„Sokszor hittem azt, hogy mindjárt meghalok” – Kispál András-interjú

Az Ágy, asztal, tv és a Sika, kasza, léc frissen kiadott vinyljei mellett ültünk le egy kávéra Kispál Andrással, hogy elmesélje, mivel tölti manapság az idejét, mikor lesz végre szólólemeze, és hiányzik-e neki a Kispál (és a Borz). Elárulta azt is, miért szokott rá a cigire, a tejivásra, és a szorongásra, miért tartja magát rossz gitárosnak, elnyomta-e valaha őt Lovasi, és lesz-e Kispál-koncert a közeljövőben. A 78. Recorder magazinban megjelent interjú bővített kiadása.

Amikor véget ért a Kispál és a Borz, azt tervezted, hogy kecskéket fogsz tartani, férfifodrászatot nyitsz, és felveszel egy akusztikus albumot. Ebből mi valósult meg?

Kecskéket nem tartok, mert kicsi a kertem, ha pedig kiengedném őket, megölnének a szomszédok, mert mindent lelegelnek. Férfifodrászatot se nyitottam, mert már öreg vagyok. Nem látok jól, csak labdarúgó-frizurákat tudnék vágni. Nullásgép felszalad, bocsánat, maradhat? Földmérőnek se mentem vissza, mert már akkor se értettem hozzá, amikor az volt a munkám. A zenélésen kívül, azt hiszem, mindenre alkalmatlan vagyok.

És zenélsz?

Folyamatosan megy a számítógép, amit játszom, felveszem. Van egy jó barátom, Püspök Peti, a Cuba Libre énekese, akinek segítek lemezt készíteni. Eredeti zenei és versvilága van, nagyon bírom. Összejárunk, gitározgatunk. De semmi komoly.

A saját dolgaid a Kispál vagy inkább a Velőrózsák világához közelítenek?

Vegyes stílusúak. Most a minimál, lepukkant zenéket szeretem. Lüktet a dob, és rágitározok. Lehet, később összerakok valamit belőlük, de egyelőre csak magamnak játszom.

Nem vágysz rá, hogy legalább egy szólólemezed legyen az életben?

Nézd, volt egy zenekarom a Kispál után, a Velőrózsák. Az meghatározó élmény volt, igazi szabadidős zenélés. Összejártunk, főztünk, röhögtünk, és csináltunk egy számunkra csodálatos lemezt. Hogy kinek tetszett, és kinek nem, az más kérdés, de én élveztem, hogy mindent kipróbálhatok a stúdióban, amire korábban nem volt mód, mert a Borzzal mindig időre dolgoztunk, gyakran hajnalban, és reggel 4-kor elaludtam gitárral a kezemben. Manapság különben is mindenki szólólemezt készít. Ha én is kiadnék egyet, az kit érdekelne?

Szerintem sokakat.

Noszogattak jó páran, köztük Lovasi is, hogy vágjak bele. De én nem vagyok Mike Oldfield, aki ától cettig megír egy lemezt. A Borzban riffeket, alapokat írtam, amikből András kiválogatta, melyik sorához mi illik. Nekem kell egy kontrollember, aki elvesz és hozzáad a zenéhez, vagy legalább azt mondja, ez nem jó.

Ha ennyire zenekari ember vagy, és ennyire jól érezted magad a Velőrózsákban, miért csak két évig működött az az együttes?

Ennyi volt benne zeneileg. Ott kivételesen szinte a komplett zenei alapot megírtam, és ez a stílus nem állt jól mindenkinek. Ideális esetben egy zenekar sokat próbál, és mindenki hozzáteszi a magáét a zenéhez. Ha nincs próba, gondok lesznek. A Velőrózsák munkakönyves zenekar volt, mindenkinek volt mellette főállása, és egyre nehezebb volt összeszervezni a próbákat. Ettől még csodálatos idők voltak. Belevittek újra az éjszakába. Engem, aki annak idején tejet ittam a koncertek után.

Vadabb sztorik voltak, mint a Kispál hőskorában?

Nem tudom, mi számít vadnak, de a Borzban volt egy korszakom, amikor szerettem iszogatni. És amikor az ember be van rúgva, Jimi Hendrixnek képzeli magát. A kedves kollégáim felvették az egyik koncertünket. Olyan volt, mintha egy másik zenekarban egy másik számot más tempóban játszottam volna. Akkor elgondolkodtam. Épp elég bajunk van az élő zenéléssel, még az italozással is nehezítsem a dolgot?

Ekkor kezdtél tejet inni?

Nem. Amikor rájöttem, hogy vannak emberek, köztük én is, akik 30 felett nagyon nem szeretik a másnaposságot. Plusz néha a mikrobuszt is én vezettem.

Néha szövegeket is írtál. Legalábbis az elején.

Áh. Olyan volt, hogy utaztunk az éjszakában, és benyögtem, hogy szotyoláznak a kispadon a tartalékok. [„Fényben úszunk, minden részünk utoljára szép / Fogak villognak, hátul szotyolázik a tartalék”, Ha ez a vég – S.T.] Állítólag cinikus, szurkálódó forma voltam, és Lovasi leírta, amiket mondtam. De tudatosan nem írtam szöveget.

Novemberben két Kispál-lemez is megjelent vinylen, a Sika, kasza, léc és az Ágy, asztal, tv, ami sokak szerint az első korszakotok legjobb lemeze. Szerinted is?

Nem szoktam magamat visszanézni, -hallgatni. Nekem ez nem megy. Úgyhogy inkább számok vannak, amiket jobban szeretek. Ha mindenképp lemezt kell, akkor a legelsőt mondanám. Azon minden nehézség és lelkesedés érződik abból, hogy fiatal csávók lemennek egy présház pincéjébe, és kiszalad belőlük valami a mínusz kétfokos hidegben. A katonaságnál volt egy gitárom, szét volt fűrészelve, hogy ne vegyék észre, és az azon kitalált dolgokból vittem le anyagot az első próbákra. Jók azok a számok. Tempósak.

Rögtön megszületett abban a pincében a jellegzetes Kispál-hangzás?

Dehogyis. Csak zenélgettünk. Valami beat a hatvanas évekből, rá egy akkordmenet. Sok dalunk véletlenül született. A Tökéletes helyettes például egy rosszul megfogott hangolás. Mellényúltam a gitáron, de Lovi szereti a fals hangokat, és azt mondta, jó lesz. Gyűjtöttük az ötlettöredékekeinket egy magnóra, és ha megakadtunk, mindig volt valami, amit használhattunk róla.

Szerinted miért sikerült ennyire kiugranotok a hazai mezőnyből?

Sok próba, nagy szerencse és a vidékiség. Nem akarok bántani senkit, de Budapesten mindig voltak kavarógépek. Jót tett, hogy a koncertek után visszajöhettünk Pécsre. Vasárnap, hétfő szabadnap, keddtől péntekig próba. Ebből a rengeteg próbából születtek a számok. Ezenkívül attól voltunk erősek, hogy megosztottunk egymással mindent. Együtt örültünk, együtt kínlódtunk, és úgy éreztük, összetartozunk. Ez nem rossz duma, tényleg így volt.

Ízlésen viszont vitatkoztatok.

Én konzervatív voltam mindig is. Pink Floydot, Morricone-t, a hatvanas-hetvenes évek zenéit szerettem. A nyolcvanast már nem. Lovi viszont mindenevő volt. Volt, hogy utaztunk a buszban, és megkérdeztem, nem csapágyas az autód? Kiderült, olyan zenét rakott be, ami csattogott. Az én fülemnek zaj volt, dübörgés. A Borzban aztán ebből az ízléskülönbségből érdekes kutyulék lett.

Az Ágy, asztal, tv-n állítólag egy sugárfertőzött, csernobili Stratocasteren játszottál. Ez igaz?

Az igaz, hogy világéletemben Stratocasteren játszottam, és világéletemben gyűlöltem. Mivel balkezes voltam, csak azt választhattam, mert olyan a nyaka, hogy azon fel tudtam nyúlni. Amint lehetett, lecseréltem.

És Csernobil?

Az legenda. Ne kérdezd, honnan jött. Furcsán fénylett a gitárom széle, talán azt hitték, sugárzik.

Minek hatására kezdtetek a Sika, kasza, lécen, majd az Ülön kísérletezni, bonyolítani a számokon?

Vettem egy új torzítót, és megújultunk. Viccelek. Ki tudja ezt már? Annyiféle hatás éri az embert. Az egyik lemezünkre például azért került sok lassú szám, mert a próbateremben olyan hideg volt, hogy kesztyűben gyakoroltunk. Le voltak dermedve az ujjaink. [Valószínűleg a Velőrózsák című lemezről beszélünk – S.T.]

Az is számított, ki volt a dobos éppen. Csülök például olyan gyorsan játszotta a számokat, hogy azt mondtam, kérek fél év szünetet, beiratkozom a Muszty-Dobay Gitáriskolába. Így is olyan gyors volt, mint a metró, erre ő még hozzátette a magáét. Aztán megoldottuk valahogy. A baj inkább az volt, hogy jó pár dobost elfogyasztottunk, és a váltásnál mindig újra kellett tanulni a repertoárt.

Hogyan született meg a jellegzetes színpadi figurád: csukott szem, lógó cigi a szájban, dülöngélős gitározás?

Amíg 24 évesen el nem kezdtem a zenekart, nem dohányoztam egyáltalán. Még a katonaságnál se. Aztán láttam, hogy más zenekarokban, amíg az énekes konferált, a többiek olyan idétlenül fogták a gitárjukat, mint az Ismeretlen katona a Kalasnyikovot. Gondoltam, ez annyira kínos, hogy én inkább rágyújtok. Legalább lenyugszom kicsit. Meg ha Lovi belelendült, öt percig is tudott konferálni. Kellett valami, amivel elütöm az időt. Aztán rászoktam.

Volt, hogy letetted a cigit?

Január-februárban próbálkoztam vele mindig, amikor nem volt koncert. Két hét után a feleségem elküldött cigiért, mert azt mondta, rendkívül agresszív vagyok. Úgyhogy feladtam.

És a dülöngélés honnan jött?

Egyrészt pocsék a memóriám. Koncerten azon szoktam gondolkodni, hogyan lesz a következő rész, melyik pedálra lépjek. Gyakran nem is a közönségre figyeltem – nem is láttam őket –, hanem a zenére. Másrészt, ha nagyon be voltam szarva, azt képzeltem, hogy a próbateremben vagyok. És akkor ellazultam. A hozzá tartozó mozgás magától jött.

Mitől voltál beszarva?

Lámpalázas típus vagyok. Azon is tudok izgulni, hogy ideérek-e időben az interjúra. A megoldandó problémák néha nagyon nehéznek tűnnek számomra. Sokszor eszembe jutott az is, hogy miért pont én állok itt? Mikor nálam sokkal jobb gitárosok is vannak. Nagyon szar érzés ám a kishitűség.

Nem tartottad magad jó gitárosnak?

Egyáltalán nem. Kétszer nem tudtam ugyanúgy lejátszani, mellényúltam, sokat felejtettem. A fő hangok megvoltak, de amúgy azt játszottam, ami jött.

Mégis benne volt a kezedben egy jellegzetes hangzás, ami Lovasi szövegeivel és Brautigam dobolásával együtt azzá tette a Kispált, ami.

Lehet, de ezt a hangzást együtt csináltuk meg. Egy zenekar akkor jó, ha mindenki beleteszi a maga tudását. Sose törekedtem rá, hogy egy másodperc alatt tíz hangot lefogjak. Elfogadtam, hogy nem vagyok képes rá.

Gyakoroltál azért, képezted magad?

Amikor 15 évesen elkezdtem heccből gitározni, mert a barátom talált egy gitárt a padlásukon, akkor feltettem lemezeket, és rágitároztam. Rövid ideig tanárhoz is jártam, de én abban hiszek, hogy csapatban kell játszani. Ott csiszolódsz össze a többiekkel, tanulod meg kezelni és lereagálni a pontatlanságot, a csúszkálást. Ebben a stílusban nem segít sokat, ha otthon gyakorolgatsz.

A szólózáshoz hogyan álltál?

Úgy, hogy muszáj. Nem is szólók voltak ezek, inkább betétek. Vagy elkaptam a stenket, vagy nem. Másrészt ott jöttek ki a hatások. Nyújtott hangok, miegymás. Rendkívül sok John Lee Hookert hallgattam. A mollos skála a bluesból jött. Sokszor előfordult, hogy András dúrban játszott, én meg mollban. Persze mi ezt nem vettük észre. Azt se nagyon tudtam, mi az a moll. Aztán megnéztük, hogy az ott az ötödik pontnál. Volt szám, amit úgy találtam ki, mint a szabadkőműves jelet, és két háromszöget rajzoltam a gitár nyakán. Piros alma, vagy mi volt a címe. [Modellezés almával – S.T.]

A lámpalázad egy időben pánikbetegségig fokozódott. Miért?

A pánikbetegségnek sokszor nem tudni az okát. Keresed, és nem találod. Közben úgy érzed, mintha infarktust kapnál. Én sokszor hittem azt, hogy mindjárt meghalok. Elmentem pszichológushoz, de azt mondta, nem ír fel gyógyszert, mert az embereknek általában az a problémájuk, hogy nem vállalják fel az egyéniségüket. Hagyják, hogy mások uralkodjanak felettük. Akkor átkattant bennem valami. Ha valaki fikázott, azt mondtam neki, már bocsánat, hogy menj a kurva anyádba. Éreztem, hogy ettől felszabadulok.

Melyik oldaladat nem vállaltad fel?

Eléggé befolyásolható voltam. Nem voltam képes arra, hogy másokat vezessek. Nem is törekedtem rá. Nem szerettem megjelenni tévében, rádióban. Ha mégis megjelentem, kínos voltam. Akkor éreztem jól magam, ha békén hagytak a gitárommal.

Ma már jobban ki tudsz állni magadért?

Igen. Meg kell tanulni nemet mondani. Különben rosszul fogod érezni magad, amiért elvárnak tőled valamit, amit kényszernek élsz meg.

A Kispálban mire kellett volna nemet mondanod?

Ebbe nem mennék bele. Mindenkinek volt valami, amivel nem értett egyet. Szerintem a világ is így működik.

Az véletlen, hogy egy időben Brautigam is pánikbeteg lett? Mennyire tudtátok kibeszélni a problémáitokat a zenekarban?

Voltak zenekari értekezletek. Megbeszéltünk sok mindent, de óriási volt a hajtás. Volt, hogy évi 70-80 koncertünk volt, azt se tudtuk, hol vagyunk. A fiam úgy nőtt fel mellettem, mintha nem is lettem volna otthon. Ebből is adódtak problémák. És nem tudsz minden stresszt alkohollal lefejteni magadról.

Nem érezted soha úgy, hogy Lovasi mellett el vagy nyomva?

Nem. Lovinak nagy ötletei voltak. A csendes-ülős koncertek, vagy az, hogy bevont a zenekarba népzenészeket. Ezekkel mind megelőzte a korát. Ő sokkal többet ötletelt nálunk. Én csak a zenékkel foglalkoztam, meg néha mondtam, hogy ez vagy az a sor szar. „Miért?” „Azt nem tudom.”

Elkerülhetetlen volt, hogy vége legyen a Kispálnak?

Volt egy megállapodásunk Andrással, hogy ha már nem jut eszünkbe semmi, befejezzük. Nem volt dráma, veszekedés. Összenéztünk, és tudtuk, hogy ennyi volt. Kiírtuk, ami bennünk volt. Ő is ment a maga útján, meg én is.

Milyen most a kapcsolatotok?

Jóban vagyunk. Nekem Lovasi soha nem volt a legjobb barátom. Mindig is más körökben mozgott, de nagyon jó munkaviszony volt köztünk. A munka talán nem jó szó, de értsd úgy, hogy remekül kiegészítettük egymást. Tudtuk, ha szarban van az egyik, a másik segít. Számíthattunk egymásra.

El tudod képzelni, hogy új dalokat írjatok együtt?

Talán. Annyi kéne hozzá, hogy ha van egy ötletünk, átküldjük a másiknak. Csak egyikünk se küldi. Másfelé járunk már. Neki ott a Kiscsillag, meg a szólóanyaga. Ő felgyorsult zeneileg, én lelassultam. Az viszont jólesett, hogy átküldte az új szólólemezét maszterelés előtt, és kikérte a véleményem.

Ha hívna Lovasi, hogy pár koncertre rántsátok össze a Kispált, mit mondanál?

Örültem, amikor 2015 körül eljutottunk nyugatra, és bepótoltuk, ami annak idején kimaradt. London, Párizs, Brüsszel. Megtisztelő volt az is, hogy elhívott a Lovasi 50-re. Azt nagyon élveztem. De a Borzzal nem tervezünk most koncerteket.

Nem hiányzik a Kispál?

Szoktunk találkozni a srácokkal, és mindig jókat röhögünk. De nem érzek késztetést arra, hogy újra beszálljak a buszozásba. Nem csak Lovasival, senkivel. Elég volt. Ők még csinálják, én viszont már nyugalomban élek. A világ végén. És élvezem.

interjú: Soós Tamás
fotók: Frank Olivér