„Alapvetően nem biztonsági játékot játszunk” – Puskár Krisztián (UH FEST)-interjú

Szeptember 29-től október 5-ig ismét megrendezik az Ultrahang Fesztivált, rengeteg új utakat és kifejezésmódokat kereső modern zenével, nyitottságra és felfedezési kedvre ösztönző koncerttel. A szervezőcsapat oszlopos tagjával, a Küss Mich társalapítójaként is ismert Puskár Krisztiánnal beszélgettünk önszerveződésről, közösségformálásról, a zenei kísérletezés örömeiről, valamint az idei fesztivál legizgalmasabbnak ígérkező fellépéseiről.

Hogyan csatlakoztál az UH Fest szervezőcsapatához?

Puskár Krisztián: Nun András indította az UH Festet 2001 környékén, és a fesztivál első korszaka 2010-ig tartott, az akkori fesztivál kvázi csúcspontnak is számított sok szempontból. Én is részt vettem nézőként több ilyen fesztiválon, sőt, 2010-ben tudósítottam is a Quartra. Utána felmerült egy belső, megújulás iránti igény. Engem András keresett meg 2012-ben, hogy legyek a csapat tagja; jóban voltunk régóta, akárcsak Rónai Andrással, jártunk fesztiválokra, koncertekre is, organikusan alakult ki.

Nulláról újraépítette magát az UH: elkezdtük az UH Demót, ami csak magyar, közönség előtt általában nem is játszó zenészeket mutatott be (többek között Lázár Gábort, az Új Bálát, a 12z-t). 2014-ben újra sikerült tető alá hozni a fesztivált, teljesen önerőből, ráadásul egy hetes lett, korábban sosem volt ilyen hosszú, 2015-től pedig része vagyunk a Shape Platformnak, ami a fesztivál egy részét finanszírozza. Az UH csapata nem profitalapú, inkább baráti kör, amit a zene iránti szeretet hajt.

2014-BEN A FESZTIVÁL ALAPÍTÓJÁT NUN ANDRÁST IS KIFAGGATTUK

Az UH újraindulásakor leültetek átbeszélni, mi a fő missziója a fesztiválnak? 

PK: Menet közben sok mindent meg tudunk fogalmazni, főleg, ha kérdéseket tesznek fel nekünk arról, milyen elvek szerint szervezzük a fesztivált. De a lényeg, hogy szeretjük a fesztivál formátumot, és szerettünk volna több helyszínen, a várossal kölcsönhatásban élő fesztivált szervezni, jó produkciókat bemutatni. Meg nézni is: van ebben némi önzőség.

Hogyan állítjátok össze egy-egy fesztivál fellépőlistáját? 

PK: A szervezésben Andráson és rajtam kívül még Wessenauer Veszna és Lucia Udvardyova is a csapat része. Négyszer-ötször annyi fellépővel szoktunk tárgyalni, mint ahányat végül el tudunk hozni, sok logisztikai-technikai tényező játszik ebben közre – van, akinek nem jók az időpontok, vagy olyan árat kér, ami nem fér bele a költségvetésbe. Szeretjük tavasz végére  látni a program 90 százalékát, bár még nyáron is változhat, és a fesztivál után egy hónappal már elkezdjük felvázolni a jövő évi terveket. Sőt, sok fellépő meghívása éveken keresztül húzódik, ha valamelyik idén nem jött össze, folytatjuk velük a tárgyalást. Koncertekre járunk, fesztiválokra járunk, zenét hallgatunk, keressük a lehetséges fellépőket. Van egy térben és időben is szerteágazó kapcsolatrendszerünk, rengeteg művésszel állunk közvetlen kapcsolatban, akit csak lehet, személyesen keresünk meg. Nagyon fontosnak tartjuk az emberi viszonyok ápolását: ez egy családias, kis fesztivál, amin nem is akarunk változtatni.

Felosztjátok egymás között a szervezőcsapatban, ki milyen műfajból válogat? 

PK: Egyáltalán nem. Mindannyiunknak vannak szívügyei persze, és van egy bizonyos háttere, de ezekben közös, hogy nem egy bizonyos műfajhoz kötődik. Nincs ez kimatekozva. Inkább párosításokban, line-upokban gondolkodunk, néha meglepő, provokatív szituációkat teremtve. Nem fogunk például egy külföldi zenekart a magyar megfelelőjével párba állítani. Safe space vagyunk olyan szempontból, hogy az emberek odafigyelnek a zenére, nem dumálnak bele a csendes részekbe, másrészt viszont alapvetően nem biztonsági játékot játszunk, vannak megosztó döntéseink, szeretünk csavarokat belevinni a fesztiválba. Az se mindegy, milyen térben játszanak adott fellépők, bizonyos zenék csak intim térben működnek például.

Hogyan változott az elmúlt hét év alatt a fesztivál közönsége? 

PK: Látszik, hogy sokat változik körülöttünk a világ, egyre fiatalabb a közönség, erre eléggé büszkék is vagyunk. Hét éve történt egy erős nemzedéki megújulás, egy, a Demo sorozattal is összefüggésben lévő frissülés, olyan generációval, akik talán jártak korábban a fesztiválra, de aktívabb zenészekként kerültek képbe, és akár pont az UH hatására kezdtek zenélni. Még két-három éve is láttam, hogy sok ismeretlen arc tűnt fel, találkoztunk gimnazistákkal is, akik egy konkrét fellépő miatt jöttek pár éve, és azóta folyamatosan járnak. Minden évben jönnek újak.

BESZÁMOLÓNK ELSŐ RÉSZE A 2015-ES UH FESTRŐL

Ez alapján úgy tűnik, nemcsak az előadókkal, hanem a közönséggel is személyes kapcsolatot igyekeztek fenntartani. Van ennek közösségteremtő célzata? 

PK: Kis fesztivál vagyunk, ez már magától is így alakul. Sok koncert intim hangulatot teremt – nincs olyan nap, amikor százhúsznál kevesebb ember lenne, maximum pár száz fő, ami tök jó méret –, másfelől nyitottak vagyunk, szívesen válaszolunk, ha valaki odajön hozzánk, beszélgetünk a zenéről. Van, aki a közönség tagjából önkéntessé válik, vagy zenélni kezd. A mi esetünkben nagyon is él ez a közösség.

Hogy látod, milyen ma a kísérleti zenei színtér Budapesten? Gondolok itt egyrészt magára a zenére, másrészt azokra a felületekre, ahol eljuthat a zene a közönségéhez. 

PK: A kísérleti zene nagyon tág fogalom, ráadásul piaci kategóriává is vált már évek óta – ez azért jó, mert újabb dinamikát szül, mert aki mégsem szeretne ebbe tartozni, az újabb underground önszerveződést generál. Szerintem ebben van a kulcs: nagyon erős most az önszerveződés Budapesten. Nem egyszerű, mert kezd beszűkülni az infrastruktúra, csökken az intézményes, szabad terek adta lehetőség, de az UH Demo például azért kevésbé aktív az utóbbi időben, mert egyre több kollektíva, est szerveződik magától, nincs már ránk feltétlenül akkora szükség, ami egyáltalán nem rossz dolog. Sok izgalmas dolog történik.

A 2015-ÖS BESZÁMOLÓNK MÁSODIK FEJEZETE

Van sok tévképzet, amit el kell oszlatni az UH Festtel kapcsolatban? 

PK: Persze. „Bekapcsolom a porszívót, és ezzel fel is léphetnék az UH Festen!” Általában olyanok vicceskednek ilyesmivel, akik nem járnak is a fesztiválra, csak egyszer régen volt egy nagyon vad, avantgárd koncertélményük, és azzal azonosítják az UH-t. Miközben az egyik legsokrétűbb, határozott esztétikai elképzelések alapján összeállított felhozatal a miénk.

Az idei fesztiválnak kiemelt alcíme az „A New Kind Of Joy”… 

PK: Az nem egy idei mottó, csak most az arculatban látványosabb. Az úgynevezett kísérleti zenei fesztiváloknál létező trend, hogy minden évben kitalálnak egy-egy témát, ami általában pár szóban fogalmaz meg valamilyen társadalmi üzenetet. Sokszor ez visszatetsző marketingfogássá válik, könnyen ki tud üresedni. Mi direkt nem szerettük volna ezt, cserébe a fesztivál újraindítása környékén kerestünk egy általános mottót, ami a hangokban, zenei felfedezésben lelt örömet hangsúlyozza. Próbáljuk elkerülni, hogy minden évben kötelezően kelljen valamire reflektálni, de ettől függetlenül folyamatosan reflektálunk társadalmi ügyekre. Ezért született meg tavalyelőtt a „külföldről támogatott fesztivál” poszter, egy évvel azelőtt felhasználtuk a városligeti rendőrök és tüntetők közti összecsapás részeit grafikailag.

Miket emelnél ki az idei fesztivál felhozatalából? 

PK: Ez mindig nagyon nehéz, mert egyben látjuk a fesztivált. Sokan csak csütörtöktől kezdenek járni a koncertekre, nekem mindenképp kedves a fesztivál első fele. Vasárnap Lucy Railton koncertje, és Ungváry Tamás komputerzenei úttörő szerzői estje lesz. Hétfőn a Három Hollóban elég súlyos műsor várható: Sister Iodine, a Didi Kern & Philipp Quehenberger duó, és a venezuelai Bear Bones, Lay Low; kedden a Dorota bemutatja legújabb albumát, de az őket felvezető három külföldi fellépő is iszonyú izgalmas; szerdán egymás mellé tettük Robert Curgenven audiovizuális-konceptuális műsorát Alpha Maid gitáros-dalszerzővel, a Still House Plants improvizatív indie trióval és Goshevennel. A csütörtöki műsorunk a Lärm technoklubban is nagyon különleges lesz Clara!-val és Errorsmith-szel, de én előttük Cecilia performanszát különösen várom az RS9-ben. A szombati Trafós műsor is nagyon izgalmas. A Keiji Haino–Pándi Balázs duót már két-három éve szeretnénk összehozni, mégiscsak egy helyi hős és egy nemzetközi ikon osztozik a színpadon. Játszottak együtt sok helyen, de Magyarországon még nem, fontos számunkra ez az együttműködés. Az iráni Sote három éve már elhozta a szólóműsorát, a Parallel Persia keretében perzsa tradicionális hangszereket és elektronikát ötvöz triófelállásban. A szaxofonmodulációkkal, hangtér-interferenciákkal dolgozó Lea Bertucci pedig tavaly kihozott egy szuper lemezt, ami sok év végi listára fel is került, ő fogja nyitni a műsort. Gyakorlatilag végigmentem a műsoron, és még így is kihagytam egy csomó dolgot, ami fontos nekem.

TÍZ IZGALMAS PROGRAM A 2019-ES ULTRAHANG FESZTIVÁLON

Az elmúlt hét évből mik számodra a legemlékezetesebb koncertek? 

PK: Ó, ha egy évből nehezen tudok kiemelni párat, hét évből még inkább lehetetlen! Azt nagyon szerettem, amikor 2014-től 2016-ig a Capella nevű melegbárban tartottuk a keddi koncerteket: nemcsak a fellépők voltak különlegesek – CM von Hausswolff, Damien Dubrovnik, Baba Vanga kiadói est stb. – hanem a hely atmoszférája is, és ahogy abban a térben megszólaltak a produkciók. Kicsi, de emeletes, elképesztő tér volt, sajnos már bezárták. A tavalyi Trafós szombat is kivételesen erős és bátor összeállításnak bizonyult szerintem Mark Morgannel, Containerrel, Mhyshával és Prell-lel. De mindig arra vagyok a legbüszkébb, hogy összehozunk egy hetes eseményt, ahol ennyi különböző zene áll össze egy összefüggő egésszé. Ráadásul a barátaimmal és egy csomó elképesztően lelkesítő önkéntessel valósítjuk meg ezt együtt.

Az UH Fest teljes programját a fesztivál honlapján lehet végigböngészni. A Trafó október 5-ei estjére jegyek itt kaphatók.