„A slágerek kicsit elveszik az eszedet” – ByeAlex-interjú

Év elején lerakta a slágerszorongását, februárban pedig tíz év után megtöltötte az Arénát. Miért élte meg kudarcként a Kedvesemet, mi volt a célja KorsKorsKorsszal, és melyik dalát becézi Falunapi Pusztítónak? ByeAlexszel mémdalokról, kutya fellépésekről, YouTube-os számháborúról, és arról is beszélgettünk, hogy miért hoz ki néha irritáló zenéket. Ez a Recorder magazin 112. számában megjelent interjú bővített változata. A ByeAlex és a Slepp augusztus 10-én játszik a Budapest Parkban.

Miért untál bele a slágerekbe?

Azt érzem, az utóbbi években nem az őszinte alkotás van előtérben Magyarországon, hanem egy verseny a számokkal. Mintha sokan csak azért írnának zenét, hogy legyen mellette egy statisztika. Ez a verseny pedig téged is beleszorít, hogy írj egy YouTube-trending dalt, aztán még egyet, és még egyet. Nekem ez már annyiszor sikerült – és sokszor úgy, hogy nem is törekedtem rá –, hogy már unom. Ezért az egy se sláger EP-nél úgy döntöttem, hogy anti-dalokat írok, és nem érdekel, milyen számokat produkálnak, csak az, hogyan fogadja őket a közönségem. A YouTube-statisztikák amúgy is félrevezetőek, mert attól, hogy rövid idő alatt sokan meghallgatják a dalodat, még nem lesz sláger. Az még csak egy népszerű, felkapott dal, ami akkor válik slágerré, ha a közönség 10-15 év múlva is hallgatja, és veled énekli olyan koncerteken, amik nem retróbulik.

Volt, amikor éreztél magadon kényszert, hogy egymás után produkáld a slágereket?

Hogyne. Aki sikeres, és azt mondja, ez nem befolyásolja, az hazudik. Egy slágerrel óhatatlanul is jön a szorongás: vajon a következő dalom is az lesz? Milyen dalt merjek most kirakni? Mi van, ha a következő néhány dalom nem lesz népszerű? Elfogy a közönségem? Nem fognak járni a koncertjeimre? Itthon senki se dőlhet hátra páréves karrierrel. Én is éreztem magamon ezt a nyomást, de ez nem azt jelenti, hogy nem őszinte dalokat írsz, csak azt, hogy amikor kiteszed, reménykedsz, hogy ez is nagyot fog menni. És ez nem jó, mert elveszi az alkotás lényegét. Az első években le se fostam, hányan nézik meg a zenémet, és akkor is működött a dolog, hiszen onnan épült föl az egész. Aztán a sikerek, a tévé, a nagyszínpadok, meg hogy ez is sláger lesz, meg az is, kicsit elveszik az eszedet. Kettéválsz: megmaradsz művésznek, de közben folyton figyelsz a népszerűségi faktorra – és ezt a kettőt nehéz összeegyeztetni.

Mi volt a minimum szám, amiről úgy érezted, hogy egy új daloddal hozni kell?

Én minden dalomat hasonlítgatom a többihez. Számolgatok, ha ennyi idő alatt megnézik százezren, az azt jelenti, hogy jó, amit írtam. Ez egyfelől jó, mert nekem fontos, hogy megszólítsam a közönséget, másfelől rossz, mert ez óriási teher, amit le akartam rakni ezzel az EP-vel.

Van olyan dalod, amiről utólag úgy érzed, kompromisszumot kötöttél azért, hogy sláger legyen?

Nem. Sőt. Inkább úgy lett dalaimból sláger, hogy azt javasolták kiadók, rádiók, barátok, hogy puhítsak rajtuk. Vegyük ki az Így hagysz el-ből a xanaxos sort („Xanax be, Martini rá, azt kéne”), a Merülök-ből a füveset („Be vagyok tépve, vagy nem vagyok ébren”). Ma már azt írnak a fiatalok, amit akarnak, de engem még szétszedtek olyan dolgokért – szexualitás, függőségek –, ami egy Manuel-dalban már teljesen alap.

ByeAlex és Manuel

Az egy se slágert már más fejjel írtad? Azon is van, ami sláger lehetne – legalábbis az ahogy öregszünk biztosan.

Ezeknél a daloknál megpróbáltam kerülni a trendeket. Szerintem jó használni őket, akkor is, ha épp egy alternatívabb dalt írsz. Például jobban szólhat tőle. Nagyon figyelek ebből a szempontból is a zenére, de az új daloknál ezt elengedtem.

Pedig pont tavaly mondtad a Sajónál, hogy nem követed a popzenét.

Tényleg nem tudom, mit csinál épp Miley Cyrus vagy a Dua Lipa, de rapben, rockban, metálban és elektronikában – főleg a törtben – képben vagyok; tudom, hogyan fejlődnek a műfajok. Inkább az alternatív trendekre gondoltam. De ezt ne úgy képzeld el, hogy hallgatsz valamit, megtetszik, és azt mondod, hogy na, ezt leutánzom. Hanem érzésből csinálod, és utólag jössz rá, hogy ja, ez a dalom azért lett ilyen, mert akkoriban sok ilyen zenét hallgattam. Az új EP-nél nem tudnám megmondani, milyen zenét hallgattam. Semmilyet. Az ahogy öregszünket pedig jobban szeretem az összes többi dalomnál.

Miért?

Úgy érzem, ezzel a dallal – és ezzel az EP-vel – túlléptem önmagamon, és az élethelyzeten, amibe a Rehab idején beszorultam. Már nem az van, hogy négy-öt éve ugyanazt gondolom, mert az új élethelyzettel új perspektíva is jött. Az emberek mindig jobban tudnak kapcsolódni egy dalhoz, ha az a szerelemről vagy párkapcsolatokról szól, és ez engem is érdekel dalszerzőként, de sokkal értékesebbnek tartom, ha olyasmiről beszélsz, amiről az emberek nem akarnának (például idősödés, halál, betegségek), és úgy írsz róla, hogy az sokaknak jelent valamit. Amikor az ahogy öregszünket 12 ezer ember énekelte az Arénában annak ellenére, hogy csak pár hete jött ki, azt éreztem, hogy na, ez egy igazi dal. Azt hittem, nem fog érdekelni senkit, mert az emberek sokkal kíváncsibbak a felületesebb gondolataimra, de ilyenkor mindig bizonyítják azt, amit már a Feketénél is, hogy a mélyebb gondolatokra is kíváncsiak, csak jól kell megfogalmazni őket.

De közben meg simán kihozol egy olyan dalt is, mint a Zokni. „Debil ez a nóta, de yeah-yeah”

Persze, mert az ember nem fekete vagy fehér. Különböző hangulatai vannak, néha nevet, néha szorong. Ez az én zenémben mindig ott volt. Ezért is más minden dalom.

A Feketét szoktad emlegetni fordulópontként a pályádon. Mi fordult meg azzal a dallal?

Akkor éreztem először, hogy komolyan vesznek. A Kedvesemet én kudarcként éltem meg, annyi volt a negatív hype körülötte. Vannak celebek, akik kapják az ívet, de nem a produkciójukra, hanem arra, hogy a magánéletükkel, a válásaikkal, a gyerekeikkel híresek. Úgy érzem, ezért meg is érdemlik. De arra kapni, hogy írsz egy dalt, amivel még nyersz is? Oké, nem adtam elő olyan jól, de basszus, akkor koncerteztem életemben először, és óriási gyűlölet áradt felém egy őszinte szerelmes ballada miatt. Tényleg ilyen országban élek, és ezeket az embereket fogom képviselni az Eurovízión? Nekem ez nem kell, én ezt utálom – évekig így voltam vele.

Hogyhogy nem hagytad abba akkor a zenélést?

Mert a Zoli (Tóth G. Zoltán, Alex menedzsere és zenekarának, a Sleppnek a gitárosa – a szerk.), és az akkori barátnőm, akiről a Kedvesemet írtam, nem hagyta. Mindig mondták, ha abbahagyom, azokra hallgatok, akik utálnak. De mi lesz azokkal, akik szeretnek, akik szavaztak rám? Ezzel lehetett hatni rám. Azt gondoltam, feladni gyávaság.

Mikor jutottál a legközelebb ahhoz, hogy feladd?

Minden héten. Az első év pörgés volt, 2014-ben viszont már nem volt meg az a nagy hype. És voltak ám kutya fellépések. De ilyeneket szerintem mindenkinek, aki zenél, át kéne élnie.

Milyen kutya fellépéseid voltak?

Negatív felhanggal szokták emlegetni a falunapozást, pedig az önmagában nem rossz. Ott is élnek emberek, akik hallgatnak zenét. Mi viszont ott játszottunk, ahol nem hallgattak minket. Felraktak délután egykor a színpadra, a tűző napon elénekeltem azt a néhány dalunkat, és ott állt 50-60 ember karba tett kézzel. Volt olyan is, hogy odajött két félnótás, hogy szeretnének egy képet ByeAlexszel, és lefotózkodtak a Zolival. Azok nem a legjobb évek voltak.

Tóth G. Zoltán és ByeAlex

Ebből jöttél ki 2015 körül?

Igen. Két-három év volt, mire elkezdtem jól érezni magam abban, amit csinálok. Ehhez kellett a Fekete, és az is, hogy megalakult a Slepp. De a klubokba is nehezen engedtek be minket. Akkor még nem az volt, hogy valaki feltöltött pár számot a YouTube-ra, és másnap több százan bólogattak rá az Akváriumban. Még tíz éve is óriási sznobéria volt a klubokban, és ha nem feleltél meg annak, amit ők minőségnek gondoltak, akkor szépen leráztak. Ott az underground ment, és azt gondolták, aki a tévében meg a rádióban szerepel, azt csak gyerekek és öregek hallgatják, nincs igazi közönsége. Nekünk a miskolci Helynekem vezetője adott először lehetőséget, aki a csoporttársam volt az egyetemen. Először eljött ránk száz ember, aztán két év múlva már tele volt a klubok. 2016-ra dupláztunk Győrben is, Miskolcon is, Pesten is.

Érdekes mai füllel visszahallgatni az első Slepp-lemezt, a Szív(sz)killt, amin vannak számok (például a Kicsilány), amik egy Esti Kornél- vagy Vad Fruttik-albumról se lógnának le. Zenekaros indie rock lemezként indul, aztán a végére eljutunk a Pixás Részegig és a Lotfi Begis Bababóig. Ez a lemez tükrözi, ahogy te is eljutottál egy alternatívabb zenei közegből a popzenéig?

A Kicsilányt hívtuk régen a Falunapi Pusztítónak. Amikor egy falunapon lejátszottuk azt az ötperces dalt, amiből egy perc a gitárszóló, és tele van elvont gondolatokkal a világvégéről, üres tekintettel bámultak maguk elé az emberek. Szerintem amúgy mindig is kaotikus volt, amit csináltam. Bennem volt az alternatív vonal is, meg a trendiség is. Pont azért, mert sokféle zenét hallgatok: HC-t, deathcore-t, emo trapet, régisulis dubstepet és bluest is. Néha azt  gondolom, már csak olyan dalokat kellene írnom, mint az ahogy öregszünk, aztán eszembe jut valami tök más, ami tetszik, és kihozom azt is.

2015 fordulópontot jelentett abban is, hogy akkor kezdted el Tembóval és Mankival a GoblinCápát, amiből aztán a senkise lett. A GoblinCápa csak három számot ért meg, de mindhárom felszabadult agymenés volt, trapes, r’n’b-s, dubstepes zenékkel.

A GoblinCápát télen csináltuk, amikor nem voltak koncertek, és két-három nap alatt összeraktunk két-három dalt. De hamar vége lett, mert a Mankival mindig mást gondoltunk a zenéről. Gerivel (Schmidt Gergő, azaz Tembo – a szerk.) aztán kitaláltuk a senkisét, ami nagyon gyorsan sikeres lett, de arra jöttem rá, hogy azt nem tudom a Slepp mellett csinálni. Na, az például tipikus trendi zene volt. Egynyári cucc, amiről tudtam, hogy nem fog sokáig működni.

A senkise abból jött, hogy rácsúsztál az akkoriban befutó trapzenékre?

Nem tudom, miből jött. Én akkor is hallgattam trapet, metált, elektronikus zenét, Geri szintén, és nagyon összetalálkoztunk. Kitaláltuk, hogy csinálni kéne valami mást, amivel itthon még nem nagyon foglalkoznak, és ez lett belőle. De úgy gondoltuk, hogy nem fogja hallgatni senki se, ezért lett ez a nevünk. Aztán annyian hallgatták, hogy az első klubbulink az Akvárium KisHallba volt bejelentve, de az utolsó pillanatban áttették a nagyba, mert a kicsiben valami céges rendezvény volt, mi meg összeszartuk magunkat, hogy ne vicceljetek már, ismeretlen senkik vagyunk, a KisHallt se valószínű, hogy megtöltjük. Aztán végül hellyel-közzel teleraktuk a NagyHallt is elsőre. Utána elgondolkodtam, hogyan tovább, mert ha rákoncentrálok erre, akkor tönkretehetem a Sleppet, ami épp kezdett feljönni, és akkor elengedtem a senkisét. Geri szerintem nem vette jó néven, mert nagyon jó barátok voltunk, de aztán szerencsére megtalálta az útját ő is, sőt, szerintem jobban járt Dzsúdlóval, mert a senkise amúgy is megszűnt volna, miután kifutotta a népszerűségét.

„MINDIG AZON AGYALOK, HOGYAN LEHETNE DZSÚDLÓT
MÉG FURCSÁBBÁ TENNI” – TEMBO-INTERJÚ

Tembo mesélte, hogy életében egyszer nyúlt le egy zenét, amikor megtetszett neki a Lil Peepék White Wine-ja, és próbálta újraalkotni azt a hangzást, neked pedig annyira bejött, hogy rögtön ráénekeltél, és utána már nem volt szíve megmondani neked, honnan van a zene. De voltak azért nem egynyári számaitok is.

Például a sose. Remélem, nem azt lopta Lil Peeptől.

Nem. A Kár voltot.

Tényleg voltak értékesebb számaink, de azoknak volt kisebb nézettsége. Aminek óriási volt, az a Kors. Aminek meg értéke nem volt, de célja igen. Akkor jött be hozzánk is az a trend, hogy egy dalban el kell mondani öt márkanevet indokolatlanul ahhoz, hogy sikeres legyen és menő. Ezt szerettem volna egy olyan számban kigúnyolni, ami jól szól, de nagyon irritáló szemét. Ehhez kellett egy olyan márka, ami számomra a lakótelepi Gucci. Semmi bajom a Korsszal, de azt éreztem, hogy a Gucciról rappelni itthon azért vicces, mert a legtöbb embernek elérhetetlen, de egy Michael Korsra még tudnak spórolni, mert ott 120 ezer forint egy táska, és nem egymillió.

És mit szóltál hozzá, hogy sokan mégis tök komolyan hallgatták azt a számot sokmilliósra?

Ez nem érdekel. Nem állhatok ott mindenki mellett, hogy elmondjam, ez a dalom nem is arról szól, amiről gondolod. Egyetlenegy dalomnak háborodtam csak fel az értelmezésén. Amikor az u,u,u miatt elkezdtek szarral dobálni, hogy ez szexizmus, meg a nők lealacsonyítása, akkor komolyan elgondolkodtam, hogy úristen, ezek hol élnek? Nem hallják ennek a dalnak a fölöslegesen gizdáskodó humorát? Vagy tényleg ennyire álszentek? Nevetséges.

A Korsban egyértelmű, pláne a klipből, hogy irónia a dizájner cuccok emlegetése, de azóta a te dalaidban is rendre előkerülnek idézőjel nélkül márkanevek.

Azok mindig indokoltak. A legtöbb ilyen dal arról szól, hogy az előadó olyan sokra vitte, hogy ezt is meg tudja venni. Én viszont soha nem azért említek egy márkát, hogy az orrod alá dörgöljem, hogy nekem van rá pénzem, neked meg nincs. Hanem mert vagy vicces, mint a Pixával közös Apátok, amiben lenéző humorral megy a pénzszórás meg a márkaemlegetés, hogy nézd, ilyen emberek is vannak, vagy mert egy korszakra utal, amikor tényleg azt viseltem. Én sokáig viccből hordtam márkákat. 2020-ban, amikor nem lehetett semmit csinálni, Andrissal (Poór András, a Slepp basszusgitáros-énekese – a szerk.) azzal szórakoztunk, hogy ki tud drágábban venni felesleges holmikat. Egy fehér póló százezer forint, ez mennyire szánalmas már? De nincs gyerekem, nincs családom, jó, megveszem. Szerintem mindenki, aki úgy nőtt fel, hogy nélkülözött, aztán hirtelen sok pénze lesz, átesik ezen az időszakon. Aztán van, aki kinövi, és van, aki nem. Én is szeretek különleges cuccokat hordani, de már nem ez szórakoztat.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy kifejezetten utálod, ha valaki egyértelműen vicces zenéket csinál. „Szeretem, ha valami ironikus, szarkasztikus, humoros, megosztó, idegesítő, viszont ezekkel a tulajdonságaival együtt mém, és szeretni tudják – és ilyen szempontból nincs különbség a Kedvesem és a Kors között. Mind a kettő mém." Tényleg törekedtél rá, hogy mémzenéket csinálj?

Igen.

Például a Zokni is ilyen volt.

Az egy senkise-dal lett volna, mumba-alappal, csak annyira cringe-nek tartottuk Gerivel, hogy azt mondta, ne csináljuk meg. De engem nem hagyott nyugodni a gondolat, és a producertársam, Somogyvári Dani is cukkolt vele, hogy ez a legfontosabb dal, amit életemben írtam, muszáj az embereknek hallaniuk, ezért kitaláltuk, hogy csinálunk belőle egy pop-punkos dalt.

Miért akartál kihozni egy dalt, amit nem tartottál jónak? Ez trollkodás is a részedről, hogy tessék, itt egy irritáló szám, hallgassátok?

Hogy mennyire trollkodás, azt nem tudom, de hazudnék, ha azt mondanám, nem tudom, hogy néhány dalom irritáló. Az eredeti Zokni olyan szinten volt idegesítő azzal a mumbás alappal, hogy az nem igaz. De tudtam, hogy a „Tedd bele a lábad a számba” az egy jó refrén, és nem akartam elengedni. Így is kockázatosnak tartottam kihozni, mert előtte olyan, értelmesebb dalok jelentek meg tőlem, mint a Rózsaszín Mustang. De bevállaltam ezt a kockázatot, és a végeredményt már szeretem. Mariccsal még királyabb lett, és koncerteken is jól működik. A szintén pop-punkos Berúgni meg semennyire sem, pedig azt nagyon szerettem.

Élvezed, hogy a zenéddel megosztod az embereket? Egyszer azt mondtad, hogy „szeretem, ha szeretnek, de azt is, ha utálnak.”

Ez mindig változik. Van, amikor bosszankodom, és van, amikor jókat nevetek rajta. Valószínűleg állandóan keresem önmagam, miközben már pontosan tudom, hogy ki vagyok. Ezért lesz mindig az, hogy hozok egy sor jó döntést, és közérakok egy rosszat is, direkt, hogy lássam, abból is jó döntés lesz.

Mi volt a legutóbbi rossz döntésed?

A Zokni volt az utolsó, ami nyugodtan kimaradhatott volna mindenki életéből, de azt is nagyon szeretem játszani. Végül mindig jól alakulnak a dolgok. De azért jobb lenne nem ilyennek lenni.

Már nem érdekelnek a mémzenék?

Most nem. Egyszerűen csak jó dalokat akarok írni, és megtalálni, mi lesz a következő lépés. Megtöltöttük az Arénát, most biztos jó nyarunk lesz, nagyszínpadokon fogunk játszani, de hova tovább? Van ennél feljebb?

Jöhet a Puskás?

Nem hiszem. Az nem is cél. Engem nem szerethetnek annyian.

Az Arénában is azt mondtad, hogy nem hitted, hogy valaha meg fogod tölteni.

Az utolsó percig azt gondoltam, hogy nem fog sikerülni. Mindig halogattam, hogy megpróbáljuk. De a Budapest Parkot is, ahová két évvel hamarabb hívtak, mint hogy bevállaltuk, mert mindig visszalépegettem, hogy úgyse sikerülhet.

Ez abból fakad, hogy az elején rossz élmény volt számodra a koncertezés?

Igen. Meg abból, hogy a neten látod, milyen sok negatív komment van. A dühöngő emberek a hangosabbak. De Zoli mondta, hogy most már muszáj megpróbálni az Arénát. Lehet, hogy a mai fiataloknak ez nem akkora mérföldkő, mert azt látják, hogy könnyű megtölteni, de nekünk sok év munkája volt. És sok stressz is. Lehet, a következő lépcsőfok az, hogy újra megtöltjük az Arénát és a Parkot is, és már nemcsak azért járnak el a koncertjeinkre, mert vannak új dalaink, hanem a régiek megtartják a közönséget, és igényük van arra, hogy újra és újra hallgassák őket. Szerintem ez értékes dolog.

Igen, de abban már mindenképp ott a nosztalgia.

Persze, de érted, mire gondolok: nem akarunk retrózenekarrá válni. Nem is fogunk. Ezért szoktam azt mondani, hogy nem akarok sokáig zenélni. Mit énekelnék 50-60 évesen? Az Így hagysz elt? Vagy a Hullikot, ami a legdzsukerebb éveimben született, amikor a legjobb faszi voltam és a legjobb nőket pörgettem? Nem látom ezt magam előtt. Szerintem írni fogok, aztán kiköltözök egy erdőbe. Már rég kiköltöztem volna, csak oda nem lehet kaját rendelni.

interjú: Soós Tamás
fotók: Csortos Máté, Kerékgyártó Tibor