„Folyamatos dalszerzésben élünk” – La Femme-interjú

Ha Tarantino zenekarban játszana, tuti a La Femme lenne az. De sikerült-e végül eljutni Tarantinóhoz a masszőrén keresztül? Mit keres az egyik klipjük a Pornhubon, és miért írt a legfranciásabb zenekar spanyol lemezt? A La Femme fellépése lesz az idei Kolorádó nagy dobása, a csütörtöki koncertjük előtt beszélgettünk a franciák gitárosával, Sacha Gottal.

„Francia chic, németes kraft, angolszász cool. Amíg yé-yéből, krautrockból és újhullámból ilyen csodás dolgokat lehet kikeverni, nincs veszélyben Európa” – írtuk a La Femme második lemezéről (Mystére) 2016-os toplistánkban, és bár azóta Európa több fronton is veszélybe került, a La Femme még mindig csodás dolgokat kever ki – és nem csak az említett műfajokból. Sacha Got gitáros és Marlon Magnée billentyűs a délnyugat-franciaországi szörfparadicsomban, Biarritzben alapították a zenekarukat, de hamar áttették a székhelyüket Párizsba. Ahhoz pedig, hogy befussanak, egészen Amerikáig kellett menniük: még csak egyetlen EP-jük volt, amikor írtak száz amerikai klubnak, amiből kettő válaszolt, egy pedig felajánlotta, hogy felléphetnek ott, ami köré végül sikerült egy 20 állomásos turnét szervezniük és erre már Franciaországban is rögtön felfigyeltek.

Első lemezük, az idén pont 10 éves Psycho Tropical Berlin a Universal francia ágaként működő Barclaynél jelent meg, rajta az áttörést meghozó Sur La Planche című bulislágerrel. Második lemezük, a Mystére a francia albumlistán már a 3. helyig jutott, a turnéval pedig 2018-ban a Szigetre is eljöttek. De erről nem Sacha Got fog jókat sztorizni nekünk, a gitáros ugyanis gördeszkázás közben eltörte a kezét, és ki kellett hagynia a koncerteket. A La Femme-ről, eszképizmusról, dalszerzésről és bizarr stíluskeverékekről viszont sokat mesélt a Recordernek telefonon, és kifaggattuk arról is, hogy miért alkotnak olyan jó dalszerzőpárost Marlonnal.

„Amikor összebarátkoztunk gyerekkorunkban, ugyanazokat a zenéket szerettük. Ő is nagy zenerajongó volt, és rögtön egymásra találtunk. Ami kettőnk között van, az olyan varázslat, amit nem igazán tudok megmagyarázni” – mondta Sacha, aki még mindig tud meglepőt húzni a La Femme-mel. 2022-ben például kiadtak egy spanyol nyelvű lemezt, amit a mexikói és spanyolországi utazásaik ihlettek (a címét pedig egy legendás mexikói színházról, a Teatro Lúcidóról kapta, ahol többször meg is szállt a zenekar). A reggaetonnal, flamencóval és pasodobléval is kísérletező lemez, amilyen furcsa volt elsőre, olyan izgalmasan bővítette a La Femme stílusát, és több hazai zenész (Henri Gonzo, Jehan Paumero) év végi listáján is felbukkant. A franciák azóta kiadtak még egy lemezt hawaii szerelmes számokból (amiről itt írtunk kritikát), június 29-én pedig a Kolorádó Fesztiválon játszanak.

Milyen érzést 2023-ban játszani az It's Time To Wake Up (2023) című dalotokat? Ez az első lemezetek egyik sikerszáma, amelyben Mad Max-féle apokalipszist jósoltatok erre az évre, és ha az még nem is jött el, egyre inkább apokaliptikus időkben élünk.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem fura ezt a számot játszani most. De remélem, hogy nem válik valóra, amit megírtunk. Még 2012-ben írtuk, amikor mindenki a világ végéről beszélt a maja naptár miatt.

„Ha Tarantino egy zenekarban játszana, tuti a La Femme lenne az.” Már nem tudom, hol olvastam ezt a mondatot, de telitalálat. Bravúros műfajkeverés, menő zenék és kikezdhetetlen kúlság: van valami nagyon tarantinós a La Femme-ben.

Szerintem is. Szeretjük Tarantino filmjeit, és a zenei ízlésünkben is biztosan sok az átfedés, a közös kedvenc. Például mi is sok szörfzenét hallgattunk, és imádjuk a hatvanas-hetvenes évek popzenéjét.

Egyszer még Tarantino masszőrjének is adtatok egy La Femme CD-t, hogy juttassa el hozzá. Mi lett a sorsa?

Semmi, sajnos. Los Angelesben találkoztunk a masszőrrel, mert van pár közös barátunk, és odaadtuk neki az első lemezünket, de azóta se hívott Tarantino.

Kedvenc Tarantino-film?

A Kill Bill.

Az első vagy a második?

Mindkettő. A zene, a harcművészet: minden tökéletes benne. Még azt is ki merem jelenteni, hogy az az ötperces jelenet, amikor a Menyasszony kiszabadul a koporsóból, és közben Ennio Morricone zenéje szól, minden idők legkedvesebb filmjelenete számomra. Nem árulok el titkot azzal, hogy erősen hatottak ránk a filmzenék. Az olaszok és a franciák is.

Egyszer úgy fogalmaztál, az a célotok a La Femme-ben, hogy olyan zenéket keverjetek össze, amiket szerettek, és amiket még nem nagyon kevertek össze előttetek. A Psycho Tropical Berlinen ez a mix valahogy így nézett ki: ragadós yéyé-dallamok, egy kis veretős coldwave, lezser amerikai szörfzenék és motorikusan lüktető krautrock.

A La Femme-hangzás alapja valóban ezekből állt össze: coldwave, szörf, és különféle francia zenék. De az első lemez óta sokféle stílust hoztunk össze, és az is a cél, hogy mindig találjunk valami újat. A crossover izgat minket. Hogyan szólalna meg egy hatvanas évekbeli zene nyolcvanas évekbeli szintikkel? Vagy egy hetvenes években népszerű a kilencvenes évek technikai megoldásaival? A lehetőségek végtelenek. Manapság úgy lehetsz eredeti, vagy legalábbis különleges, ha összekeversz különféle dolgokat. Biztos abból is fakad ez a felfogás, hogy sokféle zenét hallgatunk, de azért vannak egyszerűbb számaink is. Mi csak megyünk arra, amerre a zene visz.

Volt olyan műfajkoktélotok, ami sehogy se akart összeállni?

Nem igazán. Szeretjük a bizarr kombinációkat. A Disconnexion című dalunk például a diszkó, a country és az opera keveréke. Ez így elmondva elég abszurdnak hangzik, én mégis nagyon szeretem. (A dal végén egy operaénekest is hallhatunk (Aurelie Magnée), a bendzsószólóért pedig egészen Memphisig ment a La Femme, hogy minél autentikusabb legyen – erre a bendzsóveterán Randal Mortont kérték fel – S.T.) Ha megtetszik egy stílus, abba beleásom magam, és elkezdem dalszerzői füllel tanulmányozni. Milyen hangszereken játszanak benne? Hogyan építenek fel egy dalt? Mik azok az apró kis trükkök, amelyek izgalmassá teszik? Mit lehet ezekből átültetni a mi dalunkba, stílusunkba, és mit nem? Sok zenét hallgatni: ez is hozzátartozik a munkánkhoz.

A szörfzenére azért kattantatok rá Marlonnal, mert egy szörfparadicsomban, Biarritzben nőttetek fel?

A vicc az, hogy senki se hallgat szörfzenét Biarritzben. A szörfre azután kattantam rá, hogy Párizsba költöztünk, és elmentem a Les Cavaliérs egyik koncertjére. Teljesen odáig voltam. Utána mélyedtem el a szörfben. Könnyű dolgom volt, mert a Ponyvaregény után lett egy erős reneszánsza a műfajnak Franciaországban. A yéyé-t pedig a régi zenekarunk énekese, Olivier ismertette meg velem, aki idősebb volt nálunk és sok zenét mutogatott. Apám is sok Serge Gainsbourg-t és Françoise Hardy-t hallgatott, akik a leghíresebb énekesek ebben a műfajban. Aztán persze rákattantam a kisebb nevekre is. Imádom a hatvanas éveket. Ez a kedvenc korszakom.

Mit szeretsz benne?

Mindent. A zenét, a divatot, a filmeket, a kocsikat. Az egész hatvanasévek-esztétikát. Nem tudom, miért. Fura, vicces időszak volt, de klasszis is. A művészetekben egy rettentő izgalmas periódus, és nemcsak a zenében, hanem a filmekben is. Annyi jó dolog született akkor, hogy hihetetlen.

Szívesebben élnél akkor, mint most?

Talán. Valószínűleg nem igaz, hogy régen minden jobb volt, de nem is tudom… kivagyok attól, hogy mindenki a telefonját nyomkodja, és egy digitális világban élünk 0-24-ben. A hatvanas évek sem volt tökéletes, elég csak a vietnámi háborúra gondolni, de még ezzel együtt is úgy érzem, hogy az egy sokkal szabadabb és ártatlanabb kor volt, mint a mai.

Ma viszont zenészként sokkal több technikai lehetőség áll a rendelkezésedre.

Ez igaz. Az interneten fent van szinte minden zene, így sokat stílusbúvárkodhatunk, ami nagyon fontos nekünk a La Femme-ben. Nagyon szeretem a 70-es és a 90-es évek zenéit is, amiket a hatvanasban nem hallgathatnék. Ezek ismeretében pedig a mi zenénk is sokkal jobb lett, mintha csak a hatvanasból táplálkoznánk. Ugyanakkor ott van az is, hogy ma már sok mindent számítógéppel oldanak meg zenészek, olyasmiket is, amiket nem feltétlenül kéne, míg a hatvanasban még mindent együtt, élőben játszottak, és ez nekem szimpatikus.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy azért kezdtél dalokat írni, hogy elszökj egy unalmas élet elől. Még mindig eszképizmus számodra a dalszerzés?

Igen. Számomra a zene teszi lehetővé, hogy teljes életét éljek, olyat, ami kreatív és más szempontból is kielégít. Tudom, hogy ez nem mindenkinek adatik meg, és meg is becsülöm. Zenésznek lenni olyan, mintha a saját filmedben élnél, aminek te írod a kísérőzenéjét. Klassz, tényleg. Ez persze valamennyire ki is szakít a hétköznapokból.

Nem vagytok politikus zenekar, de mennyire hat a zenétekre az a tágabb politikai-társadalmi kontextus, amelyben éltek? A dalaiddal el akarsz menekülni ezekből a nem túl fényes időkből, vagy ha nem is tudatosan, de azért beszüremkedik a korhangulat a számaitokba is?

Minden korszakban voltak politikai és társadalmi krízisek, de mi nem reflektálunk ezekre a dalainkban, inkább megteremtjük a saját kis világunkat. Ebben az értelemben is eszképista a zenénk. Én nem szeretek tüntetésekre járni, még akkor se, ha történetesen egyetértek a megmozdulás céljával. Zenélek, mert ahhoz értek, és jó esetben ehhez tudnak kapcsolódni mások is. Ha pedig nekik segít a zenénk, akkor úgy érzem, én is hozzá tudtam tenni valamit a világhoz.

Akkor az olyan tragikus események, mint a Charlie Hebdo-merénylet vagy a bataclani terrortámadás nem nyomták rá a bélyegüket a Mystére című második lemezetek melankolikusabb dalaira, ami ezek után kábé egy évvel jött ki?

Nem. Maximum nagyon áttételesen… amikor a párizsi éjszakai élet veszélyeiről éneklünk. A világban uralkodó hangulat alól mi sem tudjuk kivonni magunkat, de nem írnék soha dalt például a Charlie Hebdo-merényletről. A Paradigmes-en vannak nagyon sötét és szomorú zenék, amikbe elképzelhetőnek tartom, hogy beszűrődtek a szorongásaink. De az is igaz, hogy a párizsiaknak nincs szükségük ilyen tragédiákra ahhoz, hogy szorongjanak. Ez egy szorongó város.

A La Femme 2016-ban.

Termékeny dalszerzők vagytok, száz dalt is megírtok egy-egy albumra, amiből aztán kiválogatjátok a legjobbakat. Ez irtó sok szám. Miért írtok ennyit?

Folyamatosan írunk zenéket, dalszövegeket, és közben nem gondolkodunk azon, hogy milyen formában fognak megjelenni. Aztán amikor idő van és be kell fejeznünk a lemezt, akkor egyszerűen kiválasztjuk azokat a dalokat, amiket Marlon és én a legjobbnak tartunk, és felvesszük őket. Van, ami félkész marad, és van, amit befejezünk. Előveszünk régi dalokat, kiegészítjük, áthangszereljük, és írunk újakat. Folyamatos dalszerzésben élünk.

Nem is volt soha írói válságod?

Nem, de szerintem azért nem, mert én nem így gondolkodom a dalszerzésről. Megvárom, amíg jön az ihlet, és akkor írok. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy minden reggel leülök és elkezdek dalt írni, hanem van, hogy olvasok, van, hogy zenét hallgatok, van, hogy sétálok egyet a parkban, és olyan is, hogy elmegyek bulizni. Ez is fontos része annak, hogy az ember ihletett állapotba kerüljön. Előfordul, hogy hónapokig nem írok semmit, és olyan is, hogy egy este alatt kigurul belőlem két dal. De amikor nem írok, azt nem úgy élem meg, hogy írói válságba kerültem, hanem úgy, hogy most az inspirációt gyűjtöm. Ha nem jön, akkor nem jön. Erőltetni nem lehet.

Ha folyamatosan írtok dalokat, miért kellett 5 év, hogy befejezzétek a harmadik lemezeteket, a Paradigmes-t?

Mert rengeteget turnéztunk akkoriban. Sokáig nem volt időnk stúdiózni, aztán jött a Covid, és el kellett halasztanunk mindent. Sok időt elvitt, hogy újraszervezzük a dolgokat a járvány alatt, amikor elég komplikált volt több embernek egyszerre tartózkodni a stúdióban. Végül 2021-ben jött ki a lemez, és azóta még kettőt kiadtunk.

A Divine Créature explicit klipje a Pornhubon debütált. Sikeres volt a premier?

Igen. Nem nézegettem a számokat meg statisztikákat, de jó poén volt, és szeretem a videoklipet is. Ez művészpornó, nem sima.

Honnan jött az ötlet?

Vannak barátaink, akik pornószínészek, és sokszor beszéltünk már arról, hogyan tudnánk csinálni valamit együtt, de sokáig nem találtuk hozzá a jó dalt és a jó ötletet. De a Divine Créature tökéletes volt. A videót egy digitális művésszel, Polygonnal csináltuk, akinek van egy sajátos stílusa. Nekem nagyon tetszik a végeredmény: ízléses lett és tökéletesen illik a dalhoz.

Miért vágtatok bele egy tematikus albumsorozatba a Paradigmes után?

Ezt már sokszor elhatároztuk, de eddig nem tudtuk megvalósítani. Mindig is sokféle stílusban alkottunk, és szerettünk volna egy olyan lemezt, aminek a dalait összefogja valamilyen egység. Volt sok country-western dalunk, sok hawaii dalunk és sok spanyol dalunk, és arra gondoltunk, hogy tematikus albumokba rendezzük őket. Sokat utaztam Spanyolországban és Mexikóban, imádom a spanyol zenét és kultúrát, a nyelvet is megtanultam valamennyire, így adta magát, hogy spanyolul is írjunk dalokat. Az első a Le Jardin volt még a Paradigmes című lemezünkön, aztán azon felbátorodva jött az album is, amire már inkább a spanyol és latin stílusok hatottak. Sok modern zenét hallgattam, mint a reggaeton, de régebbieket is, mint a flamenco, a pasodoble vagy a movida, a spanyol új hullám.

Nyaralni vagy turnézni jártatok Mexikóba?

Mexikóban turnéztunk, de ha megyünk, mindig úgy intézem, hogy a turnén kívül is tudjak még maradni egy darabig. Spanyolországba öt éve egyedül mentem nyaralni, és az volt életem egyik legjobb utazása. Spanyolokkal lógtam, és beleszerettem az országba. Eleve különleges viszony fűz minket a spanyol kultúrához, mivel Biarritzben nőttünk fel, közel a spanyol-francia határhoz, ahol nagyon erős a spanyol kultúra jelenléte, ezért természetes volt odautazni.

Igaz, hogy a Google-fordítóval ültettétek át a szövegeket franciából spanyolra?

Néhány dalban igen, de nem az összesnél. Egész jó beszélek spanyolul, de nem tökéletesen, szóval igénybe vettük a barátokat és a Google-fordító segítségét is, hogy javítsák ki a szövegeket. (A Teatro Lucido címadó dalában a spanyol Google-fordító hangját is hallhatjuk – S.T.)

Hawaii-on is voltak emlékezetes nyaralásaitok? Nemrég egy exotica lounge-os lemezt is kiadtatok hawaii szerelmes számokkal.

Hawaiion még sosem jártam, de lenyűgözött a hely. Rengeteg hawaii zenét hallgattam és a hawaii gitárt is szeretem. Megpróbáltuk a sziget zenéit játszani a saját stílusunkban, és ez lett belőle. Sok szerelmes, elvágyódó dal van a Paris-Hawaï-on.

Milyen lemezeket terveztek még a tematikus sorozatotokban?

Erről még nem beszélhetek, de az biztos, hogy szeretnénk csinálni egy westernlemezt, és van még egy csomó ötletünk. Meglátjuk.

Rengetegféle stílust játszotok, és hallgattok. Magyar zenéket is?

Sajnos nem. Szeretnék megismerni magyar előadókat, de annyi zene vár felfedezésre… A kelet-európi zenéket kevésbé ismerem, pedig nagyon érdekel ez a térség és a kultúrája is. Nemrég elutaztam Bulgáriába, és ott is sok jó zenét fedeztem fel. A magyarországi koncertet is nagyon várom. Talán lecsekkolok előtte pár zenét is a neten…

interjú: Soós Tamás