"Akkor azt éreztem, hogy halhatatlan vagyok" - Leskovics Gábor (Pál Utcai Fiúk)-interjú

Hogyan alakult ki a Pál Utcai Fiúk stílusa? Alternatív ez vagy sem? Miért fér bele a pátosz? És miről szól a PUF-féle hősiesség? Tényleg jobb volt ’93-ban a Kispál, mint a pályája csúcsán lévő Pál Utcai Fiúk? Leskovics Gábor sztorizott a zenekar első negyven évéről, a korai punkstikliktől a drum & basses lemezükig. Kiderül, hogy milyen érzésekből született az első és máig egyik legjobb albumuk, a Ha jön az álom, miért kurva jó dolog a rock ’n’ roll, és miért nem ciki hatvan felé sem a maszturbálásról énekelni. Ez a Recorder magazin 105. számában megjelent interjú alaposan bővített változata, a Pál Utcai Fiúk június 24-én a Budapest Parkban ad születésnapi koncertet.

Mi volt az első PUF-dal, amit megírtatok és annyira jól sikerült, hogy beépült a repertoárba?

Az első koncerteken punk számokat játszottunk, Sex Pistolst, GBH-t, mert a tudásunk ahhoz volt elég. Aztán amikor elkezdtünk Európa Kiadóra meg Kontroll Csoportra járni, utána írtunk olyan dalokat, amik megmaradtak. Az első, aminél éreztem, hogy jól fog működni koncerten is, az Utolsó év volt, illetve A bál. Azokat otthon írtam a kisszobámban, délután a suli után, 17 évesen. A bál egy rácsodálkozás volt, hogy meddig tart még ez a bulizós korszak az életünkben. A gitárosunk, Papp Ernő gitártanára mondta, hogy „Lecsó, nektek az a bajotok, hogy ti mindig jól akarjátok magatok érezni, és az élet nem erről szól.” Nálunk tényleg ez volt. Hétköznap próbáltunk, hétvégén koncerteztünk, vagy ha nem, akkor házibuli. Főleg a katonaság után, ahol kaptam egy nagy maflást az élettől. Naivan kerültem be, és úgy jöttem ki, hogy ez a rendszer annyira szar, hogy amíg lehet, megpróbálom jól érezni magam. Aztán ezt egész sokáig sikerült kitolnunk.

Akkor nem lett igaza a gitártanárnak.

Nem, de persze ő nem is erre gondolt akkor. Nyilván nem lehet mindennap bulizni, és nekünk is voltak hullámvölgyeink, de az érzés, hogy élni jó, és hozzuk ki ebből, amit lehet, megmaradt. Nemsokára 57 leszek, és ha visszagondolok, az utazások, a kalandok maradnak meg az életemből és nem az, amikor otthon megnézek egy jó kis sorozatot. Bennünk fiatalon nem volt semmi félelemérzet, stenkeltük egymást és minden hülyeségben benne voltunk. Csavarogtunk, autóstoppal bejártuk Magyarországot, és egy Zsigulival Európát is. Amikor összeakadtam a többiekkel, ők már egy lakótelepi galeri voltak, jártak Beatrice-koncertre, ittak, szipuztak. Én 16 évesen csapódtam hozzájuk, de csak 18 évesen ittam először alkoholt.

Pál Utcai Fiúk-koncert a Fekete Lyukban 1988-ban | Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Pedig akkor már rég ment a zenekar.

És rettenetesen izgultam is a koncertek előtt. Egyszer elintéztem, hogy felléphessünk a művházban, ahol dolgoztam. Az igazgatónő – egy régi kommunista bútordarab – azt mondta, hogy „jól van, Gabikám, de szépen játszatok!” Persze tök ideges voltam akkor is, és a többiek erőszakkal belém diktáltak egy feles barackpálinkát. Mit mondjak, az egy legendás koncert lett. Délután volt, unatkozó gyári munkások ültek a művház előterében, ők voltak a közönség. Azelőtt is éreztem, hogy van helyem a színpadon, de akkor megittam azt a feles barackpálinkát és a következő, amire emlékszem, hogy felrántom a csajomat az első sorból, rádobom a dobra, hátulról dugom, és a Vér és szerelem utolsó sorát üvöltöm a mikrofonba: „Még egyszer, csak egyszer még, addig élvezz, ameddig élsz!”. Jobbra nézek, és ott áll az igazgatónő kimeredt szemekkel... Másnap persze behívatott az irodájába egy „elbeszélgetésre”, de az már nem érdekelt. Akkor azt éreztem, hogy halhatatlan vagyok.

A paksi Totál ’85 punkfesztiválon fekete bikiniben énekelted a Partizánt, de játszottatok “Én öltem meg Korda Györgyöt”-feliratú pólóban is. Ez szimpla polgárpukkasztás volt a részetekről?

Persze. Akkor már kezdett kialakulni Magyarországon a punkmozgalom, eleinte mi is játszottunk ilyen számokat és a baráti körünkben is sok punk volt. De a Totál ’85-re úgy kerültünk, hogy csavarogtunk az országban, és amikor Egerben letett minket az autóstop, megismerkedtünk a Juhász Misivel, aki az egri punk mozgalom vezetője és a QQRIQ zenekar énekese volt. Ő hívott meg Paksra a Totál 85-re, ami egy punk fesztivál volt, de felléptek alternatív zenekarok is. Abban az időben úgy mentek a dolgok, hogy jött egy másik Pál Utcai Fiúk zenekar is Budapestről, akik meglátták a nevüket a plakáton és azt gondolták, ők fognak játszani. Pár perces megbeszélés után megváltoztatták a nevüket Pállott Szájú Fiúkra, és mi léptünk fel PUF-ként.

És a Korda-póló?

A punk nálunk tényleg a polgárpukkasztásban merült ki. Nyáron, amikor bandáztunk, próbáltuk esténként feldobni a lakótelepi emberek életét. Összekötöttünk egy csomó sörösüveget, és lerohantunk a 4. emeletről a lépcsőházban. Az üvegek összetörtek, mi meg figyeltük kintről, hogyan gyulladnak ki a villanyok. A legtöbb húzásunk bunkóság volt, de 15-17 évesen ez benne van az emberben. Az Én öltem meg Korda Györgyöt úgy jött, hogy volt egy képünk Sid Viciousról, akin „Én öltem meg Bambit” póló volt, és kitaláltuk, hogy mi is csinálunk egy ilyet. Ez feltűnösködés volt, csakúgy, mint a fekete bikini.

Azért zeneileg is hamar kitűntetek. A PUF nagy slágerei közül több is szerepel a ’85-ös és a ’87-es demókon. Aztán jött az első lemez, az 1990-es Ha jön az álom, amiről sokszor elmondtad, hogy egy erős koncepció szerint válogattál rá a már meglévő számaitokból. De miért egy elvágyódós és nem egy bulizós albummal akartál debütálni?

Ha menedzseri fejjel gondolkodtam volna, akkor tényleg egy bulizós lemezt kellett volna elsőre csinálni. Akkor már A bál volt a legnagyobb koncertslágerünk, de nem raktuk rá az első lemezre, mert kilógott volna a többi dal közül. A Ha jön az álom a rendszerváltás időszakában született, amikor kinyíltak a határok, és egy csomó barátunk elment külföldre, és tudtuk, hogy nem is fognak visszajönni. Ez a folyamat már a nyolcvanas években elkezdődött. Én is becsavarogtam Nyugat-Európát, és láttam, hogy Magyarországon élni a Kádár-korszakban a nyugathoz képest olyan volt, mint egy fekete-fehér film. Volt minden, de minden fekete-fehér – szó szerint. Amikor valami jó történt, amögött is ott volt a gondolat, hogy oké, de ez meddig tarthat? Erről szól A bál is, hogy bulizzunk, mert fiatalok vagyunk, de előbb-utóbb úgyis jön a hatalom és a fejünkre csap. Mert azt tanultuk meg, hogy ez a rendszer így működik. A szülők is azt nevelték az emberbe, hogy csak kicsit ugrálj, különben jön a rendőr és elvisz.

Engem elsősorban a könyvek neveltek fel, és az olvasmányaim alapján volt bennem egy hatalmas szabadságszeretet. Imádtam például a Zabhegyezőt, valamint a beatnemzedék regényeit és költeményeit, és volt is bennem egy nosztalgikus elvágyódás a hetvenes évek Amerikájába. Amikor olvasod ezeket a könyveket, majd később nézed az olyan filmeket, mint például a Florida, a paradicsom, ráadásul a barátaid is elindulnak külföldre, akkor elgondolkodsz, hogy lehet, ki kéne menni? Aztán mégsem mész, mert van egy csomó dolog, ami ideköt: a szülők, a család, a nyelv, a zenekar. Elképzeltem, hogy megöregszem kint. Kivel fogok 60 évesen beszélgetni Cseh Tamásról vagy József Attiláról? Itthon lementünk a presszóba, sörözés közben megismerkedtünk például egy magas, kopasz fickóval, Szabolcsi Lacival, aki menő könyvelő volt, és félrészegen elkezdett József Attilát szavalni, majd felmentünk hozzá Cseh Tamás-lemezeket hallgatni. Sosem felejtem el azt az estét. Minden este történt valami ilyesmi, és bele kellett hasadnia a szívnek, hogy milyen jó ez így. Persze benne volt az is, hogy gyáva voltam. Féltem kimenni. Meg annyira nem volt erős a késztetés. Aztán amikor kiderült, hogy ennek a rendszernek vége és jön a szabadság, kimentek a ruszkik, most már rajtunk múlik az egész, mindenki azt hitte, hogy egy-két év múlva utolérjük Ausztriát. Eufórikus idők voltak.

Ezek az érzések kavarogtak bennem, amikor összeállítottam az első lemezünket abból akábé harminc dalból, amit addig megírtunk. Nem akartam szomorú lemezt, de azt igen, hogy legyen egy íve, jusson el valahonnan valahová. Amikor kijött, sokan hiányolták róla A bált, de én akkor már tudtam, hogy rajta lesz a következőn, sőt az lesz a címadó szám. Azon a lemezen már a zenekar bulizós arcát akartuk előtérbe tolni. Fiatal lányok, Szombat éjszaka, A bál: ezek a bulizós korszakunkról szólnak. A Közel az éjfélnek kicsit ki is lóg abból az anyagból. Az elsőre illett volna, de csak a másodikra készült el teljesen.

A kezdeti punk számokhoz képest a Közel az éjfél, vagy a kilencperces, többtételes Ha jön az álom már progresszívebb hatásokat mutat.

A punknak nekünk az energiája tetszett, de annál komplexebb zenét akartunk játszani. Az volt a cél, hogy a pop- és a beatzene akkordmeneteit ötvözzük a progresszív rock komplexitásával és a punk lendületével. Mi ugyanúgy hallgattunk Sex Pistolst, mint Yest, vagy LGT-t, mint Balatont. Kimondatlan szabály volt, hogy bárki bármilyen stílusban hozhat számot. A Közel az éjfélnek több köze van a Pink Floydhoz, mint a Pistolshoz, mert élveztük, hogy olyan számokat is játszunk, amiben van 7/8-as rész, vannak ütem- és akkordváltások, nem csak verze/refrén. Persze ez se hétpercesnek indult, hanem mindig hozzáírtunk, alakítgattuk, és az évek során felduzzadt. De ne értsd félre, mi soha nem játszottunk progresszív rockot. Ahogy punkot se. Nem lettünk tagjai mozgalmaknak, mert ott a közönség nem fogadja el, ha valami mást játszol. Inkább kimazsoláztuk mindegyikből, ami nekünk tetszett. Ettől egy kicsit eklektikus lett az elején a zenekar, de aztán kialakult a saját stílusunk, amibe ugyanúgy belefért a hét-nyolc perces komplexitás, mint a háromperces, három akkordos dalok.

A Nehéz időkről egyszer azt mondtad, hogy az a PUF ars poeticája. Miért?

Sok minden van a szövegében, ami jellemző ránk. Én abba a generációba tartozom, amelyik minden hétvégén lejárt az órához a Moszkva térre, és vártuk a házibuli címeket. Azt éltük, amiről a Moszkva tér című film is szól. ’87 februárjában szereltem le, és év végén már több mint száz házibulinál tartottam, pedig közben voltak koncertek is. Bementünk olyan bulikba is, ahová nem voltunk meghívva, megittuk gyorsan, amit lehetett, és amikor kirúgtak, mentünk a következőbe. A Nehéz idők egy házibuliban indul („A reggel igazi magyar reggel, a munka vár, én nem maradhatok”), de a főhős aztán kicsit tágabban szemléli a dolgokat. Van benne olyasmi is, amit magamtól nem mondanék, ha nem éppen az jött volna ki belőlem, mert nagyon patetikusan hangzik. „Élni akartam csak, de most már győzni kell.” A PUF-szövegekben sok ilyen van.

Abban a dalban viszont nem érzed patetikusnak?

Megfelelő szövegkörnyezetben nagyot tud ütni egy ilyen sor, de nagyon meg kell indokolni. Én nem vagyok tudatos dalszerző, a sorok csak úgy kibuknak belőlem, én is csak később jövök rá, miről is fog szólni egy dal. Ha ciki egy sor, akkor azt veszed észre, hogy a próbákon ott mindig motyogni kezdesz. Ha ilyen van, azt bizony át kell írni. A jó sor meg olyan, hogy azt lehet üvölteni. És ez olyan. Az Első dalban is vannak ilyen egyszerű, kevésbé költői sorok, amiknek több közük van Bródy, mint Lovasi vagy Müller Péter Sziámi szövegeihez. A PUF nemcsak zeneileg, hanem a dalszövegek terén is kicsit átmeneti zenekar volt: valamilyen szinten alternatív, de sok tekintetben nem. Sok egyszerű mondatunk volt, amik könnyebben utat találtak az emberekhez. Később a Republic haladt ezen a vonalon, de náluk cél volt, hogy minél nagyobb tömegekhez jussanak el és persze ahhoz egyre egyszerűbb dolgokat kell mondani, amiben néha azért már túllőttek a célon.

A Nehéz időkbe amiatt fért bele egy pátoszosabb sor, amit a rendszerváltás előtt, alatt jelentett?

Ezen nem gondolkodtam el. A zene és a szöveg számomra együtt mozog, és a Nehéz idők egy hősi induló. A hősiesség – vagy hősieskedés – mindig is jellemző volt zenekarra. Ami nevetséges is lehetne akár, ha nem vagy ebben hiteles, de úgy gondolom, mi azok voltunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy hősnek tartom magam.

„Halottak a hősök, de én sosem voltam az.”

Igen, ez is meg van énekelve az Utolsó évben.

De akkor honnan jön ez a hősmánia?

Mint mondtam, rengeteget kaptam a könyvektől. Még óvodás koromban megtanultam olvasni, mert a szüleimnek nem volt mindig ideje mesét olvasni, én viszont annyira szerettem a meséket, hogy akkor inkább megtanultam olvasni. A könyvekben, pláne a háborús regényekben voltak igazi hősök, és tizenévesen az embert meg tudja ütni, hogy valakinek olyan elvei vannak, amikért kész meghalni, vagy feltenni az egész életében egyvalamire. Nem számít a pénz, se semmi, csak csinálja, amit jónak gondol, és kiáll az elvei mellett. Nekem ezt jelenti a hősiesség, és a dalokban is kábé erről van szó.

Más zenekaroknál is nagyon tetszett mindig, ha egy dal akkorát üt, hogy könnyeket csal a szemembe. Lehet, hogy nem a hősies vagy a pátoszos a jó szó, mert a rockzenében ezek kicsit negatív jelzők, de arra gondolok, amikor az énekes egy egyszerű mondattal kimondja, amit én is gondolok, csak sokkal jobban megfogalmazva. Ez nagyot tud ütni, de kétélű fegyver, mert ha rosszul csinálják, akkor nevetségessé válik.

A PUF-dalokban is előfordult, hogy rosszul sült el egy-egy ilyen sor?

Nagyon sokszor, persze. Eleinte többen is írtunk dalt a zenekarban, de szöveget a végén már csak én. És amikor erőltetve kellett egy zenére szöveget írnom, az általában közhelygyűjtemény lett. Olyan sorok, amik nagyot is üthetnének, ha jó helyen lennének, de mivel előtte is meg utána is közhely jött, inkább nevetségessé váltak. Ezek a dalok aztán ki is hullottak idővel a műsorból.

’93-ban, a PUF 10. születésnapi koncertjén a Kispál volt a vendégetek a BS-ben. Úgy konferáltad fel őket, hogy „Legkedvesebb barátaink, Magyarország legjobb zenekara, a Kispál és a Borz”. Tényleg úgy gondoltad akkor, hogy ők a legjobbak, és nem a PUF?

Igen. Ott voltunk, amikor indultak, a második koncertjükön már együtt játszottunk. A Kispálban már az elején tetszett mind a zene, mind az ének: nagyon egyben volt az egész. Mi sok dologban úttörők voltunk, az alternatív zenekarok közül mi szerződtünk le elsőként profi menedzsmenthez, mi csináltunk először lemezt, és Lovi később elmondta, hogy sokat tanultak a hibánkból. Például hogy hogyan húztak le minket pénzzel, és akkor azt ők már elkerülték. Lovi tudatosabban csinálta, és jobban egyben tartotta a zenekarát. Szigorúbb is volt. Számomra az, hogy a PUF egy haveri társaságból alakult, és mi barátok vagyunk, mindent felülírt. Ezért hagytam, hogy legyen az a dal is rajta a lemezen, amit valaki más írt, még akkor is, ha nem illik rá, a koncerten meg játsszunk westerncsizmában, pedig lépni se tudtam benne. Lovi ilyesmiket nem hagyott, és jól tette, mert azért is esett szét a PUF egy idő után, mert útkereső zenekarrá váltunk. Addigra már mindenki más zenét hallgatott, és ez hallatszódott a dalainkon is. Ernő jazzt, Zeli progresszív rockot, én alternatív zenéket, Anikó a Beatles-vonalat, Gyuri pedig a jazztől a punkig mindent.

A nagy rohanás például egy PUF-os dallal kezdődik (Első dal), és a Honvággyal, egy jazz-rock számmal ér véget, amit a basszusgitárosunk, Gyuri és a gitárosunk, Ernő írt. Tök jó dal, de a kettőnek semmi köze egymáshoz, és közben ott van a Hammond-orgonás, magyar hard rock toposzokat mozgató Egyenesen át is. Azon a lemezen kezdődött a zenekar válsága, mert én belefáradtam a tanítóbácsiskodásba, hogy elmondjam, miért ne legyenek ennyire vegyes számok az albumainkon. A nagy rohanáson és a Szerelemharcon is vannak jó dalok, de egy csomó olyan is, amire azt mondod, hogy oké, de minek? Csak hát kiadónk volt, és mondták, hogy ki kéne hozni a lemezt. Akkor még nem gondoltam, hogy lehet nemet is mondani. Később azért nem volt hét évig új lemezünk, mert azt mondtam, hogy akkor hozunk ki újat, amikor lesz 10-12 olyan dal, amit 100 %-ig fel tudok vállalni. A Ha jön az élet óta mindegyik lemezünk ilyen.

A másik problémát az jelentette, hogy mi garázsrockzenekarként indultunk, de ettől eltávolodtunk az évek során. Én még emlékeztem az első koncertünkre, amit a haverjainknak játszottunk és senki nem gondolta a zenekarból, hogy többek lennénk náluk. A korabeli alternatív koncerteken is, amikre jártunk, azt láttuk, hogy eltűnt a hierarchia a zenészek és a közönség között, és ennek volt egy nagyon klassz üzenete. Volt, hogy a közönségből jött fel valaki játszani és a színpadon is cserélgették a hangszereket. A rendszerváltás után viszont professzionalizálódott a PUF, kiadónk és menedzsmentünk lett, akik elkezdték erőltetni, hogy csak kevés koncertünk legyen, de azok nagyobbak. Ők menedzselték a Bonanza Banzait és a Beatricét is, és nekik ez a stratégia működött is, de én nagyon nem éreztem jól magam abban, hogy klubok helyett sportcsarnokokban játsszunk. A zenekar egyik fele viszont elhitte, hogy hatalmas sztárok leszünk és majd mi játszunk a Tabánban az LGT helyett. Ebből lett egy törés köztünk, ami odáig vezetett, hogy a ’90-es évek közepén kiszállt Ernő és Zeli is a zenekarból.

Ha keményebb kezű zenekarvezető vagy, akkor másképp alakultak volna a dolgok, vagy csak azt érted volna el, hogy hamarabb szétesik a zenekar?

Egyrészt tudom magamról, hogy jó pedagógus vagyok, össze tudok tartani embereket és tompítani konfliktusokat. Ezt mutatja az is, hogy a zenekar 40 éve létezik. Ugyanakkor van bennem egy nagyon erős konfliktuskerülő hajlam és megfelelési kényszer. Sok konfrontációt nem vállaltam fel, ami zenekarvezetőként hiba volt. Ettől az életműbe bekerültek olyan dalok, amiknek nincs ott helyük.

Bánod?

Persze, egyik felem bánja, de én ilyen vagyok, ezzel már nem tudok mit csinálni. Elfogadtam magam ilyennek. Lehettem volna keményebb, és akkor más lett volna kicsit a zenekar, de az is lehet, hogy ha sokat veszekszünk, akkor feloszlunk öt éven belül. És akkor nem születik meg az utolsó három lemezünk… Örülök, hogy nem így lett, mert úgy érzem, ennek a zenekarnak volt értelme fennmaradnia. Számomra nagyon fontos, hogy a PUF nem a múltjából él. A régebbi zenekarok általában csak egy-két számot játszanak koncerteken az új lemezükről és még azt a keveset is nehezen fogadja be a közönség, mert mindig a régi slágereket követelik. A mi közönségünk egy-két koncert alatt megszerette a 2000-es Ha jön az élet dalait, ami nagyon jó érzés volt. A későbbi lemezekkel is ez történt: éreztük, hogy az új dalok rögtön működnek a koncerteken, és jó szimbiózisban vannak a régiekkel.

Nekem a Ha jön az élet volt a belépő a PUF világába, rengeteget hallgattuk az egyetem alatt. Máig az a kedvencem az első lemez mellett. A Recorder Kedves Lemezem podcastjában azt mondtad, hogy te is ezt a kettőt szereted a legjobban.

Meg a legutóbbi kettőt, a Legelőt és az Igazán ez mindent. A Ha jön az életen Hidasi Barnabással dolgoztunk, aki nagyon jó hangmérnöki munkát végzett és rengeteg plusz ötletet rakott bele az albumba. Az a lemez egy érdekes időszakban született, amikor a drum & bass és más elektronikus műfajok megtermékenyítették a popzenét. Nekem akkoriban ortodox rockrajongóként Neil Young, a Led Zeppelin, Bowie és a Beatles voltak a legnagyobb kedvenceim. Amikor Bowie az Earthling című lemezén behozta a drum & basst, csak néztem, hogy mi ez a szar. Aztán három hónap múlva az lett a kedvenc Bowie-lemezem. Amikor ’97-ben beszállt a gitárosunk, Molnár Balázs a zenekarba, szerettük volna kicsit modernizálni a zenekar hangzását. Akkoriban sokat jártunk Colorstar-koncertekre, mert nagyon tetszett, hogy teljesen másképp működött a ritmusszekciójuk, mint a rockzenékben. Ezért kerestük meg a Colorstar dobosát, Farkas Zolit, aki némi gondolkodás után beszállt hozzánk is, és ez a hatás érződik a Ha jön az életen is. Azért szeretem azt a lemezt, mert olyan zenei megoldások vannak rajta, amik magukon viselik annak a korszaknak a lenyomatát, de mégsem érzem avíttasnak. A mai napig jól szól, és pont annyira van jelen rajta a drum & bass, ami még pont jót tesz a zenének.

Sok slágeretek megszületett a zenekar korai időszakában. Van, amitől negyven év alatt eltávolodtál? Nagyon más lehet 57 évesen énekelni például a Fiatal lányokat, mint kamaszként.

Azért nem távolodtam el tőlük, mert ha a Fiatal lányokat vagy A bált éneklem, akkor újra 17 éves vagyok. Emlékszem arra az érzésre, ami bennem volt, amikor megírtam A bált, és ez a koncerteken újra előjön. Ha nem jönne, akkor már kihagytam volna a műsorból. Igaz, hogy a Fiatal lányok a maszturbálásról szól, és 57 évesen ez már biztos másképp működik – vagyis hát tudom, hogy így van –, de nincs bennem az, hogy úristen, ez milyen ciki. Dehogy ciki.

Olyan van, amit meguntál? Vagy azt kipöccinted pár évre a műsorból?

Nem nagyon. Ha valamit nem játszunk, az azért van, mert a szövegével vagy a zenéjével már nem tudok azonosulni, ezért már nem tudom hitelesen előadni. A bált negyven év alatt talán tíz koncerten nem játszottuk, de még soha nem untam. Vannak dalok, amiket egyszerűen jó játszani. Amik egyszerűek, mégis akkora erő van bennük, hogy az egy szál akusztikus gitárral vagy egy szimfonikus zenekarral is megmozdul. A bál is ilyen.

Húsz éve úgy fogalmaztál, hogy „én igazi középutas srác vagyok, világéletemben meg akartam felelni. Azt szerettem volna, ha mindenki szeret. Ha mindenkinek tetszenek a dalaim.” Ezt azóta kinőtted?

Igen, ez a megfelelési kényszerem, de rosszul fogalmazhattam, mert azt sose akartam, hogy mindenkinek tetszenek a dalaim. Az volt a legfontosabb, hogy nekem tetszenek, mert akkor tudom hitelesen előadni őket a színpadon. Hogy ez egy stadionban történik, vagy egy kocsmában, az már mindegy, mert annak az öt részegnek is ugyanolyan erővel tudom elénekelni, mint tízezer embernek. Sztár se akartam lenni, mert tudtam, hogy ahhoz – főleg Magyarországon – le kell menni kutyába, és bevállalni olyan dolgokat, amik nekem nem férnek bele. Én még mindig azt szeretem a legjobban, mint negyven éve: lemenni a garázsba, jó hangosan gitározni és kiabálni a mikrofonba. A rock and roll egy kurva jó dolog! De ma már szeretem a szofisztikált megszólalást is. Mindig is az volt a terv, hogy olyan zenekart csináljunk, amiben üvöltözni is lehet, meg szépen is játszani. Ez nagyjából sikerült, szóval elégedett vagyok.

interjú: Soós Tamás
headerfotó és interjúfotók: Frank Olivér
Az archív fotókat Leskovics Gábor bocsátotta rendelkezésünkre