„Amikor azt írták ki rólam, hogy experimentális egyházzenész, rettentően megörültem” – Mizsei Zoltán-interjú

Úgy énekel Chert is, mint gregoriánt, és Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát is elénekli elejétől a végéig Mizsei Zoltán a kortárs táncos Hodworks új előadásában, a Shared Valuesban, amit a bécsi premier után október 11-én és 12-én mutatnak be itthon a Trafóban.

Mizsei Zoltán a hazai zenei élet egyik különösen színes figurája. Képzett egyházzenész, aki a Zeneakadémián tanítja is a reneszánsz egyházzene-irodalmat, de otthonosan mozog a jazzben, a szabad és a világzenében, játszott Dés Lászlóval, Balázs Elemérrel, Magyar Borival, Lovász Irénnel, és T.Balival, billentyűzött a Makámban, Rutkai Borinál a Specko Jednoban, bátran improvizál a Kerubban, és máig a Zuboly aktív tagja. Az új Hodworks-premier kapcsán ültünk le vele beszélgetni, hogy kiderítsük, hogyan ér össze a középkori éneklés egy kortárs táncelőadással, de aztán szóba került sok minden más is: Jan Garbarek, a Hotel Menthol, és a templomi éneklés ősi, de nagyon is modern formája is.

Kezdettől fogva közreműködsz zeneszerzőként a Hodworks előadásaiban. Hogyan indult ez a kapcsolat?

Ha jól emlékszem, egy folyosón indult, mégpedig a Budapest Kortárstánc Főiskola folyosóján, ahová akkor kerültem frissen zenetanárnak. Az iskola alapítója, Angelus Iván új zenetanárt keresett, és megkérdezte két zenészismerősét, a 180-as Csoport egykori tagjait, Szemző Tibort és Soós Andrást, hogy kit ajánlanának, és állítólag mindketten azt mondták, hogy „hívd a Mizseit”. Nekem ez nagyon jólesett, gyerekkorom óta ismerem őket a Schola Hungarica kórusból, és büszkén elvállaltam, hogy tanítom a kortárs táncosokat. Az első héten még ebben a kábulatban ültem a folyosón, mikor hátulról megszólított valaki, hogy én vagyok-e a zenetanár. „Lesz egy darabom a Müpában, ahol a színpadon láttam egy zongorát, és arra gondoltam, hogy játszhatna rajta valaki.” Így vadászott le Hód Adrienn, és így született meg a Betonlótusz című előadás. Adriennék akkor már jó pár éve dolgoztak együtt – többek közt a 180-asok zenéjére is – az Off Társulatban, de nagyjából innentől datálódik a Hodworks.

„A HANGUNK SOKKAL TÖBBRŐL ÁRULKODIK, MINT AMI AZ ELMONDOTT SZÖVEG”: INTERJÚNK SZEMZŐ TIBORRAL

Milyen zenét játszottál a Betonlótuszban? Élőben improvizáltál?

Improvizációból született, aztán valamennyire megszilárdult. Gépzene is ment az előadáson, talán már Püski Attila is ott volt, aki később hozott elektronikus zenéket Adriennek, és az egyik táncos, Vasi (Vass Imre – a szerk.) is megmutatkozott énekesként, aki akkoriban vitt egy hard rock zenekart. A Hodworksben mindig ott voltam a színpadon, vagy a színpad mellett, esetleg a közönség közepén, és száz százalékban élőben játszottam és énekeltem.

Miben más a Hodworksszel zenélni, mint az együtteseidben?

Annyiban más, hogy itt a zene a tánccal együtt születik meg. Hód Adriennél mindig úgy kezdődik a munka, hogy az első beszélgetések, alapötletek után kialakul valamiféle téma, amit a táncosok és a zenészek együtt járnak körbe. Vagyis van egy folyamatos kölcsönhatás: a zene azért lesz olyan, mert azokkal a táncosokkal készül. Kissé misztikus, és elég nehéz folyamat ez.

A Pirkad című darabnál, ami egy hosszú alkotói folyamat utolsó állomása volt számomra, és egyfajta léptékváltás a Hodworks munkásságában, volt egy furcsa élményem. Már ott tartottunk, hogy kész a darab, és megmutatjuk prominens koreográfusoknak a bemutató előtt, én meg álltam a főpróbán a SÍN-ben, és nem tudtam, mit fogok játszani. Valahogy úgy alakult, hogy nem volt jó ez se, az se, mert másra gondolt Adrienn és másra én. Abban maradtunk, hogy elengedjük, majd lesz valami. És jó lett. Egyszerre csak összerántódott a stressztől.

Az együttműködésetekben is fordulópontot jelentett a Pirkad?

Ironikus módon igen, mert utána elfordultunk egymástól. Az egy kulminációs pontja volt a közös munkánknak. Nem volt semmi feszültség, se drámai elválás, egyszerűen Adrienn következő ötletei más zenei irányban mozogtak. Visszakanyarodott az elektronikus zenékhez, amiket én is hoztam bizonyos zenéimben, de kicsit más felfogásban.

Hodworks: Pirkad. Fotó: Kővágó Nagy Imre.

Hosszú idő után a Shared Values volt az első közös munkátok?

A harmadik. Az első egy kis etűd volt egy multimédiás projektben, amiben először fotók születtek, arra születtek írások, és arra születtek színházi etűdök, amikből lett egy egészestés előadásfolyam a Jurányiban. A szegénység és a hozzá való viszony volt a téma, amiről Adriennek egy szólótáncos jutott eszébe, a Molnár Csabi, illetve én. Ez egy nagyon puritán előadás volt, Csabi egy tanteremben táncolt, ahol egy szál gyertya volt lerakva, én pedig jól ismert slágereket énekeltem, amelyek a pénzről, a csillogásról, a gazdagságról, vagy ennek a vágyáról szólnak.

Money, Money, Money?

Vagy Messziről fénylik a Hotel Menthol. Ó-ó-ó, Afrika. Hogyha nékem sok pénzem lesz. Ilyen dalokat transzformáltam kíséret nélkül, kissé lecsupaszított, szakrális irányba elvitt énekléssel, amiből született egy szép feszültség. Ezen felbuzdulva Adrienn a következő, grazi munkájához is engem kért meg, és ezután jött a Shared Values Bécsben.

Hogyan ér össze az egyházzene a Shared Valuesban a kortárs tánccal?

Ha egyszerűen akarom mondani, akkor így: kiállok és énekelek. Minden egyházzenének ez az alapja, hogy valaki kiáll, és a szent szövegeket nem mondja, hanem énekli. Ebből fejlődött ki minden: a gregorián, ami még mindig csak egy dallam, aztán a többszólamúság, majd az egyházzenei irodalom Mozarttól Beethovenig. Egy kortárs táncelőadáson nagyon hasonló a megközelítés, mint a templomban. Az Adriennel való munka során valahogy mindig a középkori éneklésnél lyukadtunk ki, amit persze áthat minden más is, amivel foglalkoztam. Újabban például az istentiszteleten is improvizálunk. Ezért fordulhatott elő, hogy amikor Grazban Adrienn megkérdezte, hogy jó lesz-e, ha azt írják ki rólam, hogy experimentális egyházzenész, akkor rettentően megörültem: igen, ez a legjobb.

Végre tudod, hogy mit írj a névjegykártyádra.

Az experimentális jelzőt sokáig inkább bélyegként viseltem egyházzenei berkekben. Tudták, hogy sok mindent csinálok, ami nem kifejezetten egyházzene, de most úgy látom, hogy ezek a dolgok szerencsére össze tudnak érni. Közösen improvizálunk a templomban, ami szerintem elég menő és új – miközben régi.

Az emberek többsége valószínűleg kötött formának gondolja az egyházzenét, miközben az improvizáció kezdettől fogva szerves része ennek a hagyománynak.

Az egyházzene, a szakrális zene, vagy még tágabban az emberiség ősi zenéje mindig is hosszú tanulófolyamatot igényelt. Sok évet el kellett tölteni egy mesternél, vagy egy templom énekkari testületében ahhoz, hogy az ember kitanulja. De amikor arra került sor, hogy gyakorolja a mesterségét, legyen az akár egy indiai udvari zenész, vagy énekes egy bizánci templomban, akkor mindig improvizált. A meglévő tudása birtokában eldöntötte, hogy az adott alkalomra, az adott szövegnek milyen zenei mód illik. Az improvizáció ilyen: kell egy megalapozott tudás, de ami megszólal, az a pillanatban történik, nem volt se előtte, és utána se lesz olyan.

Csak később, a nyugati kereszténységben született meg az igény, hogy leírják a zenéket, mert nem tudták elég jól és elég gyorsan megtanulni, vagy elfelejtették, vagy jött a központosítás, és azt akarták, hogy mindenhol ugyanazt énekeljék. Ezért jegyzeteket készítettek, és ez elindított egy lavinát, amitől megszilárdult a zene. Bartók már azt is megmondta, hogy milyen metronómszámmal kell pontosan játszani, mert akkor lesz az a zene, amit ő elképzelt. Ugyanakkor az európai zenészek egészen a 20. századig improvizáltak. Liszt Ferenc írta a hatalmas műveit, de a koncertjeinek legsikeresebb része az improvizáció volt. Az ő idejében a kompozíció és az improvizáció még együtt járt. Szerencsére búvópatakszerűen megmaradt a zenében, hogy képesek vagyunk az improvizációra, de tudunk kottából is játszani. A jazzisták is őrizték a lángot, és még az egyházzenészek is, ha mást nem, díszítettek a kotta fölött. Tudjuk azt is, hogy a 15-16. században még több szólamban is képesek voltak énekelni, harmóniát rögtönözni. Ma pedig már léteznek olyan új hagyományok, amelyek a régi stílust elevenítik fel az egyházzenében. Én is rákaptam arra, hogy közösen improvizáljunk a templomban, ráadásul énekléssel.

Hodworks: Voice of Power. Fotó: Johanna Lamprecht.

Hogyan kaptál rá, mi változott az elmúlt években? Említetted, hogy az experimentális jelzőt sokáig bélyegként viselted.

Én lazultam, öregedtem, és fogadtam el ezt – meg azok is, akiknek megmutattam. Nagy áttörés volt, amikor először kipróbáltuk egy templomban, hogy milyen, amikor improvizálunk, és lám, nem dőlt ránk a templom, nem átkozott ki a pap, és nem háborodtak fel a templomiak. Azóta is mindig örömmel fogadják, hogy jé, ez mennyire szép, mennyire meditatív, mennyire érdekes. Engem erősít, hogy amit kitaláltam, és máshol improvizáltam, akár a Hód Adrienn társulatában, azt egy templomban is meg lehet csinálni.

Az egyházzenei improvizációidra mennyire hatottak a könnyűzenei dolgaid, hogy játszol jazzt, szabad zenét, világzenét, hogy ott a Zuboly, vagy régebben a Specko Jedno, a Makám?

Szerencsére az összes zenei terület, amivel foglalkoztam, jól megfért egymással, és elkezdett egymásra hatni bennem. Nem kellett egyházzenészként elnyomnom a Makám zenei világát. Sőt, amikor 20. századi zenét tanítottam, akkor bevittem szolfézsra Krulik Zoli egy-egy motívumát, mert őszintén azt gondoltam, hogy van olyan értékes, komplex és tanításra érdemes, mint bármely másik 20. századi kompozíció. Az is a szerencsém, hogy nem előbb lettem egyházzenész, és utána nyitottam másfelé, hanem valahogy egyszerre történt az egész. A klasszikus zene általános iskola óta együtt járt azzal, hogy alapítsunk zenekart, írjunk számokat. Nyilván volt olyan időszak, amikor félelmet okozott, hogy na, mi lesz ebből, és nem fogok-e elveszni, de most úgy élem meg, hogy ebből egy szintézis született.

„EGYSZERŰNEK TŰNIK, KÖZBEN MEG ÁMULDOZOL, MICSODA TITKOKAT REJT” – MAKÁM 40-INTERJÚNK KRULIK ZOLIVAL

Milyen zenekart alapítottál az iskolában? Ez a 80-as évek volt, akkor újhullámosat?

Általánosban mi queenesek voltunk. Az egyik osztálytársam apukája járt külföldre, ezért voltak lemezei, és ő mutatott nekünk rockzenéket. Nem hard rockot, és nem is újhullámot, inkább Queent, Foreignert, Dire Straitset. Közben püföltük dob helyett a lábost, és szigszalaggal leragasztott törlőfejjel vettük fel magnókazettára a számkezdeményeinket. Gimnáziumban aztán zenei osztályba kerültem, és összeállt egy olyan társaság, akikkel már inkább az ECM kiadó repertoárjával kerültünk közeli kapcsolatba: Jan Garbarek, Pat Metheny, Eberhard Weber.

Az amerikai jazzhistóriához képest akkor jött fel az észak-nyugat-európai jazz, és minket ez nagyon inspirált. Közben a gimnáziumban játszottunk egy reneszánsz együttesben is, ahol meg ezerrel kaptuk a régizenei impulzusokat. Amikor Garbarek és a Hilliard énekegyüttes kijött az Officium című lemezével ’94-ben, amin a Hilliard énekli a reneszánsz egyházzenét, Garbarek pedig ráimprovizál, azt úgy éltük meg, hogy basszus, ezt mi találtuk ki, kérem szépen! Mi akkor már játszottunk ilyet az AT együttesben, és jobban tudtuk, mire képes együtt az új jazz és a régizene (meg a világzene), csak ők voltak a híresek. És kritizáltuk Garbareket, akin hallatszik, hogy nem ismeri a zenét, amire fújja. Ettől az még persze egy elképesztően jó anyag.

Később meddig mentél el a könnyűzenében?

Annyira messze nem. Állandó tag két ilyen zenekarban voltam. Játszottam a Rutkai Bori és a Specko Jednoban – azok is nagyon jó évek voltak. Meg ott volt a Makám, ahová ’98 telén kerültem be, amikor már népzene alapú, énekes világzenét játszottak.

Az instrumentális, repetitív-etnojazzes után ekkoriban kezdődött a Makám dalközpontú, énekes korszaka.

Igen, Lovász Irén is ekkoriban csatlakozott szólista énekesként. Aztán volt még a Temesvári Balázzsal, T.Balival, a budapesti underground ikonikus figurájával az I.O.N., azaz Irrational Orthodox Noise. Őt Hód Adriennen keresztül ismertem meg, és rajta keresztül kerültem be a Specko Jednoba. Ha belegondolok, a kortárs tánc szál vitt bele az underground alternatív zenei szcénába. Előtte a gimnáziumban volt egy rövid idő, amíg az Epokit nevű underground zenekarban billentyűztem, akikkel Kontroll Csoportot, Európa Kiadókat, meg egy-két sajátot játszottunk. A legállandóbb populáris zenei együttműködésem pedig a Zuboly.

Amikor a Shared Valuesban kiállsz a színpadra énekelni, akkor ennek a sokszínű zenei világnak melyik részét hozod játékba? Ez improvizatív egyházzenei éneklés, vagy ott van benne minden más is?

Ebben benne van minden. Alapvetően ez improvizált gregorián éneklés, de viszek magammal énekeffektet, harmonizerrel, midi billentyűzettel, tehát több szólamban énekelek. A Shared Valuesban történetesen egy ikonikus popszámot, Chertől a Believe-et. Magamat kísérem a saját hangomon, és az egésznek van egy parlando jellege, ahogy az egyházban énekelnek. Közben biztos benne van a keleti éneklés felhevítettsége, ugyanakkor egy popszám struktúrája is, és az improvizáció, hiszen nem egy az egyben követem Chert.

CHER 7 NAGY SLÁGERE – KÖZTÜK A BELIEVE SZTORIJÁVAL

Ebben a darabban van egy másik kimerítő énekesi teljesítmény is: elejétől a végéig eléneklem Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát. Ennek egy részlete már megszólalt a grazi darabban, az emberi jogok és a társadalmi szabályok kutatásáról szóló The Voice of Powerben, A hatalom hangjában, és ez annyira tetszett Adriennek, hogy most megkérdezte, nem lehetne-e az egészet. Ami elképesztő kihívás, mert nem 12 strófa, hanem 60 paragrafus. Hacsak nem akarnak Guinness-rekordot dönteni emberek, akkor nem szoktak ilyen sokat énekelni. Huszonvalahány perc, megállás nélkül. Ez már a fizikai színház határait feszegeti.

Mizsei Zoltán a Shared Values próbáján zenél. Fotó: Ofner Gergely.

Májusban megvolt a bécsi premier a W.U.K.-ban, az hogy sikerült?

Furcsa olyat mondani a darabban résztvevő előadónak, hogy katartikus volt, de azért merem mondani, mert úgy estem be. Ők Bécsben próbáltak, én meg itthon dolgoztam, és csak a főpróba előtt tudtam csatlakozni hozzájuk. Tudtam, hogy mit és mikor kell majd énekelnem, de a darabbal ott szembesültem, és szinte nézőként figyeltem a főpróbát, aztán az előadást is.

Engem ez a darab nagyon megérintett, azon a misztikus módon, ahogy a Hodworks működik. Nem tudod, hol kap el, mert úgy tűnik, mintha nem értenél semmit, mintha nem történne semmi, hát mit csinálnak ezek ott? Ez tánc? Most viccel? A táncosok sokáig magukról beszélnek, és úgy vannak elrejtve minimális mozdulatok egy teljesen civil jövés-menésben, hogy észre sem veszed, de már nem tudsz menekülni, mert belekerültél, jönnek az élmények, és az előadás is folyamatosan hevül. Ez a lassú tűzön megfőzés tipikus esete. Én nagyon sokáig, az előadás első órájában meg se nyikkanok, utána viszont… Érdekes balansz így gondolni egy zenére, hogy sokáig semmi, aztán menjen húsz percig.

Bírtad?

Igen. Nem volt pánik, vagy kifulladás. A zenének van ez a mágikus ereje, ha csinálod, hogy megtart. Még soha nem éreztem zene közben, hogy bármi bajom lett volna, még akkor sem, ha beteg voltam.

Milyen érzésekkel készülsz a Trafós premierre?

Adrienn az elmúlt időszakban Bécsbe helyezte át a székhelyét, ami még ismeretlen terep volt számára, ezért meghirdetett először egy workshopot. A résztvevőkből kiválasztott egy indiai, egy osztrák és egy izraeli táncost, és velük kezdett el dolgozni az előadáson. Teljesen más helyről jöttek, teljesen mást képviselnek a táncon túl, és az előadásban megosztják egymással a tapasztalataikat az életről, a karrierről, a vágyaikról. Ilyen banális dolgoktól indul, és valami egészen más helyre jut el az előadás. A közönség is be van vonva, válaszolhat, hogyan látja a következő éveit – ez Bécsben jól működött. Kíváncsi vagyok, Budapesten hogy fog ülni. Várom, hogy az az élmény, ami Bécsben megvolt, itt is megszülessen.

Hodworks: Shared Values
Helyszín: Trafó
Időpont: 2024. október 10-11. (csütörtök-péntek) 20.00
Belépő: 4900 Ft (teljes árú), 3700 Ft (diák, pedagógus, nyugdíjas)
Jegyvásárlás. További infók.

Az előadás angol nyelvű, improvizáció miatt felirat nem érhető el.

interjú: Soós Tamás