Egy éve oszlott fel a legkreatívabb magyar hiphopcsapat, az Akkezdet Phiai, melynek Kottazűr című lemezét számos zenei oldal az elmúlt évtized legjobb magyar albumai közé választotta. A formáció egyik fele, Saiid, azaz Süveg Márk azóta kihozott egy ütős mixtape-et (R.E.P.), átfutotta az életművét a Müpában, és elmondása szerint kicsattan a kreativitástól. Az Akkezdet hőskoráról, megszűnéséről és a védjegyévé vált „beszédhibájáról” is mesél a Recorder magazin 79. számában megjelent interjú bővített változatában.
Miért kellett 22 évet várni az első szólóanyagodra?
Az első Akkezdet-lemezben is öt év munkája volt. A Kottazűr duplalemez volt, arra is sok szöveget felhasználtam. 2011 környékén pedig berobbant a slam, és inkább arra feküdtem rá. 2012-ben megnyertem az első országos slambajnokságot, aztán a másodikat is, majd jött a slam Európa-bajnokság. Ezekben az években rapet csak felkérésre írtam, a zeneírással viszont nem álltam le, ezért összegyűlt két-háromezer zeném. A R.E.P.-en ezt a kettőt raktam össze: a vendégszövegeket és a kedvenc felhasználatlan zenéimet. Mondhatják, hogy meg akartam úszni a szövegírást, de kiegészítettem őket itt-ott. Többüket azért is kellett felvenni, mert hiába kérték koncerten mondjuk a Jöttmentet, az eredeti zene már nincs meg, és nem tudtam élőben rendesen előadni. Ez egy retrospektív, összegző lemez.
Van kulcsdala az elmúlt 22 évednek?
A Hisz Sztori. Szeretem a mindenütt jelenvaló, omnipotens elbeszélőket, akikről nem tudod eldönteni, hogy most a Sátán beszél, vagy az Isten. Úgy gondolom, minden és mindenki egy tőről, egy energiából fakad, hiába vagyunk széjjelszakadva, és megtetszett az ötlet, hogy sok mindenki voltam már a történelemben. Egyetlen sor adta az ihletet: Army of Pharaohs az album, Vinnie Paz az MC, „I was Italy’s fine wine” a sor. Paz másfelé viszi innen a szöveget, de engem úgy megihletett, hogy kiömlött belőlem a szöveg.
Eredetileg slamként született, és úgy is adtam elő a Gödörben, ahol Krizsó a Realistic Crewból bebőgött rajta, és falhoz állított, hogy kinyír, ha nem rapelem föl a következő Akkezdetre, mert zenét akar írni hozzá. Az a sor, hogy „Saját magam hite vagyok magamban”, idővel a mottómmá vált. Már-már klisés mondat, mégis van benne valami. A Zenebuddhizmus refrénje mellett ezt az Akkezdet-sort varrták a legtöbben magukra.
Neked miért fontos ez a mondat?
Amikor 2016-ban elvonulásra mentem egy thaiföldi kolostorba, kiderült, hogy pont előttem járt ott egy rajongólány, és hagyott nekem egy ajándékot. „A közös meditációs csarnok koedukált vécéjének a csapja alatt van egy csúnya művirág, az alatt lesz egy cetli jó tanácsokkal.” Tetszett ez az Indiana Jones-küldetés, úgyhogy már az első napon megkerestem, és tényleg ott volt a tényleg csúnya művirág alatt négy, tényleg hasznos jó tanáccsal. Az ötödiken folytatódott a játék: „Az erdőben lévő Buddha-szobornál van egy kidőlt fa, otthagytam neked egy másik ajándékot”. Kimentem, de nem találtam semmit.
Az ötödik napon mentem vissza, amikor padlón voltam, és akkor megláttam a vésést a fában. Az első három nap esett az eső, megszívta magát a fa, ezért nem látszott a belekarcolt mondat: „Saját magam hite vagyok magamban”. Ha az első nap észreveszem, azt gondolom, aranyos, hogy ideírta Enid a szövegemet. De így, hogy a mélyponton láttam, amikor azon tépelődtem, mit keresek én itt és miért vagyok kussban már öt napja, elkezdtem bőgni, mint egy kisgyerek. Akkorát lökött rajtam a saját mondatom, hogy minden parám köddé vált.
A te életedbe mikor jött be a meditáció?
Huszonegy lehettem, amikor kaptam pár Carlos Castaneda-kötetet, mert minden érdekelt, ami az indián kultúrával, a sámánizmussal és a szakrális növényekkel kapcsolatos. Castaneda egyik könyve a tudatos álmodásról szólt, amiről gyerekkorom óta voltak tapasztalataim, és örültem, hogy végre lett egy kézikönyvem hozzá. Azért kezdtem el meditálni is, mert szükséges volt a tudatos álmodáshoz. Aztán 2004-ben elmentem egy hosszabb tripre Ázsiába, ahol behatóbban megismerkedtem a buddhizmussal, és rájöttem, hogy ez az én utam.
Európai fehérember-gondolkodás, de ragaszkodtam hozzá, hogy autentikus helyen meditáljak, így jutottam el a régi thai fővárosban, Csiangmajban a Doi Suthep kolostorba. Ott azt tanítják, amit Buddha is tanított egész életében: a sétáló meditációt. Ez nem egy nagy etvasz: sétálsz, ülsz, sétálsz, ülsz, és gondolkozol. A lényeg, hogy elmélyülj magadban.
Szövegíróként is tudod kamatoztatni a meditációs technikákat?
Régóta tervezem, hogy meditálás után írok szöveget, de még nem kerítettem rá sort. Valószínűleg azért, mert egyébként is megnyílik valamilyen csatorna, amikor írok. Hajnalban szoktam, és reggel mindig rácsodálkozok, hogy ezt tényleg én írtam? Mondják, milyen pátoszos azt hinni, hogy írás közben Isten fogja a kezed. Nem is hiszem ezt. A kollektív tudatban hiszek, ezért is nem nyúlok hozzá soha a szövegeimhez. Nem javítom ki azt se, amit tudatosan hibának látok, mert tiszteletben tartom az ihletett állapotot. Vannak szövegek, amelyekhez a telefonomban gyűjtögetem a sorokat, de a legjobbak, a Hisz Sztori, a Tükör mögül, a Helló, viszlát mind hajnal kettő körül születtek.
Mi kell ahhoz, hogy ihletett állapotba kerülj?
Éjszaka és fáradtság. Kiskoromban olvastam egy interjút Dalival, aki úgy hozta magát inspirált állapotba, hogy lefeküdt a kanapéra, a kezébe kalapácsot fogott, maga mellé vasedényeket tett, és meditált. Amikor már majdnem elaludt, leesett a keze, a csörömpöléstől felriadt, és paff, nekiállt festeni. Az alvás előtti állapotban különleges rezgéseket bocsájt ki az ember agya, és ő ezt az állapotot akarta tudatosan előidézni. Az volt a tapasztalata, hogy ez más ajtókat nyit ki az alkotás során. Lehet, hogy ez a sztori huzalozta át az agyam úgy, hogy ez a módszer nekem is bevált.
Az, hogy sajátosan surrognak az r-jeid, MC-ként előnyt jelent, vagy hátrányt?
Gyerekként sokszor csúfoltak, hogy raccsolok, de lepergett rólam, mert tudtam, hogy ez nem raccsolás. Az a „Dobjátok a padlóla!”. A r betűknél nem a nyelvem, hanem az ínyvitorlám pörög, és odaverődik a szájpadlásomhoz, mint a megpüfölt bokszzsák, ettől pattognak az r-jeim. A beszédhiba kemény szó, nekem is volt vele egy-két köröm, de aztán elfogadtam, hogy ez van, és mára a védjegyemmé vált. Szerencsés vagyok, mert a lányok imádják, hogy olyan fanciás. Ha azt mondtam, mon amour, minden bugyi lekerült. Én egyébként szeretem hallgatni a beszédhibát, kedvencem Doktor Monoton, azaz Phlat Sanyi a Mulató Aztékokból. Ő selypít, és talán kicsit pösze is, mégis marha jó.
A Kottazűrt az év végén sok portál beválogatta a 2010-es évek legfontosabb magyar lemezei közé. Álszerénység nélkül: szerinted is ott a helye?
Nem vagyok már akkora zenezabáló, hogy rálátásom legyen az egész évtized magyar palettájára. Azt tudom, hogy mindkét lemezünk szignifikáns lett. Főleg az első, mert akkora fórral indultunk, hogy formát tudtunk bontani. Mindenki csak kamillázott rajta. Tudtam, hogy ez lesz, mert láttam, hogy amit mi csinálunk, az merőben más, mint a magyar hiphop.
Miben más?
Szerencsés korban születtünk: akkor voltunk zenére fogékony tinédzserek, amikor az amerikai hiphop az aranykorát élte. Tudtunk angolul, értettük a kinti zenéket, és felismertük, hogy ahhoz foghatót nálunk nem csinál senki. Hol vannak a belső rímek? Hol vannak a költői képek? Hol vannak a punchline-ok? Hol van a tömörség, a mondanivaló, a fifika, a popkulturális referenciák? Mi ezekre mentünk rá, hogy megmutassuk, feneketlen kincsesláda a magyar nyelv. Az volt a cél, hogy minden rímeljen. Még a névelők is. És olyan tömör legyen a szöveg, hogy meg akarják hallgatni újra meg újra. Mi is ezt szerettük az amerikai hiphopban.
Konkrétan mikben?
Én a Wu-Tang Clan miatt kezdtem el mindent: DJ-zést, zeneírást, szövegelést. Még Petit is így ismertem meg. A Morrisonsba jártam, ahol Backstreet Boys meg egyéb fosok szóltak, de mindenre, ami tempóban megfelelő volt, Wu-Tang-szövegeket mormoltam magamban, hogy kivárjam azt a három rapzenét, ami lement egy este. Egyik este kiszúrtam, hogy van egy hasonló öltözködésű forma a klubban, és megkérdeztem, mit csinál. „Magamban reppelek.” „Mit?” „Wu-Tanget.” Azt hittem, beszarok. Végre volt valaki, akivel megbeszélhettük az angol nyelvű rapszövegeket, és kicserélhettük a tudásunkat, hogy ez vagy az a szleng mit jelent. Vártuk, hogy mikor csinál valaki itthon is valami hasonlót, és örültünk, amikor felfedeztük a Firmát, Az idő urait vagy az NKS-t, de még ez se volt az teljesen, amit mi szerettünk volna. Úgyhogy megcsináltuk magunknak.
HÁROM ÉVVEL EZELŐTTI LEMEZTÁSKA-CIKKÜNKBEN MESÉLT SAIID A KEDVENC ZENÉIRŐL
2019 első napján feloszlattátok az Akkezdet Phiait. Régóta érett már bennetek ez a döntés?
A 2018-as év elején már sejtettem, hogy ez lesz az utolsó szezonunk, és nyár végén Peti is mondta, hogy ez ennyi volt.
Miből sejtetted?
Eltűnt a balansz. Korábban szavak nélkül is megértettük egymást. Ugyanaz volt a szív, a lélek, az ízlés, kivéve a nők terén. „Nem csináljuk azt, hogy…?” „Dehogynem.” „De még el se mondtam.” „Nem baj, nyomjuk.” Ez a fokú bizalom nagyon inspiráló tud lenni. A végére ez fordult át az ellenkezőjébe. Már el se mondtam az ötleteimet, mert tudtam, hogy úgysem fognak tetszeni Petinek.
Minek tudod be, hogy felborult az egyensúly?
Leginkább annak, hogy én egy konzervatívabb, maradi gondolkodású ember vagyok, Peti pedig progresszív. Ez nem értékítélet, egyszerűen így van. A vége felé már nem volt közös témánk. Annyira másképp látjuk a világot, hogy minden beszélgetésünk majdnem vitává fajult.
Miről vitatkoztatok?
Lehetne történeteket mesélni, de mindenkinek megvan a maga igazsága.
Zeneileg sem volt már meg az összhang?
Nem. Peti új stílusok felé akart menni. A trAnzKaPHka azért született meg, mert nem készültünk el a harmadik Akkezdet-albummal, de benne sok szöveg és nagy tettvágy buzgott. Valószínűleg nem akarta volna annyira sötétté és nyomasztóvá formálni az Akkezdetet, mint a trAnzKaPHkát, de ebbe az irányba ment volna hangzásban és hangszerelésben. Ami nekem rosszulesett, mert úgy éreztem, hogy az én zenéim, amik sokat hozzátettek ahhoz, hogy a banda sikeres lett, már nem kellenek. Én maradi vagyok, a klasszikus boom bap rapet szeretem, és nem gondolom azt se, hogy önmagunk emlékzenekara lennénk attól, hogy a régi számokat nyomjuk. Peti viszont már nem tudott azonosulni bizonyos számokkal.
Neked nincs velük problémád?
Nincs. Szeretem a közönséget nem hülyének nézni, és naiv módon azt hinni, hogy ők is tudják, azokat a számokat 17 évesen írtuk. Igen, van bennük szexista és hímsoviniszta kijelentés, de a hiphopban senki nem fogja megrázni a kezed, hogy de jó, hogy rájöttél, miket írtál régen, szégyelld magad. A többség tudja, hogy nem vagyunk szexisták vagy homofóbok, és nem bántjuk a nőket sem.
Ha most, negyvenéves fejjel előadod a régi dalokat, azzal nem sugallod azt, hogy ez részedről még mindig vállalható?
Biztos lesz, aki azt gondolja, hogy mit ugrálok negyvenévesen ezekkel a szövegekkel, de aki ismeri a munkásságomat, az tudja, hogy ha előadom ezeket a számokat, az azt jelenti, hogy tiszteletben tartom a művészetemet. Nem teherként cipelem magammal a múltam, hanem rajta tartom a szememet, hogy tudjam, ki vagyok és honnan jöttem.
El tudod képzelni, hogy egyszer újra összeálljatok?
Én az égvilágon bármit el tudok képzelni. Nem szépen váltunk el, emiatt másfél éve nem beszélünk egymással, de nem történt semmi olyan, ami visszafordíthatatlan lenne. Remélem, Peti jól érzi magát abban, amit csinál. Ő már az elején megmondta, hogy szeretne majd háttérbe vonulni, és ezt költőként, színházi dramaturgként meg is tudja tenni.
Te jól érzed most magad egyedül?
Nagyon. Felszabadított, hogy totális szabadságom van, és nem kell azon gondolkodnom, mit fog szólni Peti az ötleteimhez. Az Akkezdet feloszlásával kábé egy időben megszületett a lányom, és vele én is újra gyerekké váltam. Figyelem, ahogy játszik: kicsit biciklizik, aztán babázik, majd megnyalogat egy billentyűzetet, és tudom, hogy én is azt csinálok, amit akarok.
A színpadra milyen érzés egyedül kiállni?
Először olyan volt, mintha az egyik lábam hiányozna. Az első 4-5 koncerten forgolódtam a színpadon, hogy hol a Peti. Fogalmam sem volt, hogy mikor rakom össze az új anyagot, és meddig lehet ezt egyedül nyomni úgy, hogy az embereknek hiányzik az Újonc. Nekem is hiányzott. Húsz év közös rutin után ez természetes, de ha ilyesmik járnak az agyadban, az nem tesz jót a fellépésnek. Aztán egyszer csak átkattant bennem valami.
Fehérváron játszottam, és arra gondoltam, hogy akármennyi ideig tart, amíg összerakok egy új anyagot, vagy nem rakok össze semmit, és lefújolnak a színpadról, ez mind nem számít, mert hazamegyek, befekszem a menyasszonyom és a kislányom mellé, és minden rendben lesz. Ha nem lépek fel és nem írok zenét soha többé, akkor is boldog leszek. Azóta jól érzem magam a színpadon. Annyira felszabadultam, hogy inkább házibuli jellege van a koncerteknek: sztorizok, anekdotázok, viccelődök. Most mintha Márkot látná a közönség, és nem Saiidot.
Új dalokkal megpakolt szólólemez is lesz?
Annyira átalakult a zeneipar, hogy ma már nincs szükség lemezekre. Ha aktuális és prompt akarsz lenni, írsz egy számot, és kirakod a netre klippel. Ez a 27 trekkes mixtape az utolsó szembemenésem az árral. Nem is hitt benne senki a menyasszonyomon kívül. Még családon belül is azt mondták, hülyeséget csinálok. „Hova lövöd el a régi számokat? Megtámadnak!” Annyiszor mondták, hogy kétszer meg is inogtam. Négy-öt másodpercre. Aztán csináltam tovább, és igazam lett: szinte csak pozitív visszajelzéseket kaptam rá. Ez jó megerősítés volt, hogy tényleg nincs szükség másra, mert saját magam hite vagyok magamban.
interjú: Soós Tamás
fotók: Valami Hektor
