Pixel overdose – Ilyen volt Ryoji Ikeda a Magyar Zene Házában

Az idei Bartók Tavasz egyik legizgalmasabb meglepetése a japán művész, Ryoji Ikeda első hazai fellépése volt, ami – ahogy az tőle várható volt – tömény, experimentális audiovizuális élménynek bizonyult.

A hazai művészeti fesztiválok zenei kínálatának van egy többnyire kiszámítható főcsapása, ami nagyrészt a komolyzene & jazz vonalon mozog, némi világzenével kiegészítve, de az idei Bartók Tavasz ezeken túl szolgált néhány kifejezetten kellemes meglepetéssel is, mint a Spiritualized koncertje, valamint Ryoji Ikeda első hazai fellépése, amire szombaton, a Magyar Zene Házában került sor.

Ikeda az ezredforduló környékén bukkant fel és mára nemzetközileg elismert audiovizuális művésznek számít, aki manapság már párizsi rezidenciájából dolgozva készít installációkat, művészeti projekteket, és a kísérleti elektronika határait feszegető nagylemezeket. Utóbbiak közül a legfrissebb a 2022-es Ultratronics, jelenleg ennek az anyagával turnézik a kontinensen, és ez a tömény, érzékszervek ellen indított túlterheléses audiovizuális támadás került be a fesztivál programjába.

Audiovizuális, ugyanis Ikeda fellépésein a látvány teljesen egyenrangú a hanggal, a falnyi kivetítőn minden hangot lekövetnek a villódzó geometrikus alakzatok, széthulló pixelek vagy éppen a képernyőn átszáguldó random számsorok. Minden folyamatosan alakul, villog, formálódik, mindez szigorúan fekete-fehérben, olyannyira, hogy egészen meglepő volt, amikor a szűk órányi koncert utolsó harmadában egyszercsak előkerültek a színek és jobban beazonosítható alakzatok is (az ultratronics 11 alatt)... csak, hogy utána visszaváltson minden a fekete-fehér pixelháborúba, egészen a koncertet lezáró, búcsúzó hangrobbanáshoz társított napkitörés felvételekig.

A hangzás a kíséretleti elektronika számtalan ágából merít: a minimalista ambient ugyanúgy megtalálható Ikeda zenéjében, ahogy a glitch püttyögése (néhol már-már a glitch hop határait súroló ritmikával), vagy a noise zenék kiméletlen hangörvénye, de a Kraftwerk-féle electro is prominens helyet kap benne a német úttörők klasszikusait idéző, széteffektezett robothangokkal, ütemekkel és hangzással (amire talán az ultratronics 04 a legjobb példa). Az a fajta koncert volt, ami a tömény látványnak és hangzásnak köszönhetően nagyon magába tud szippantani, miközben futurisztikusan rideg, emberidegen és minimalista marad az egész, középpontban az asztalnyi kütyü mögött álló, szinte mozdulatlan, arcát egy baseballsapka árnyéka mögé rejtő Ikedával.

Ikeda elé a fesztivál egy kiválóan passzoló felvezetést talált a yibai néven alkotó Gerlei Dávid személyében, aki egy abszolút tipikus, baljóslatúan morajló hangokból, robajló basszusokból és torzított, búgó szövegrészletekből építkező dark ambient szettel vezette fel az estét, megadva az irányt az elektronika kísérletezősebb területei felé, de úgy, hogy közben visszafogott maradt és nem vonta el a figyelmet a főattrakcióról.

yibai

szöveg: Frank Olivér
fotók: Felvégi Andrea, Müpa