„Mindig azon agyalok, hogyan lehetne Dzsúdlót még furcsábbá tenni” – Tembo-interjú

Volt menő dubstep-producer, az elsők között csinált itthon trapet, a senkisében ByeAlexszel írt slágereket, Dzsúdló pedig az ő zenéivel lett elképesztően sikeres. Schmidt Gergő, azaz Tembo élete első nagyinterjújában elmeséli, hogyan került be Diplo műsorába, mit gondol mai fejjel a korskorskors mémslágeréről, és melyik dal volt élete egyetlen nagy lopása. Miért hagyta abba majdnem a zenélést, mielőtt rátalált Dzsúdlóra? Miért nézte elsőre metálénekesnek? És mit szólna, ha a monogám alkotói kapcsolatuk a jövőben nyitott házassággá válna? Ez a Recorder magazin 108. számában megjelent interjú bővített változata.

Ma már talán kevesen tudják, hogy a senkise és a Dzsúdló előtt már ismert dubstep dj-producer voltál MNNiA néven.

A pécsi egyetemre jártam kommunikációra, ahol tök véletlenül olyan társasághoz csapódtam, amiben nagyon sok psy-trance és goa producer és dj volt. Aftereken, együttlógásokon egész este a gépnél ültek, nyomkodták, én meg néztem, hogy ez de jó. Pakson már volt egy a gimis punkrock-zenekarom, de csak az egyetemen jöttem rá, hogy jé, így is lehet zenét írni. Letöltöttem a Reason 4-et, és pár évig sehova se mentem, csak toltam, nyáron, suliban, suli helyett.

A szüleid meg nem értették, hogy mi van ezzel a gyerekkel?

Miért nem megyek ki a napra, miért nem szórakozok, mint minden normális gyerek. Akkor még nem az volt, hogy egy YouTube-tutorialból pár óra alatt megtanultál egy szoftvert, hanem töredékinfókból, hosszú idő alatt állt össze a tudásunk. Kábé két év volt, mire el mertem küldeni a zenéimet másoknak, és 2009-ben Kissy Sellout, a BBC Radio 1 DJ-je lejátszotta az egyik remixemet az esti műsorában. Elképedtem. Aztán letöltöttem, kivágtam, és felraktam YouTube-ra, hogy tudjak vele flexelni. Ez gyorsan előrerakott a szcénában, megismerték a nevem, játszották a remixemet, és DJ-producerként bejárhattam az országot. Rendszeresen mentem a Thrasher- meg az Other Side-bulikba a Hajógyárin, hatalmas fless volt, hogy egy line-upban játszhattam a műfaj akkori top előadóival, Borgore-ral, Pendulummal, vagy Skrillexszel, akinek az Expóban volt egy hatalmas bulija ötezer ember előtt.

Miért pont a dubstepre kattantál rá, és mennyi idő volt, mire ráuntál?

Az első dubstepeket 2006-7-ben hallottam Londonban.

Kimentél mosogatni?

Konkrétan. A Burger Kingbe. Kint éltek bátyámék, és az egyik nem túl jól sikerült szemeszter után úgy döntöttem, körbenézek. Ott találkoztam testközelből elektronikus zenével. Nagyon szerettem a drum & basst, és akkor nagyon ment a Therapy Sessions, meg ezek a kemény neuro cuccok, és a Herbalban, ahonnan elindult ez a zene és kinőtte magát egy nagy partysorozattá, láttam először élőben olyan szeletelős arcokat, mint Audio, Dylan vagy Current Value. Azok a zenék nagyon elvittek. Ott találkoztam a korai dubstepekkel is, ami még nem az az agresszív fieldstep volt, hanem Skream, Benga, Coki, az első szubosabb, dubosabb cuccok. Hónapokig csak ilyesmit hallgattam.

Szeretem a nagyon egyszerűre hangszerelt, minimál zenéket, és tetszett, hogy a dubstepben nincsenek lead szintik, nagy témák, hanem vartyog egy basszus, meg egy kurva jó dob, itt-ott fölkattan valami tök jó perkaszerű effekt, és kész. Aztán idejekorán elfáradt bennem ez a zene. Amennyire megtetszett, hogy mennyi rage van benne, olyan hamar meguntam, hogy nincs mondanivaló, csak megy a veretés órákon át. És akkor – 2011-12 körül – pont jött a trap. Azzal megint úgy voltam, hogy váó, még ennél is lehet egyszerűbb egy zene? Elég egy dob, meg egy jól szóló 808 basszus, rá egy fölchoppolt vokál, és irtó király az egész. Mint a Harlem Shake. Úgy voltam vele, hogy én is szeretnék ilyet csinálni.

Ebből jött a Pigeonfox Galambos Gerivel?

Igen. Geri cimborám az az arc volt, aki a legfurább wonky hiphopokat hallgatta, mikor mindenki dubstep bulikba járt. Bírtuk egymást előtte is, de akkor találkoztunk zeneileg. A nulladik kilométerkőnél kaptuk el a trapet. Előtte itthon talán még senki nem prodolt ilyen zenét. Talán ezért is külföldön szereztünk nevet magunknak. Amerikai kiadóknál jelentek meg a zenéink, külföldi klubokban játszották a számainkat. A bécsi szervezők azt hitték, Amerikából kell repjegyet venniük, mert fogalmuk se volt, hogy magyarok vagyunk. Aztán örültek, hogy aszta, elég lesz egy sima buszjegy is?

Akkor egy kicsit rocksztárnak érezted magad?

Amikor felültünk a bécsi buszra, mindketten elhittük, hogy befutottunk. Aztán szembejött a valóság. Itthon akkor még csak kapirgálták ezt a műfajt. Szombaton Bécsben játszottunk, a következő héten meg a régi Dürer söröspultja mellett nyomtuk egy kis DJ-pulton a trapzenéinket, és a kutyafaszát se érdekelte.

Galambos Gergő és Tembo 2013-ban Bécsben

Kint meddig jutottatok el? Egy recorderes cikkben mesélted, hogy az egyik számotok bekerült Diplo BBC-s műsorába.

A Foreign Beggars DJ-je nyomott egy szettet Diplo mixműsorában, és berakott egy dalt az első EP-nkről. Ilyenek voltak, meg pár külföldi dj játszogatta a számainkat, de mi abbahagytuk, mire a trap igazán berobbant volna. Meguntuk, meg a trap is átment nagyon EDM-be. Egyre keményebb lett, visító szintikkel, a dubstepet követve, és úgy éreztük, ez nem a mi utunk. Én az eggyel finomabb zenéket szeretem.

Hogyhogy mindig ilyen gyorsan ráéreztél a nemzetközi trendekre, amiket itthon jóval nagyobb késéssel szoktak követni? Mindig figyelted, mi történik?

Ez most is így van. A trapet úgy fedeztem fel, hogy a Hype Machine nevű aggregátoroldalon bekövettem egy csomó blogot, ami folyamatosan dobta ki neked az új zenéket, és ott szépen látni lehetett, hogyan alakulnak a műfajok. Minden az undergroundban történik meg először, főleg az elektronikus zenében. Mai napig rendszeresen csinálok Soundcloud-túrásokat, mert oda egy csomó olyan dolog felkerül, például producerek félkész ötletei, ami streamingre már nem. Irtó izgalmas zenéket lehet felfedezni.

A Pigeonfox után jött a senkise ByeAlexszel, de előtte még a TheShowCrew-s Mankival együtt volt egy csodás agymenésetek, a GoblinCápa. Az hogyan jött és hogyan lett belőle aztán senkise?

Alexszel akkor lettem jóban, amikor még MNNiA-ként nyomultam, neki meg volt egy metálzenekara, és megkért, hogy készítsek egy remixet az egyik dalukra. Azt várta tőlem, hogy valami agybaszó dubstepet csinálok, én viszont egy future garage-szerű, totál chill, elszállós zenét faragtam belőle, amitől síkideg lett. Aztán pár hét múlva rám írt, hogy ez a kedvence a remixlemezről. Jóban lettünk, és amikor A Dal után beindult a ByeAlex-karrierje, szeretett volna valami mást csinálni. Ebből lett a GoblinCápa, ami három dalt ért meg.

De abból a háromból az érződik, hogy piszkosul élveztétek.

Abszolút. A GoblinCápának világmegváltás volt prognosztizálva, legalábbis az undergroundban. Aztán hamar vége lett, mert Manki és Alex nem jöttek ki egymással. Mindketten erős egyéniségek, és nehezen engedtek az elképzeléseikből. Az U, u, u körül robbant ki a konfliktus, ami eredetileg GoblinCápa-dal volt. Manki kilépett, mi meg azzal a lendülettel elkezdtük Alexszel a senkisét.

Ami zeneileg markánsan más lett, mint a GoblinCápa.

A GoblinCápa első száma még veretős volt, aztán az is elchillesedett. 2015-16-ra a kemény EDM-trap kezdett lecsengeni, és feljönni az, amit most nevezünk trapnek, ezek a vokális, autotune-os zenék. Az a fajta rappelés, éneklés, vagy nevezzük bárminek, akkora újdonság volt a zenében, mint anno a dubstep megjelenése. Lehet így is énekelni? Így használni az autotune-t? Így fölépíteni a dalokat? Szerintem a popzene elmúlt tíz évének legizgalmasabb korszaka volt ez, és különösen izgalmas volt megfigyelni, hányféleképpen nyúlnak a zenészek egy új stílushoz. Mit hoz ki belőle egy Yung Lean, mit az atlantai arcok, mit az oroszok, és mit az európaiak, és hogyan születik meg aztán egy Suicideboys vagy egy Scarlxrd.

A senkisébe mit akartál ebből átemelni? A Kár volt című dalotokat sokat csesztették, hogy az Lil Peepék White Wine-jának a lenyúlása.

Mert az is. Ezen nincs mit szépíteni. Nagyon érdekelt, hogy van az a szám összerakva, és amikor otthon próbáltam reprodukálni a soundot, értelemszerűen azt a dallamot használtam. Alex véletlenül meghallotta, és annyira megtetszett neki, hogy ráment, én meg akkor már nem szóltam neki. Ez volt életem egyetlen és utolsó nagy lopása, de vállalom. Sokkal ótvarabb lopások is vannak a világon.

Utólag hogyan értékeled a senkisét?

Én ott tanultam meg popzenét írni. Sokáig köptem a popot. Bátyámék mindig mondták, hogy miért nem csinálok már egy normális dalt, amiben énekelnek egy jót, és küldjem el A Dalba, de mondtam, hogy hagyjatok már ezekkel a hülyeségekkel. Azt se bírtam, ha énekelnek egy ilyen zenében. De aztán a dubstepből a senkiséig vezető út során rájöttem, hogy lehet úgy is popzenét csinálni, hogy az megfeleljen az értékrendemnek, és ne legyen ciki. Alextől is sokat tanultam erről.

És hogyan lehet? Miben áll az értékrended?

Igyekszem mindig belerejteni valami apróságot, amitől egy kicsit fura lesz, és túlmutat egy normál popdalon. Olyan izgalmas hangzásokat, amelyek reflektálnak az aktuális underground zenékre. A sose például egy lassú R’n’B, amiben olyan szinti van, amit sokat használtak a future bassben, és nem feltétlenül popkompatibilis. A Para pedig egy UK garage / two-step dal, ami itthon egy underground stílus maradt annak ellenére, hogy pár évente híres lesz egy UK garage szám.

Ahhoz mit szóltál, hogy a korskorskorst, amit szatírának szántatok, komolyan hallgatták sokmilliósra?

Az a dal egy mémnek készült. Ezért nem is a kedvencem. Eleinte még vitt magával, mert ez az az időszak volt, amikor egyre több ember számára érdekes lett a projekt. Utána viszont már nem éltem annyira. Valahol azért is lett vége a senkisének, mert Alex hasonló zenéket szeretett volna csinálni, és ütni tovább ezt a vasat, amiből szerintem kiveszett volna az a zenei izgalom, amit meg én kerestem. Ha olyan számokat írsz, mint a korskorskors, akkor receptet követsz, nem kísérletezel. Én sokkal jobban élvezem, ha valós érzésekről szól egy dal, és úgy ülünk le, hogy valami újat akarunk létrehozni.

Az utolsó senkise-szám, a mind mondjuk pont ilyen. A halálról szól, és azt a korskorskors után írtátok.

Nem is ment olyan nagyot. Akkor merült fel, hogy kéne megint valami olyasmit csinálni, mint a kors volt. Én ettől mindig kivoltam, hogy mi megy nagyot, meg mi nem. Egymillió lejátszás az nem elég? 15 millió kell? Tudom, hogy ez is lényeges, de engem egyáltalán nem foglalkoztat.

A senkisének hogyan lett vége? Összevesztetek?

Nem. Egy idő után beleuntunk, hogy mást akarunk, és rájöttünk, hogy nem kell együtt zenélnünk. Alex a saját projektjében vitte tovább a senkisét. Régen volt a dalszerzős, kicsit alterrock, kicsit poprock Alex a zenekarral, amitől markánsan elkülönült a senkise, de idővel a kettő összefolyt, és feleslegessé vált fenntartani két produkciót.

Az utolsó senkise- és az első Dzsúdló-szám között mennyi idő telt el?

Egy-két év. Én közben operatőrként dolgoztam, klipekben, tévés produkciókban. Annyira élveztem, hogy felvételiztem a Filmművészetire operatőrszakra, de már az írásbelin kiszórtak. Az első kérdés az volt, hogy sorolj fel tíz magyar operatőrt. Akkor jöttem rá, hogy nem ez az én utam. Nagyon szerettem operatőrködni, de nem érdekelnek a filmek, keveset is nézek. A zenében viszont mindennel képben vagyok, mindent meghallgatok.

Akkoriban azt gondoltad, hogy ennyi volt a zenélés?

Vagy megmarad hobbiszinten. Volt, hogy hónapokig oda se ültem a géphez. Nem érdekelt. 

Magadba zuhantál?

Igen. Rossz megélni, hogy tudod, mire vagy képes, és jól is mennek a dolgaid, aztán jön a nagy semmi. Én akkor dacból azt mondtam, hogy na, akkor nem írok zenéket. Amivel nyilván csak magammal basztam ki, mást nem érdekelt. Próbáltam filmezni, de nem bírtam sokáig. Az egyik cimborámnak mondogattam, nem vágsz valakit? Nem kell ismert faszi, csak csináljunk valamit. Aztán bejelölt a Marci. Unatkoztam, néztem az instaprofilját, jé, kint van egy dala. Nem is rossz. De nem is jó. De amúgy pacek a faszi. Tök jól énekel. Meg voltam győződve róla, hogy metálzenész, olyan poszt-hardcore-os énektémái voltak az Unomban. Aztán kiderült, hogy nem szereti a metált.

Marci úgy szokta mesélni, hogy odáig volt, hogy ráírt a nagy Tembo, mert mindig is veled akart dolgozni. Érdekes, mennyire másképp éltetek meg a kezdeti időszakot.

Én akkor abszolút nem úgy láttam magam, ahogy ő gondolt rám. Úgy voltam vele, hogy egy gyökér még próbál valamit erőlködni.

Azt viszont már az első száma alapján láttad, hogy mit lehetne kihozni Dzsúdlóból. Pontosan mit láttál benne?

Azt, hogy nagyon más, mint itthon bárki. Mintha egy kilencvenes évekbeli altercsávó reinkarnációja lenne, de közben full aktuális faszi. Tetszett az is, hogy rettentő jó szövegeket ír. Az fogott meg, ami Alexben is eleinte. És nagyon hittem benne. Az akkori barátnőmmel sokat veszekedtünk ezen. Mondta, hogy hagyjam már, úgyse lesz belőle semmi. De én éreztem valamit.

Már az első összeüléseteken arról beszéltél, hol tarthat ez a projekt két év múlva. Bejött?

Én azt gondoltam, hogy évente egyszer-kétszer megtöltjük az Akvárium Nagyhallt, lesznek rádiós dalok, fesztiválfellépések. Vagyis megcsináljuk azt nulláról, amit a senkise megugrott Alex farvizén. De az eszembe se jutott, hogy ez egy headliner produkció lesz. Már az első bulin ott volt két-háromszáz ember Kecskeméten, aztán dupla buli az Akvában, még a covidos, 500 fős korlátozással, aztán a következő évben már az összes nagy fesztiválon játszottunk, és csak néztünk, hogy úristen, mennyien jöttek. Az egy nagyon izgalmas időszak volt. A Fotofóbiába maximálisan beleraktuk magunkat. Semmire nem volt pénzünk, mi forgattuk a klipeket, a barátaink meg vágták. Senki nem arra hajtott, hogy na, ebből mi lesz, csak csináljuk, csináljuk. Gurultak ki a dalok, nem volt görcs, nem volt elvárás. Ebből a vájbból belecsöppenni abba, hogy erre kíváncsiak, ezt éneklik, az fantasztikus volt.

Dzsúdló és Tembo a Budapest Parkban | Fotó: Miskolczi Milán

Hogyan élted meg a sikert, miután majdnem feladtad a zenélést?

A sikert? Azt nem nagyon élem meg, mert Marcin csapódik le, nem rajtam. Másrészt pont olyan idősen kerültem bele, hogy nincs miért elszállnom. Amúgy se tudok beletespedni abba az érzésbe, hogy megcsináltuk, csak várni kell a számlákat. Inkább az motoszkál bennem folyamatosan, hogy oké, de ez meddig tart, hogyan tartalékolok, és mi lesz a következő lépés, mert nem vagyok már 24. Közben persze örülök a sikernek.

Meg annak is, hogy végre el lett ismerve a munkád?

Az nagyon jó.

Ezt most érzed először?

Úgy igazán most. Mert most van az, hogy kompromisszummentes zenéket csináltam, amiket az elsőtől az utolsó hangig tudok vállalni, és nem változtatnék rajtuk semmit.

Az elején hogyan raktátok össze a Dzsúdló-stílust, és később milyen irányokba akartátok elvinni? A Kincugin, amin van hyperpop, deep house és drum & bass is, mintha azzal kísérleteznétek, hogy milyen irányokba lehet tágítani ezt a hangzást úgy, hogy közben azért jellegzetesen dzsúdlós maradjon.

Vannak bizonyos hangszínek, a puhább, lefilterezett, hamiskásan úszkáló szintik, amiket szeretek és gyakran használok, de a zenében alapvetően Marcihoz akartam igazodni, hogy az is legyen annyira más, mint ő. Hogy ne tudjuk beskatulyázni, hogy most trapet hallgatunk, vagy R’n’B-t. Marcinak van egy furcsa énekstílusa, hanghordozása, és mindig azon agyaltam, hogyan lehetne még furcsábbá tenni, de úgy, hogy fogyasztható maradjon. Az újra egyébként azért került ennyi elektronikus zene, mert Marci nyitott efelé.

A te hatásodra?

Sokat bombáztam velük, de magától szerette meg ezeket a zenéket. Ezen a lemezen szándékosan nem voltak featek, ez egy statement is a részünkről. De a jövőben szerintem úgy lehet tágítani a hangzáson, ha többen dolgozunk ezen a projekten. Sok szerzőpáros beleragad a kipróbált dolgokba, mert egy idő után már nem tud úgy hatni egymásra két ember. Mi négy éve megállás nélkül együtt vagyunk. Vagy turnézunk, vagy zenét írunk. Kellenek más impulzusok is.

Tavaly voltál a KEMP dalszerző táborban, ahol Kolibrivel és Co Lee-vel is csináltál zenéket.

A nyári szezon végére pont kiégtem a sok koncertezéstől, ha kinyitottam az Abletont, egy gondolatom se volt. De az a tábor olyan szinten feltöltött, hogy utána rögtön nekiálltunk az új lemeznek. Vibráltam, pedig semmi más nem történt, mint hogy négy nap alatt húsz emberrel dolgoztam.

Pedig a producerek többségéhez képest monogám alkat vagy, egy-egy előadóval alakítottál ki szoros, hosszú távú alkotói kapcsolatot. Hogyan élnéd meg, ha a Dzsúdló-projekt nyitott házassággá válna?

Egy éve ezt el se tudtam volna képzelni. De most azt érzem, hogy szívesen csinálnék mást is. Jövőre szeretnék kihozni egy produceri lemezt. Van nyolc-tíz előadó, akivel szívesen dolgoznék. Régebben nehezen nyitottam zeneileg mások felé, nem tudtam csapatban gondolkodni, csak azt akartam megvalósítani, amit én tartok jónak. Ha összeültünk sessionölni, és nem kattantunk össze emberileg, akkor inkább hagytam a fenébe. Pedig úgy is lehet király dolgokat csinálni, ha nem vájbolunk azonnal, csak lehet, hármat vissza kell lépnem, és hagyni, hogy más energiái érvényesüljenek, aztán megint visszalépni a közösbe. A KEMP-ben jöttem rá, hogy tudok kompromisszumot kötni, és másnak is lehet jó ötlete, amiből valami még jobb kisülhet, mint amire én gondoltam.

Dzsúdlóval hogyan működik a párosotok? Fifti-fifti, amit beleraktok egy számba?

Ez változó. Van, hogy nekem van egy erős elképzelésem, és szinte kész dalt küldök, amiben megvannak a hangszínek, harmóniák és a zene szerkezete is, máskor meg neki van egy dallamtémája, ötlete, hangulata, és annak mentén kezdem el írni a zenét. Utóbbi a Szörnyetegnél kezdődött, és a Kincuginál már szinte végig fifti-fifti volt a felosztás. Most először készültek úgy a zenék, hogy egy légtérben voltunk: párszor elvonultunk Füredre egy cimborám nyaralójába, és ha Marci érezte a beatet, akkor tovább foglalkoztunk vele, és megszületett, mondjuk, egy refrén-énekdallam. Nem az volt, hogy átküldöm, amit kotyvasztottam, aztán ő visszaküldi, amit kitalált rá, és csak akkor találkozunk, amikor Marci felénekli, hanem folyamatosan jöttek a visszajelzések, és így sokkal dinamikusabban alakultak a számok.

Legtöbbször azt a kritikát kapjátok meg, hogy minden Dzsúdló-dal ugyanolyan, mert Marci hasonlóan énekel bennük. Ezt mennyire érzed jogosnak, és mennyiben volt a Kincugi egy válasz erre?

Akinek van egy markáns stílusa, hanghordozása, énekdallama, arra rá lehet sütni, hogy ugyanúgy énekel. Én azt mondanám, hogy Marcinak ez a flow-ja, amit százból is felismerni. Én nem tartom jogosnak a kritikát, de azért zavar, persze. Az új lemezen Marci is próbált más dallamokat hozni, a zenében pedig most is próbáltunk ki új dolgokat.

Mi a véleményed az új generációról, ami az elmúlt években felbukkant a magyar popzenében?

Régen volt a magyar zenének olyan korszaka, amikor ennyire sok minőségi zene került fel a nagyszínpadokra. Utálom az amerikázást, de olyan, mintha most értük volna utol a világot, és sorra bukkannak fel olyan előadók, akik simán megállnák a helyüket külföldön is. Kevésbé van meg bennük az a magyar alter attitűd, ami miatt régen jól működtek itthon a zenék, és több az univerzális projekt.

Azahriah-n kívül kiről tudod elképzelni, hogy befusson külföldön?

A nyelvi korlátok miatt senkiről, de ha Giorgioék Londonba születtek volna, akkor már brutálhíres indie zenekar lennének. Krúbi olyan szintre emelte a magyar hiphopot, amire nem is tudom, volt-e már példa. Ezzel a kemény, szókimondó rapzenével 10-20 éve nem kerülhetett volna nagyszínpadra fesztiválokon. Én nagyon szeretem a Blahalouisianát is: sokszor szoktuk hazafelé hallgatni a buszban félrészegen, és marha jó dalaik vannak, remek énektémák, dalszerzés. Ha Angliába születnek, már ők is a Glastonbury-n játszanának.

Szerinted lesz egy következő Dzsúdlód?

Nem hiszem. Ha dolgozunk is majd másokkal, ez a kapcsolat megmarad, együtt koncertezünk és agyalunk a zenéken. Annyira összefonódott az életünk, hogy ez olyan lenne, mintha lecserélném a legjobb barátomat. Azt pedig ki akarná?

"CSOMÓAN AZT KÉRIK, ÖLELJEM MEG ŐKET" - DZSÚDLÓ-INTERJÚNK

interjú: Soós Tamás
fotó: Valami Hektor