nem tökéletes, mert 3-4 dal annyira jól sikerült, hogy a többi JÓ dal egyszerűen eltörpül mellettük.
8/10
Elekes Roland
Trentemøller: Lost
Kiadó: In My Room
Megjelenés: 2013. szeptember 23.
Stílus: elektronika, progresszív house
Kulcsdal: Still On Fire
Dánia kedvenc producere, azon kívül, hogy a Röyksoppnak, Robynnak vagy a The Knife-nak készített remixeket, a nemzetközi porondon első lemezével, a Last Resorttal vetette észre magát. A többtételes, hat-hétperces, programozott, instrumentális darabokból álló album a maga nemében mestermű és hamar kultfavorittá tette alkotóját. Anders Trentemøller annak a fajta melankóliára hajlamos, befelé forduló srácnak tűnik, aki kincseket rejteget a lelkében és így a mestere annak, hogy dalszövegek nélkül, pusztán a hangok manipulálásával fejezzen ki – lélekbe találóan – érzéseket. Az első lemez ezt a vonalat szemlélteti a legszebben, és annak olyan szerzeményei, mint a Take Me Into Your Skin, a Moan, vagy a Miss You nem meglepő módon a legjobban a hálószobában szólnak.
Azonban a második lemeztől (Into the Great White Yonder) kezdve a művész szakítani kezdett ezzel az iránnyal és (talán a kitartó, zenekaros turnézásnak köszönhetően) a dalok szerkezete a hagyományos dalstruktúra felé kezdett elmozdulni, amelyen egyre gyakrabban bukkantak fel női vokálok. Ez a tendencia csúcsosodik ki a most megjelent Loston, amelyen vendégközreműködő női énekesek (Low, Jana Hunter, Marie Fisker, Ghost Society) egész sorát vonultatja fel. Az tény, hogy a borongós atmoszférájú daloknak jól állnak az éteri hangok, de az összhatás mégsem minden esetben tökéletes. Az olyan csúcspontokat, mint a valóban álomszerű The Dream, az elementáris és tökös oldalt reprezentáló Still On Fire, vagy a sodró River Of Life között olyan szerzemények foglalnak helyet, mint például a klipdalnak választott Candy Tongue: csupa jó ötlet, csak az arányok és a hangsúlyok nincsenek a helyükön annyira, hogy varázslat történjen. De ha Trentemøller ezen a nyomvonalon halad tovább, legközelebb az is meglesz.
8/10
Katona Eszter
