Gyorstalpaló – Ismerkedj meg Janelle Monáe-val!

Régóta meg szeretnél ismerkedni egy zenekarral vagy előadóval, de azt se tudod, hol kezdd? Segítünk! Gyorstalpaló rovatunk elkalauzol a diszkográfiák könnyűzenei útvesztőiben. Ezen a héten lett tízéves Janelle Monáe bemutatkozó albuma, a The ArchAndroid, de vajon abba érdemes először beleásni magunkat? Eláruljuk!

Kezdőlökés

Dirty Computer (2018)

Janelle Monáe egy multimédiás koncepció részeként mutatkozott be a nagyvilág előtt. Az énekesnő már egészen korán, saját kocsija csomagtartójából árult demólemezén elkezdte felépíteni azt a grandiózus, afrofuturista sci-fi történetfolyamot és univerzumot, amelyet aztán az első EP-jén (Metropolis: Suite I (The Chase)), debütlemezén (The ArchAndroid) és annak folytatásán (The Electric Lady) öt felvonásra tagolva, illetve számos összefüggő, a dalokat új rétegekkel kibélelő videoklippel bontott ki. A konceptlemez-sorozat főhőse, Cindi Mayweather, az elnyomó hatalom elől menekülő, forradalom élére álló android egyben Monáe alteregójaként jelent meg a klipektől a koncerteken át a promóinterjúkig; a dalszövegek felváltva idézték meg Fritz Langot, Philip K. Dicket, Harriet Tubmant, és a lázadó android disztopikus története a kirekesztettség, a normák elleni harc allegóriájává bővült.

A koncepció gazdag volt és hatásos, tovább járva a Sun Ra vagy George Clinton által kitaposott afrofuturizmus útján, egyben beemelve azt a mainstream popkultúrába. De Cindi karaktere egyben falat is képzett Monáe és a közönsége között: mi az alteregót ismertük, és egyenlőségjelet vontunk közte és az előadó között, aki cserébe el is bújhatott mögé. Ezt a védőfalat bontotta le a 2018-as Dirty Computer, amely megszakította a hét felvonásosra tervezett Metropolis-szériát, és ugyan motívumaiban átmentett többet a sci-fi/disztopikus elemekből, zeneileg és szövegileg is közvetlenebb módon fogalmazza meg a korábbi lemezek szabad önkifejezésre, szabad szerelemre buzdító üzenetét. Monáe ezzel a lemezével sebezhetővé mert válni, megnyílni, és kilépni a metaforák mögül.

Bár a lemezhez készített, közel egyórás kísérőfilm ismét felépít egy disztopikus szerelmi narratívát, a szövegek magukban is értelmezhetőek. A dalok nem fiktív világban játszódnak, ami csak néha kapcsolódik a miénkhez, hanem nagyon is aktuálisak: megidéződik bennük a Trump-elnökség első néhány éve, könnyen dekódolható a Django Jane-ben a fiatal fekete nők helyzetjelentése, a Crazy, Classic, Life-ban és a szatirikus America-ban pedig a torz, diszkrimináló vulgárpatriotizmus szembeállítása a marginalizáltak, "freakek" amerikai identitásával. Az egész lemezt átitatja az erotika, a queer vágyak, a szexuális szabadság hirdetése, elég csak a Pynk ikonikus vaginanadrágos klipjére gondolni. Nemcsak a szövegek, a hangszerelés is direktebb, a modern, trapes r&b felé közelít az összkép, ebbe simulnak bele a Prince-es, James Brownos idézetek. De a Dirty Computerhez nincs szükség előismeretekre, önmagában is ambiciózus, önazonos, laza, szexi és táncra ösztökélő poplemez.

Középhaladó

The ArchAndroid (2010)

Most már visszatérhetünk a bemutatkozó nagylemezhez, belevethetjük magunkat az androidok mitológiájába, a mesterséges Cindi Mayweather és az ember Anthony Greendown tiltott szerelmébe. A The ArchAndroid Monáe legeklektikusabb lemeze, ami a hangszerelést és a stíluskavalkádot illeti: a 70-es és 80-as évek fekete zenéjéből szemezget, hatásait (a fent említetteken kívül Michael Jacksont, Stevie Wondert, meg az egész Motownt) pedig olyan élvezetes lezserséggel és energiával mixeli össze, hogy az eredmény akkor is túlmutatna az utánzáson, ha történetesen nem egy sci-fi eposzba ágyazódna. A noir hangvételű, James Bond-os, instrumentális nyitányok grandiózusságát pszichedelikus drogos-szexuális elszállások (Mushrooms & Roses), bukolikus folkbetétek (Sir Greenwood), szintipopbombák (Wondaland), Debussy-parafrázisos power balladák (Say You'll Go) tarkítják. A nagy single-ök, a bigbandes-Big Boi-os TIghtrope és a rockabilly-punk lüktetésű Come Alive pedig tökéletesen duplafenekű, ravasz szerzemények: első hallásra ellenállhatatlan partislágerek, közben észre se vesszük, milyen fura az, amiről Monáe énekel - a táncoló csodabogarak, a Technicolorban álmodók burkolt, büszke kiáltványai. 

Hardkór

The Electric Lady (2013)

Adja magát, hogy a következő lépés a rendes stúdióalbumok sorának kikerekítése, a második lemez megismerése legyen, és annyiban valóban haladóbb szintű, hogy Monáe ezúttal még inkább elengedi a cselekmény kibogozásában a hallgató kezét. A negyedik és ötödik felvonás időrendjét meglepően nehéz kibogozni, bizonyos pontokon úgy tűnik, mintha az előzményeket, Cindi múltját tárná fel, máskor pedig figyelmeztetés nélkül csöppenünk át Cindi és Arthur szerelmének töréséhez, vagy új karaktert kapunk egy DJ személyében. A kronológia és a narratíva összeállítása tehát nem egyszerű feladat, ráadásul a Metropolis futurista közegébe be-beszüremkednek történelmi-popkulturális utalások (Dorothy Dandridge Eyes, Sally Ride), önéletrajzi elemek (Ghetto Woman). Cserébe a lemez zeneileg még közelebb simul Prince szintifunkjához, olyannyira, hogy a néhai sztár vendégszerepel (a Primetime tiszta Purple Rain, a Dance Apocalyptic pedig a 1999 világvége-bulijára emel), a neosoulba egyre több alternatív és elektronikus r&b keveredik, bár felbukkan azért Bill Withers és Al Green hangulatvilága is. És egyre nyíltabb queer-LMBTQ utalások vezetik fel a Dirty Computert.

Mostohagyerek

Wondaland Presents: The Eephus (2015)

A The Electric Lady és a Dirty Computer között nagyban ment a találgatás, merre kanyarodik majd tovább Monáe zenei karrierje, aki ez idő alatt színészként is sikerrel próbálta ki magát az Oscar-díjas Holdfényben vagy az Oscar-jelölt A számolás jogában. Állandó maradt ugyanakkor az a zenei kollektíva, amit második otthonában, Atlantában szervezett maga köré: a Wondaland kezdetben saját alapítású, szerzői lemezkiadóként működött, majd együttműködésre lépett a Sony-hoz tartozó Epickel. A The Eephus EP a Wondaland társulatának egyfajta prezentációja, amelyen Monáe mellett Jidenna, Deep Cotton, St. Beauty és Roman GianArthur mutatkoznak be dalaikkal (plusz ráadásnak kapunk még egy Kendrick Lamar-verzés remixet is). Az anyag a retrosoulos irányvonallal szemben inkább a modern r&b és hiphop tág skatulyájába illeszthető be, frászt is kapott a Monáe-rajongók egy része a Yoga című, Rihanna-szerű, a fenéktornáztatást dicsőítő szám hallatán, hogy mi lett így a feminista ikonból, pedig ez a dal is csak arról szól, amiről a pár évvel későbbi Dirty Computer, hogy a testünk (azon belül is a női, vagy queer, vagy nem-heteronormatív test) nem sajátítható ki, tessék szabadon kiélvezni.