“Elmegyek szórakozni, pedig nem is akarok” - Lil Frakk-interjú (feat. D.Koms)

Lil Frakk és D.Koms már harmadik közös lemezét adta ki (Frakkenstein). Beszélgettünk a geráppáról, a zeneipar árnyoldalairól, a szexi szaxofonról, az SZFE-ről, a Sávlekötő című YouTube-sorozatról, kőkemény basszusokról és dobokról. Ez a Recorder magazin 99. számában megjelent interjú bővített változata.

A mai fiatalok mondják azt, hogy „geráppá”?

Lil Frakk: Hát nem annyira, de én nagyon szeretem azt a Horrorra akadva-jelenetet, amikor felhívják egymást telefonon egy szobában, és csak ennyit mondanak (legalábbis a magyar fordításban).

És ha elkezdik mondogatni a mai fiatalok, akkor az neked lesz köszönhető.

LF: Az „ajjaj” is így indult, csak beleírtam egy szövegbe, aztán elkezdték mondogatni az arcok. Meglátjuk…

Engem meglepett ez a lemez. Pörgősebb lemezre számítottam, és diadalmasabb, „megérkeztem” típusú üzenetre. Ehhez képest elég konfrontatív, és nem (csak) viccesen – ráadásul név nélkül, a BKK-t leszámítva. Keserűség van benned?

LF: Igen, van. Korábban inkább vicces voltam, most talán dühösebb vagyok. 19 éves voltam, amikor kijött az első lemez, most 23 vagyok, ami nem olyan sok év, de ez egy elég intenzív időszak volt, és megértettem egy-két dolgot. Belekerültem egy olyan világba, amit folyamatosan monitoroznom kell, és azt is, hogy abban én hogyan működöm. Ezek a zenék ennek a lenyomatai, reflektálok azokra a dolgokra, amiket megélek, egy fokkal komolyabb hangnemben. A BKK kivételt képez, de az a folyamatos beefelés miatt volt. Kiraktam egy Insta sztorit, hogy húsz perce várok a metróra, és ők ezt újraosztották és odaírták, hogy ilyen egy évben egyszer fordul elő. Elég aktív használója vagyok a BKK-nak, és tudom, hogy ez nem igaz.

Most sem mondtál neveket. A zeneipar egészéről van szó?

LF: Igen, az egész zeneipar, annak minden árnyoldala és világosabb oldala a szemem elé tárult. Például a folyamatos éjszakázásokba is bele-belekerültem. A Frakkenstein arról a zombulásról szól, ami megtörténik az emberrel úgy, hogy közben észre sem veszi. Elmegy szórakozni, pedig nem is akar; csak tölti az időt olyan emberekkel, akiket nem ismer; olyan beszélgetéseket folytat, amik sehova sem vezetnek. Nagy felismerés volt, hogy ezekbe könnyen bele lehet kerülni, és jóval nehezebb kilépni. A Dzsúdlóval közös Pisztoly pedig a zeneipar egészére reflektál, a „gyorsan jött, gyorsan ment”, tiszavirág életű előadókra – aki lehet, hogy én is leszek, nem tudom.

Gondolod, hogy lehetsz az? Már három lemezen vagy túl.

LF: Én nem szeretnék, de ha azt érzem, hogy már nem magamnak akarok megfelelni, hogy azért hozok meg zenei döntéseket, hogy kiszolgáljak valakit, akkor biztos abbahagynám magamtól. Vince Staples mondta, hogy 40 felett rappelni ciki. És tényleg, a hiphop a fiataloké, ez egy lázadó stílus. Remélem, negyven felett, már apuka leszek, akkor más fog érdekelni. Lehet, hogy majd gyereklemezt csinálok – a névhez dukál is egyébként… Lil Frakk Családbarát Edition.

Nem találkoztam olyan gyerekkel, aki szerette volna a Frakkot. Nagyon lassú.

LF: A 15 másodperces videók között tényleg a Frakk már egy Tarr Béla-film.

Azért is meglepő a konfrontáció, mert a Sávlekötőben olyan embernek tűnsz, aki mindenkivel megtalálja a hangot. Igaz, egy interjú nem feltétlenül valódi beszélgetés, de hitelesnek tűnik, hogy Lovasitól a BSW-ig mindenkivel jóban vagy.

LF: Alapvetően olyan figura vagyok, aki bárkivel szívesen elbeszélget. Nagy tanulság volt amúgy, hogy jobban ment az interjú azokkal, akiket előtte nem ismertem. Gegével bármikor leülünk és beszélgetünk ugyanazokról a témákról, amikről a műsorban – csak közben felállt öt kamera, meg tapsol a rendezőasszisztens, és ebben a mesterkélt helyzetben nehezen oldódtunk fel. Akikkel először találkoztam, ott pontosan éreztem a pozíciómat, hogy én egy kérdező vagyok, akit amúgy tényleg érdekel, hogy például a BSW-t mi motiválja, hogyan gondolnak magukra. Fontos az is, hogy a térkép minden pontjáról jelenjenek meg előadók, és nézzük meg, hogyan alkotnak.

Az előző lemezen, a Kutyavásárban azt, hogy „Komolyan mondtam az ’Ajjaj’-t / És még mindig azt hiszik, hogy viccelek”, lehetett (meta)viccnek érteni. Most kevésbé tűnik annak.

LF: Igen, ott még inkább egy jól hangzó poén volt. Még mindig bennem van azért a dili is, de most a témák és az üzenetek egy fokkal kézzelfoghatóbbak és komolyabbak.

Az utolsó számban azt mondod, hogy „Sokszor görcsölök, hogy laza legyek”. Ez nekem amolyan tételmondatnak tűnt. Annak szántad?

LF: Csak úgy leírtam, nem éreztem, hogy ez kulcsfontosságú lenne. De a Csicska az eddigi legmeztelenebb zeném, a hangszerelést és a szöveget is nézve. Tényleg van, hogy görcsölök, hogy jó benyomást tegyek, kis korom óta van bennem megfelelési kényszer.

Ha ezt a zenédre is értjük, akkor a lemez legvégén a korábbi számokat új megvilágításba helyezi ez a sor.

LF: Érdekes, de a zenében vagyok a legkevésbé görcsös. Azt szeretem, amikor leülök és egy lökésre kijön, mert ezek a legösztönösebb, legőszintébb gondolatok. Azért aztán sokszor át- és újraírom, agyalok rajta. A zenénél nincs görcs, inkább a létezésemben, amikor működöm a valóságban, emberi kapcsolatokban.

Sok számban van szaxofon. Az honnan jött?

LF: Az Algoflexszel indult, még 2018-ban. Az outróba kerestünk mintákat, és amikor ezt megtaláltuk, úgy, ahogy volt, behúztuk. Utána három óráig ugráltunk a lakásban, hogy ez mekkora királyság. Ott szerettünk bele a szaxofonba, ami szerintem nagyon szexi hangszer, és nagyon erős érzéseket tud kelteni. Erre a lemezre már nem mintáztunk, hanem barátunk, Muzslai Francisco, a Duckshell zenekar szaxofonosa játszik rajta, aki az élő fellépéseken is velünk van. Megkértük, hogy amelyik dalra van egy ötlete, ott nyomjon fel valamit. A hazai trapben, hiphopban nem igazán volt még ilyen, hogy valaki egy egész lemezen keresztül használ egy hangszert.

Vagy ha igen, akkor az a gitár.

LF: Ezen a lemezen már van gitár is, ami nem minta: Gerendás Ruben játszik négy számban.

Lil Frakk | Fotó: Jávorka Sarolta

Egészen pár hónappal ezelőttig volt egy elképzelésem arról, hogy milyen a D.Koms-hangzás, aztán jött a Dohánybolt, a Kraken67-lemez és ez, és elvesztettem.

D.Koms: Számomra a producer feladata az, hogy az előadó elképzelését a saját vízióm szerint a lehető legjobban megvalósítsam. Úgy szeretek dolgozni, hogy összeülök az előadóval, és közösen összerakjuk, hogy ő mit szeretne, és én mit tudok ehhez hozzátenni. A Dohányboltnál Ádival [Beton.Hofi] böngésztük a hangzásokat, és amikor meghallotta azt a nagyon durva nyolcvanasévek-basszust, rögtön mondta, hogy ezt mindenképpen rakjuk bele. A Kraken67-nél is közösen találtuk ki a srácokkal [Lenszkij és Kissbaba], hogy legyen egy nyolcvanas évekbeli synthwave-hangzása. Ezen a lemezen meg a Frakkenstein eleje idézi meg azt az évtizedet, aztán a második verze lesz trapes. Ezek szerint sikerült ezekkel összekuszálni az emberek fejében, hogy mi az én hangzásom. De még így is igyekszem, hogy hozzam a D.Koms-soundot, aminek a lényege: kőkemény basszusok és kőkemény dobok.

Amikor kijött az első Wellhello feat. Lil Frakk-szám, elgondolkodtam azon, hogy a Wellhello nyilván mainstream, de te mi vagy? Van még értelme annak, hogy mainstream – underground, és ha igen, hol látjátok magatokat?

LF: Ez teljesen összekuszálódott. Szerintem mi nem vagyunk mainstreamek, talán inkább azt mondhatjuk, hogy a kettő között ugrálunk. Én imádom a popzenét meg az undergroundot is. 11 és 14 éves korom között rengeteg magyar hiphopot hallgattam, ami átívelt a popba, aztán gimiben volt egy undergroundabb időszakom. Ott voltam minden budapesti Slow Village-koncerten. Ez a két pólus most ér össze az életemben, ezen a lemezen. Szeretem a mainstream hangzásokat, de igyekszem belerakni azt a kis mocskot, amit szeretek az undergroundban.

Fontos ebből a szempontból, hogy Beton.Hofi és Dzsúdló is fellépett a Budapest Parkban – mindkettőhöz van közötök.

LF: A Hofi-koncert nagyon vakmeleg volt, teljes elszabadulás. A magyar hiphopban mérföldkő volt az a buli: Ádi bebizonyította, hogy egy klasszikusabb hiphop-produkció meg tudja állni a helyét nagyszínpadon úgy, hogy egy DJ van a színpadon – plusz az a húsz span a lelátón.

DK: Ez is azt bizonyítja, hogy most már nem nagyon lehet elkülöníteni a mainstreamet és az undergroundot. Ádi új lemezén is sok olyan szám van, ami inkább mainstream, de közben ő sosem törekedett arra, hogy az legyen.

LF: A dalok 80%-a elképesztően progresszív.

A lemezen van egy sor, hogy „úgy vártál, mint a kormányváltást”, de ez inkább kivétel. Pedig például az SZFE-ügy személyesen is érintett téged. Nem akartál erre reflektálni?

LF: Olyan szinten kijózanodtam ebből az egészből, hogy sokszor érdektelen is vagyok. Az SZFE-re direktben nem akartam reflektálni. Amikor történt, akkor posztoltam róla, részt vettem tüntetésszervezésben is, de nem érzem úgy, hogy ennek a témának a zene volna a jó közvetítő eszköze, inkább az, amit ott csináltunk az egyetemen. Annak sem lett amúgy sok eredménye, bár az fontos, hogy lett a FreeSZFE és át tudtuk menteni a diplománkat. De mára mindenki elfelejtette az egészet. Azért is kevésbé jelenik meg a közélet a zenéimben, mert most sokkal inkább befelé akarok menni.

A Sávlekötő egy komoly produkció, nagy stáb csinálja, sok munka van benne. Hogy működik anyagilag?

LF: Az egész egy sulis feladatból indult. Koós Gyurinál – aki nagy produkciókon dolgozik tévérendezőként – az volt a feladat, hogy fejlesszünk ki egy saját műsort, költségvetéssel, stábbal, mindennel. Olyan szerencsés volt az együttállás, hogy Márky Annával és Gabnay Mátéval kerültem egy csapatba, akik azt mondták, hogy ezt csináljuk meg nagyban. Ha rajtam múlt volna, a szobámban készülne az egész két mikrofonnal és egy laptoppal. De Máté producerként megfinanszírozta a pilot epizódot, amit utána kiküldtünk szponzoroknak, hogy egy nulla feliratkozóval bíró csatornára adjanak pénzt. Az első évadban a technikai megvalósítást tudtuk fedezni, a másodikban már meg tudtuk oldani, hogy a 18-20 fős stábot is kifizessük – amúgy nekik is egy részük SZFE-s, és ez mindenkinek szerelemprojekt is. Az életemet rájuk tudnám bízni. 

Desh (sárga fotelben), Lil Frakk (zöld fotelben) és a Sávlekötő stábja | Fotó: Szajki Bálint

A Sávlekötő sok adása a produceri munkáról szól. Nekem úgy tűnik, hogy mostanában többen tudják, mi ez; például több producer neve bekerül az előadók közé.

DK: Külföldön ez utóbbi régóta szokás, lásd Dr. Dre-t, aki mondjuk rappelt is mellette. Az újabb zenéknél pedig még gyakoribb, például Metro Boomin. De ők inkább azt a tendenciát folytatják, mint nálunk Hundred Sins, hogy saját lemezt raknak össze, ahol ők válogatják össze az előadókat. Én nem nagyon csinálnék ilyet. De azt nem látom, hogy a közönség jobban tudná, mit csinálnak a producerek. Annyit látnak, hogy oda van írva a neve, esetleg ott van az arca a plakáton vagy a lemezen. De ezen csak az lép túl, akit érdekel annyira a zene, hogy utánanézzen, mondjuk mert ő is rappelni vagy producerkedni szeretne.

A producerek egymás között csinálnak olyat, ami a Sávlekötőben történik, hogy sávról sávra megmutogatják a számokat? Vagy mindenki a YouTube-on néz tutorialokat?

DK: Nagy ritkán Kapitány Mátéval mutogatjuk egymásnak, hogy miket csináltunk miből, meg Krúbi egyszer megkért, hogy mutassam meg, hogyan van összerakva a Kutyavásár lemez. De egy ideje én már tutorialokat sem nézek, inkább külföldi zenékből inspirálódok. Ha nagyon elkap egy zene, egy érzés vagy egy hangszer, akkor próbálok rájönni, hogy hogy sikerült ezt összehozni.

interjú: Rónai András
headerfotó: Jávorka Sarolta