„Ezek voltak az első józan dobolásaim” – Bräutigam Gábor-interjú

A Kispál és a Borz első és legmeghatározóbb dobosa, alapítóként játszott a Kiscsillagban is, a visszatérés óta szinte állandó vendég a Kispál-koncerteken. Ott volt a dupla telt házas bulikon is a Budapest Parkban, ahol Lovasi elárulta: kulcsszerepe volt a Kispál újjáalakulásában. Bräutigam Gábor most elmeséli az egész történetét: a kirúgásokat, az alkoholfüggőséget, a megzuhanásokat, a mélypontot és a felépülést. Ez a Recorder magazin 104. számában megjelent interjú bővített változata.

Hogyan gondolsz vissza ma a Kispál hőskorára?

Én fiatalon focistának készültem a PMFC serdülőbe. Rúgtam a gólokat, de amikor az ifiben új edzőnk lett, közölte, hogy nem férek be a csapatba, mert fizikálisan gyenge vagyok. Gyors voltam, de vékony, és ha meglöktek, kirepültem a pályáról. Ez az eltanácsolás annyira megviselt, hogy abba is hagytam a focit. Jó későn, 17 évesen kezdtem el dobolni: összejöttünk a haverokkal és anyám fakanalával játszottam a puffokon. Utána viszont hamar összeállt a zenekar. [Ózdi] Rezsővel a focin keresztül ismertük egymást, ő pedig egy suliba járt az Andrásékkal. Kispivel együtt is zenélt, Lovi meg virágénekeket akusztikus gitározott akkoriban. Amikor aztán Lovi katonaként játszott egy beatzenekarban a pécsi Fegyveres Erők Klubjában, és nem jött el a dobos, nekem szólt. ’87 szeptemberében aztán megbeszéltük a Széchenyi téren a Hunyadi szobor alatt, hogy csinálunk egy zenekart. Sokat próbáltunk, négyszer egy héten, és folyamatosan jöttek az ötletek. Nagyon kreatív volt a Lovi, a Kispi és a Rezső is, én meg jól tudtam grúvolni ahhoz, amit játszottak. A focicsalódás után ez hatalmas löketet adott.

Bräutigam Gábor a hőskorban | Fotó: Takács Máté

Nem vagy képzett zenész, de azt mondják, olyan feelingesen, olyan lüktetéssel dobolsz, amit a profi dobosok se tudnak.

Azt mondják a hozzáértők, hogy akkor tud valaki egyedien játszani, ha vagy amatőr, mert nem ismeri a kliséket, vagy nagyon profi, mert akkor már el tudja hagyni azokat. Én az első kategóriába tartozom. Talán emiatt lehet más a dobolásom. Sokszor úgy érzem, mintha nem is dobolnék, hanem táncolnék a dobok mögött. Szerintem akkor vastagabb a grúv, ha nem pontosan a helyére van ütve a kettőnégy, hanem picit mögé, de ez inkább ösztönből jön. Másrészt nem figurákban vagy ritmusban, hanem összhangzatban gondolkodtam, hogy mi gurulna együtt a riffekkel. Alkalmazkodtam a zenéhez.

Te is az első lemezt szereted a legjobban, mint a Kispál?

Igen, az a beates, hippis dobolás az én világom. A Tejjel kifli. Kispi szólója nagyon megérint, mert látom, milyen felszabadult abban a dalban. Mintha kitárulkozna és ez engem is magával ragad. A Forradalmár is mélyen belülről jön. Vagy a Holdutazás, mert szerettem a tamos grúvos dobokat. Hatással voltak rám a Tom Waitses dalok, és más hasonló hangzású zenék.

Milyen zenéket hallgattál?

A zene nálam a Beatlesszel kezdődött. Aztán jött a Doors, Pink Floyd, Nirvana, afrikai gospelek, autentikus magyar és cigány zenék. Bírtam a Police dobosát, meg azt is, amiket Dave Grohl játszott. A dobfelállításom például nirvanás, egytamos, laposan a cintányérok. Miután kikerültem a Kispálból, az egyik kedvenc zenekarom, az R.E.M. dobosát irigyeltem mindig, hogy semmi bonyolultat nem játszik, mégis együtt van az egész és rohadt jók a számok.

A negyedik lemeznél kezdődtek a problémák. Mi fogott ki rajtad a Sika, kasza, léc dalaiban?

Andrásék három album után szerettek volna más irányokban kísérletezni, és ez más dobjátékot igényelt. Ha volt egy ötletük, ahhoz nekem háromszor annyi idő kellett, mint egy képzett dobosnak, és csak akkor derülhetett ki, hogy jó-e az ötlet vagy sem. Ez lassította a folyamatot, de akkor már szerződésünk volt kiadókkal, csinálnunk kellett a számokat, és ebből jöttek a feszültségek. Én ezt az egészet szórakozásként, laza, hippi örömzenélésként fogtam fel, és nem volt meg bennem a felelősség, hogy tegyek is érte valamit. Mondták Andrisék, hogy menjek el dobtanárhoz, de egyrészt dacból nem mentem, mert az volt bennem, hogy basszus, te is autodidakta basszusgitáros vagy. Másrészt szégyelltem magam.

Hogy a híres Kispál dobosának még tanulnia kell?

Igen. És képzeld, elmentem egy dobtanárhoz Budapesten, ott álltam az ajtóban, és nem csengettem be. Erről nem nagyon mertem beszélni senkinek, mert nagyon szégyelltem, hogy mit szólnának.

Kisebbségi komplexusod volt amiatt, hogy nem vagy képzett zenész?

Hogyne. A Kispál legelejétől kezdve szorongtam. Kettős érzésem volt: sokszor úgy éreztem, hogy rock and roll zenész vagyok, és ez adott egy identitást, sokszor viszont nem hittem el magamról, hogy az vagyok, és ez szorongatott belülről. Azért kezdtem el inni, hogy elnyomjam a félelmeimet, de az alkohol nem tett következetessé és felelősségteljessé, hogy többet gyakoroljak. Pont ellenkezőleg. Az egóm részegen az egekbe szökött, hogy mekkora faszagyerek vagyok, hogy autodidaktaként is így dobolok. Nagyképű és arrogáns voltam, és csak azért se mentem el dobtanárhoz. A függőség nemcsak a szerhasználatból áll, hanem egyfajta negatív gondolkodásmódból, viselkedésformákból, rossz kapcsolati mintákból, amiket egy függő hoz magával a gyerekkorától kezdve a függőség kicsúcsosodásáig. A szer már csak a korona, amibe bele lehet halni.

Te mit hoztál magaddal, miért lettél függő?

Kaptam szeretetet, de lehet, hogy én másképp vágytam rá. Máté Gábor is a gyerekkori traumákra vezeti vissza a függőséget: egy függő megélhet olyan traumákat, amik külső szemmel nem tűnnek annak. Engem például tizenéves koromig minden nyáron leraktak egy kis faluba a nagymamámékhoz három hónapra, és azt úgy éltem meg, hogy otthagytak. Pedig jó dolgom volt ott, szép környezetben töltöttem a nyarakat. A fociban ugyanez volt. Attól, hogy egyetlen edző azt mondta, hogy nem fog menni, edzhettem volna többet, és lehetett volna belőlem jó focista, mert volt hozzá tehetségem, de nem tettem meg, mert egyből feladtam. Az önértékelésem rettentő alacsony, ezen még most is dolgoznom kell.

Bräutigam Gábor | Fotó: Frank Olivér

Amikor kikerültél a Kispálból, megzuhantál?

Először megkönnyebbültem. Andrásék állandóan csesztettek, vagy legalábbis én így éltem meg, és az önértékelésem ment lefelé. Voltak depresszív időszakaim, amikor koncert előtt már olyan pánikroham fogott el, hogy egyből a büfébe kellett mennem, és nem érdekelt, mit iszok, csak hasson.

Aztán részegen gondolom rosszabbul doboltál, és megint jöttek a megjegyzések.

Igen. Amikor kikerültem a zenekarból, nagy kő esett le rólam. Egy ideig jól éreztem magam, de aztán elkezdett nagyon hiányozni, hiszen a zenekar határozta meg az egész addigi életemet. Identitásválságba kerültem. Ki vagyok én, ha nem rock and roll zenész? Akkor még többet ittam. Volt mindenféle polgári munkám, de egy évnél tovább sehol se tudtam megmaradni. Ha olyan helyzetbe hoztak, amit igazságtalannak éreztem, az egóm bedurrant, hogy én a Kispál dobosa vagyok, nehogymá’ velem packázzatok! Kirúgattam magam mindenhonnan, vagy én mondtam fel.

A Kispál kábé egy évvel azután lett igazán híres a Csinibabával, hogy te kikerültél belőle. Ezt hogy élted meg?

Az nagyon fájdalmas volt. Erre gondolva pompásan le tudtam inni magam. Berúgtam, és közben nehezteltem rájuk. Ráadásul akkor váltam el, amikor kikerültem a zenekarból. Hatéves volt a fiam, és úgy éreztem, apának is alkalmatlan vagyok.

Ebből a depresszív időszakból a Kiscsillag húzott ki? Alapító tag voltál ott is.

Ebben nagy szerepe volt Ózdinak is. Rezső szerette, ahogy dobolok, és emberileg is nagyon bírt. Ő mondta a Lovinak, hogy hívjuk el a Ricsit. Úgy éltem meg a Kiscsillagot, hogy kaptam még egy esélyt.

Az első Kiscsillag-lemez vissza is hozta a korai Kispál hangulatát.

Az eredeti Kispál háromnegyede alkotta a Kiscsillag első felállását (plusz a Lecsó), szóval ez adta magát. Ez jött belőlünk magától. Az egy nagyon klassz időszak volt. A Kiscsillaggal párhuzamosan volt Kispál Originál is. Sokat koncerteztünk, és megint a helyemen éreztem magam. De aztán megint elkezdték mondani, hogy menjek el dobtanárhoz, mert ez így nem lesz jó. És én akkor se léptem meg. Ez tipikus aktív függő viselkedés, hogy mindig ugyanazt csinálod, és más eredményt vársz tőle.

Akkor hogy váltatok el?

Bennem akkor is neheztelés volt. Nem tudtam akkor még ezt a helyzetet kezelni, és nagyon bántott, hogy megint így alakulnak a dolgaim, és ki lettem rakva a zenekarból.

Miután kikerültél a Kiscsillagból, még jobban megzuhantál?

Igen. Estem, keltem, csapódtam. Voltam külföldön almát szedni, töltöttem nyomós szódát, házaltam porszívókkal, építettem faházat erdélyiekkel, mínuszokban, pálinkával. Nem találtam meg magam semmiben. Pécs mellett laktunk egy kis faluban, és egy kis presszót béreltem, oda szerveztem diszkókat meg kisebb zenekarokat. Ez is csak fél évig ment, mert megittam a hasznot. Mégis miért akar egy függő kocsmában klubot csinálni? Közben a jubileumi koncertekre mindig felszívtam magam, és jól éreztük magunkat. Hatalmas élmény volt például, hogy 2014-ben Londonban játszhattam. Az öltözőben olyan nevek voltak a falon, akik felléptek ott, mint Jimi Hendrix, Tom Waits, Nick Cave… Meg is csókoltam a deszkákat. De oda is úgy mentem, hogy egyedül buszoztam ki Londonba, mert félek a repüléstől. Két táskával indultam el: az egyik tele piával, a másikban a ruháim, és végigittam a másfél napos buszutat.

A 2014-es koncertek után tetőzött az alkoholizmusom. Akkor már leköltöztem falura, hogy birkákat tenyésztek. Talán mert ott mindenki iszik, és engem sem néznek ki. Állnak a férfiak, ugyebár. Múzsapénzt még nem kértem Lovitól, de jó pár számot inspiráltam neki. Jöttek próbálni a házamba, és akkor is ittam a bolt előtt a helyiekkel.

Mikor fogtál padlót?

A Lovasi 50-koncert előtt, a Fishingen. Beállás volt a koncertet megelőző nap, én meg részeg voltam persze. Ott volt jó pár vendégzenész is a színpadon, és Lovi hátraszólt, hogy kurva szar vagy, lassulsz. Ettől megsemmisültem. Elkapott egy dühroham, odavágtam a dobverőket, hogy menj a kurva anyádba. Nem volt szép. Azt kiabáltam, basszátok meg a dolgaitokat, és lementem a színpadról.

Hova mentél?

Hát inni. Sírtam, teljesen összeomlottam. Éreztem, hogy gáz, amit csinálok, de nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Beültem az autóba, hazavezettem ötven kilométert részegen, összevesztem a csajommal, ittam egész éjszaka, reggel meg visszamentem a Fishingre fesztiválozni. Gondoltam, nem fogják ezek elrontani a szórakozásomat! Volt egy kiscica, akit egyszer véletlenül lerúgtam a padlásról, de túlélte, őt vettem a vállamra, és az elektromos rolleremmel elmentem a Fishingre. Kocsmáról kocsmára jártam a fesztivál körül, ittam mindenkivel, és azt hittem, jófej vagyok. A színpadon kellett volna játszanom az Andrásékkal, de én bebaszva végigparádéztam az egész Fishinget. Borzasztó. Nagyon szégyellem magam emiatt.

„SOKSZOR HITTEM AZT, HOGY MINDJÁRT MEGHALOK” – KISPÁL ANDRÁS-INTERJÚ

Ez volt a mélypont?

Igen. Hazamentem a faluba, ahol laktunk, és két hétig behúzott függönyök mögött éltem. Néztem a tévét, és vártam, hogy elkábuljak, mert nem tudtam belekapaszkodni semmibe. Folyamatosan ittam, sírtam, önsajnálatban voltam, és meg akartam halni. Érzelmileg már halott voltam, de fizikailag képtelen voltam megölni magam. Vágytam is rá, de féltem is tőle. A párom se bírta tovább, de én is mondtam, hogy segíts, mert meg fogok halni. Akkor bevitt a pszichiátriára, ahol ajánlottak egy nappali addiktológiai szolgálatot Pécsen. Nagyon rosszak lettek a laborvizsgálati eredményeim, és kiderült, a májsejtjeim ötször gyorsabban pusztulnak a normálisnál. Azt mondta a pszichiáter, ha így folytatom, nagyon gyorsan meg fogok halni.

Mennyit ittál egy nap?

Én szinten tartó voltam. Nem kellett sok, mert nem vagyok nagydarab, de fél liter rövid és pár sör minden nap lecsúszott. Ittam, hogy este el tudjak aludni, és ittam, hogy reggel el tudjam kezdeni a napot. Anélkül kávézni és cigizni se tudtam, annyira remegett a kezem. Emlékszem, ittam a helyi megfejtőkkel a kisbolt előtt, és mondtam magamban, „úristen, mekkora alkeszek ezek, egyből lehúzzák a bort”, miközben én már túl voltam az öt Ferenc keserűn és a három sörön. És azt gondoltam, ők alkoholisták, én nem. A függőség egyik része az érzékelés betegsége, hogy nem látod a realitást.

Az addiktológián aztán megadták a komlói Leo Amici rehabilitációs intézet telefonszámát. Kétszer is felhívtam őket, de azt mondták, már túl idős vagyok. Kétségbeestem. Vannak más rehabok is, de tudtam, hogy Kiss Tibi is Komlón volt, és az volt a mentsváram, hogy talán ott majd segítenek rajtam. Utólag már tudom, hogy teszteltek, mennyire vagyok motivált, mert egy függőnek akkor lehet csak segíteni, ha beismeri a függőségét, és változtatni szeretne az életén. Harmadszor is telefonáltam, kaptam egy felvételi interjút, és bekerültem a rehabra. Közel másfél évig voltam Komlón terápián, ami nagyon nehéz menet volt. De ez a hely mentette meg az életemet.

Bräutigam Gábor | Fotó: Frank Olivér

Mit tanultál bent magadról?

Nagyon sokat. Hogy milyen ember vagyok, mik a jellemhibáim, mik a jó tulajdonságaim, és ezeket el tudjam fogadni, és amin kell, azon változtatni. A terápia során sokszor kapaszkodtam a székembe, de a végére, úgy érzem, sokkal gazdagabb lettem érzelmileg és spirituálisan. Megtanultam magamról beszélni, nem másokat jellemezni, és az érzéseimmel kifejezni magam, hogy ne bántsak meg másokat. Előtte azt hittem, hogy a leszokás az alkoholról akaraterő kérdése, és ezt sokan mások is így gondolják, akik nem ismerik ennek a progresszív betegségnek a mivoltát: ahhoz, hogy lerakd a szert, és józanul tudj élni, teljes személyiségváltozáson kell átmenni, a rossz tulajdonságokból kitanulni, a jókat elsajátítani, és ez egy hosszú folyamat. Azóta sokkal jobb az életem. Járok önsegítő közösségbe, egy 12 lépéses program szerint élem az életem. Ezt életem végéig alkalmaznom kell, mert 10-15 év józanság után is vissza lehet esni. Ma 5 éve 9 hónapja és 22 napja vagyok teljesen tiszta, amiért nagyon hálás vagyok.

A rehabilitációd óta mivel foglalkozol?

Miután vége volt a terápiámnak, segítséget kaptam az álláskeresésben és az újrakezdésben. Sofőr lettem, képzeld, ugyanott, ahol 17 évesen dolgoztam a Kispál előtt. Mintha újrakezdődött volna az életem. Egy évig voltam ott, de a terápia alatt annyira megszerettem a Leo Amicit és az ottani közösséget, hogy szerettem volna én is ott dolgozni segítőként. A rehabilitációs intézetekben nagyon sok helyen felépülő függők a segítők, én pedig visszajártam önkénteskedni. Látod, ez a csodálatos: a terápiám alatt azt mondták az ottani segítők, hogy én egy elviselhetetlen ember vagyok, és 2020-ban felhívtak, hogy el tudnák képzelni, hogy a munkatársuk legyek, úgyhogy talán jó irányba változok. Ebben találtam meg a hátralévő életem célját, hogy segítsek azoknak, akiknek hasonló nehézségeik vannak. Azóta elvégeztem egy ápoló sulit, szociális gondozó lettem és rehabilitációs konzulens.

Ezek után hogyan élted meg a Kispál orfűi visszatérő koncertjét? Lovasi szerint fontos érzelmi motiváció volt az újjáalakulásban az, ahol te most tartasz az életben.

Erről nem tudtam, hogy ők ezt így élik meg, de örülök neki. Én már korábban elkezdtem együtt játszani a Kispivel és Püspöki Petivel, a Cuba Libre frontemberével, és felléptünk többször is Orfűn. Ezek voltak az első józan dobolásaim.

Előtte soha nem léptél fel józanul?

Soha. Képtelen voltam. Régen a koncert előtt tíz perccel tequilákat nyomtam be, hogy még jobban pörögjek. A tavalyi orfűi koncert előtt öt perccel hátramentem az erdőbe és imádkoztam. Kértem a felsőbb erőt, hogy legyen velem, és hogy a legjobb képességem szerint tudjak józanul zenélni. A mai napig nehéz józanul felmennem a színpadra.

Másképp dobolsz tiszta fejjel, mint részegen?

A visszajelzések alapján igen. Jobban, és én is ezt érzem. De ennél sokkal fontosabb, hogy végre jó Andrásékkal a kapcsolatunk. Mélyebb és minőségibb beszélgetéseink vannak, és sokkal többet megtudtunk egymásról, mint abban a kilenc évben, amikor szinte minden időnket együtt töltöttük.

„MINDIG RETTEGTEM, HOGY UGYANAZT A TÍZ-HÚSZ SZÁMOT
KELL JÁTSZANOM EGÉSZ ÉLETEMBEN” – LOVASI ANDRÁS-INTERJÚ

Most lettetek igazából barátok?

Így is lehet mondani. Arra törekszem, hogy jobb ember legyek, mert néha tényleg elviselhetetlen voltam. Akaratos, mindentudó, hisztis. Soha nem leszek tökéletes, de ha jönnek elő a régi dolgaim, próbálom figyelni, és ha kell, leállítani magam. Ha nem sikerül, és megbántok valakit, akkor már tudok bocsánatot kérni. Nagyon sok munkám van ebben, és még nagyon sokat kell beletennem.

A régi sérelmeidet kibeszéltétek vagy elengedted őket?

Még van mit kibeszélni biztos, de nagy sérelmek már nincsenek bennem. A terápiának köszönhetően ráláttam arra, hogy mi az én részem, és milyen nagy szerepem volt azoknak a helyzeteknek a kialakulásában, amik miatt nehezteltem az Andrásékra, és ezeket el tudtam engedni.

Bräutigam Gábor a tavalyi orfűi koncerten | Fotó: Máté Péter

Anno úgy érezted, hogy nem szeretnek téged a többiek. Sokat ugrattak – ezt te csesztetésnek vetted?

Biztosan szerettek, ahogyan a szüleim is, de én nem úgy éltem meg. Ebből fakadtak a sérelmeim, meg az alacsony önértékelésemből. Gyerekkorom óta az volt bennem, hogy én kevesebb vagyok, mint a többi ember. Hogy alkalmatlan vagyok mindenre. Amikor ittam, ez az ellenkezőjébe fordult. Soha nem találtam meg az egyensúlyt az életemben, ezt csak most rakom helyre. Most is vannak nehézségeim, tegnap is olyan szorongás öntött el a Budapest Park miatt... Ilyenkor használom a 12 lépéses irodalmat, este meg megyek gyűlésre.

Az enyhít a szorongásaidon, hogy sokak szemében még mindig te vagy A Kispál Dobosa?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól. A használatomban is mindig vártam a külső megerősítéseket, mert akkor hittem el magamról, hogy valamit jól csinálok. De többet számít az, hogy rendbejött a kapcsolatunk az Andrásékkal, és azt látom, hogy jó nekik a közelemben lenni. Pozitív visszajelzéseket adnak, az új lemezről is azt nyilatkozta a Lovi, hogy pikkpakk feldoboltam azt a két számot, amit nekem írtak. Ez nagyon jólesett, de mondjuk így is volt.

A visszatéréskor felmerült, hogy te legyél a Kispál fix dobosa, vagy ebbe sokadjára már nem akartatok újra belevágni?

Szerintem ők sem akarták, de ha felmerült volna, akkor nemet mondok. Mindig is rock and roll zenész leszek, de ez a nagy felhajtás már nem hiányzik. Túl sok szorongással jár, és már nincs szükségem arra, hogy a lábam elé boruljon bárki is. A Leóban megtaláltam a helyem, ott dolgozom, ez az identitásom. Felépülő függő vagyok, aki végre élvezi, hogy másképp is lehet élni.

Akkor lejátszod ezeket a bulikat, és vége?

Igen, ez van bennem. De ezt gondoltam tavaly is a Fishing után, aztán látod, itt vagyok. Ha szívesen hívnak, és jó érzéssel tölti el őket, hogy együtt zenélünk, márpedig ezt látom rajtuk, akkor miért ne jönnék? Vendégként szívesen játszom én is. Talán egyszer majd következetes leszek ebben is.

LEHENGERLŐ VISSZATÉRÉS: ILYEN VOLT A KISPÁL ÉS A BORZ A BUDAPEST PARKBAN

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Frank Olivér