Iggy Pop nélkül nem lenne…

A punk időzített bombaként ketyegő keresztapja nemcsak a rockzenében, de a popkultúra minden szegletében otthagyta a nyomát. Július 24-én a Budapest Parkban lép fel Iggy Pop. Ez az összeállítás a Recorder magazin 74. számában jelent meg először.

… a Stooges

Míg az első két lemezen gitározó Ron Asheton egyfelől a pszichedélia, másrészt a minimalista redukció felé tört új utakat, addig a Raw Poweren James Williamson a tradicionális, Chuck Berry-féle rock and roll olajsötét, démoni változatát pengette, úgyszintén számos zenészgeneráció számára mértékadó módon. Iggy feladata volt, hogy alapzenekarában a több irányba mutató törekvésekhez egységesen radikális arculatot teremtsen, benne pedig lehetett bízni: a három klasszikus Stooges-albumot tüzelő ebként morogja, hörgi, vinnyogja és acsarogja végig, örök mércét állítva minden előadó elé, aki az emberi ösztönéletet akarja többé-kevésbé áttétek nélkül dalokba foglalni. A Stooges hírhedten destruktív, vérben, verítékben és könnyekben ázó koncertjeinek drámaiságáért pedig szinte 100%-ban ő felelt.

50 ÉVE JELENT MEG  A STOOGES ELSŐ NAGYLEMEZE, A LEGFONTOSABB PROTOPUNKALBUM

… a punk

Elég fél percet meghallgatni az I Wanna Be Your Dogból vagy a Search And Destroyból, hogy belássuk: akár a Dead Boysra, akár a Sex Pistolsra vagy a Damnedre gondolunk (és rajtuk keresztül a szellemi örökösökre a Birthday Partytól a Turbonegrón át a Queens Of The Stone Age-ig), a Stooges ihletadó mintája nélkül távolról sem lehetett volna akkora hatósugarú a 70-es évek végi punkrobbanás.

De nemcsak a zenéről van szó: a provokatív katonai egyenruhákat éppúgy Iggy és társai emelték be először a képbe, mint a totálisan offenzív színpadi jelenlétet. A 60-as években a hippik még könnyű szívvel karolták át a nézők (testvéreik!) vállát, Iggy viszont már a szorító másik sarkába lépő ellenfelet látta bennük. A Stooges nagy korszakának utolsó, 1974-es fellépését megörökítő Metallic K.O.-n jókorákat csattannak a gitárokon a zenekar felé hajigált sörösüvegek, de Iggy közönségbosszantó monológjai ezeknél is gyilkosabbak. Johnny Rotten megbűvölten szívta magába a leckét a lemezjátszó előtt. 

… a legjobb Bowie-lemez, amit nem Bowie adott ki

Noha Iggy úgy írta bele magát a rocktörténet nagykönyvébe, mint aki új ösvényt taposott ki a műfaj számára, szólókarrierje során a kaméleonszerű alkalmazkodás sem állt tőle távol. A Kill Cityn a Rolling Stones, az Instincten az akkor divatos glam metal világához húzódzkodott közel, 1977-ben pedig kiadta egyik legjobb lemezét, a The Idiotot, ami az éneket leszámítva vérbeli, elsőrangú David Bowie-album.

Ami persze nem is csoda, figyelembe véve, hogy ezen a Berlinben készített, kísérleti, borongós hangulatú albumon maga Bowie volt a producer, a társszerző, a gitáros, a szintetizátoros, és még ki tudja, mi minden. Kettejük munkája révén Iggy nemcsak a hangos gitárzene, hanem a posztpunk és az elektronika pionírjai – így a Joy Division és a Depeche Mode – számára is megkerülhetetlenné vált.

OLVASD EL A CIKKET, AMIBEN SZOBROT EMELTÜNK IGGY POP ELSŐ KÉT SZÓLÓLEMEZÉNEK

… a stage-diving

Iggy Pop személyisége könnyen párhuzamba állítható a hihetetlen Hulkéval. Ahogy a Marvel-univerzumban a zöld óriás hétköznapi alteregójaként serénykedő Dr. Banner, úgy a James Osterbergként anyakönyvezett énekes is halk szavú, udvarias, művelt férfiember benyomását kelti a mindennapokban, de amikor színpadra lép, belőle is kitör a monstrum: egy nem teljesen evilági lény, aki két bömbölés között (erősítő)hegyeket mozgat meg, és láthatóan él-hal a közvetlen testkontaktusért. Persze, valószínűleg Iggy előtt is zuhantak már be zenészek a színpadról a közönségbe, de a stage-divingként elterjedt gyakorlatot, ezt az önkéntes, szadomazochisztikus vetődést nem véletlenül köti mindenki az ő 1970-es, Cincinnatiben bemutatott performanszához, amelyet egy videofelvétel is megőrzött az utókor számára. A látványból, ahogy a kis nagy ember kéjesen mogyoróvajat ken mezítelen felsőtestére, majd alámerül, még 200 év múlva is érteni fogja mindenki, hogy miről is szólt fénykorában a rock and roll.

… a meztelen Iggy

Aki látta már Iggy Popot színpadon, alaposan megfigyelhette a testét, hiszen a féktelen nárcizmus oltárképének főalakja újra és újra félmeztelenül járja védjegyszerű kígyótáncát. Karcsú, de még 70 fölött is erőt és vitalitást sugárzó, inas teste jutalomjáték a koncertfotósoknak, ugyanakkor mások is felfigyeltek rá.

2016-ban Iggy aktmodellként, a művészettörténet klasszikus pózait megidézve heveredett képzőművészek elé New Yorkban, akiknek a vázlatait aztán egy hivalkodó rózsaszín borítós albumban, az Iggy Pop Life Classben adták közre. Ennek lapjain a rajzok mellett megcsodálható Gerard Malanga 1971-es, hipnotikus aktfotója is hősünkről, amely a zenéjével azonos erővel tudatta anno a világgal, hogy felvirradóban van már az új istenek hajnala.

… a Trainspotting eleje

„Válaszd az életet. Válaszd a munkát. Válaszd a karriert” – vezeti fel egy generáció kulcsfilmjében a heroinista Renton a nyárspolgárság krédóját, amelyet ő és haverjai csak azért is megtagadnak, és közben centisre nyírt séróban rohan, menekül Edinburgh utcáin, a képek alatt pedig eksztatikusan dübörögnek a dobok a Lust For Life-ból.

A Trainspotting két dalt is mélyen belekarcolt a 90-es évek tinédzsereinek tudatába, és igen sokat elmond Iggy Pop számainak időtállóságáról, hogy az 1977-ből előbányászott Lust… szemernyivel sem hangzott kevésbé elevennek, mint a kor előremutató trance-ét a filmbe pumpáló Born Slippy az Underworldtől. Iggy hangja különféle formákban azóta is rendre fel-feltűnik a moziban, de a legnagyobbat kétségkívül a Trainspotting profitálta belőle, aminek a nyitójelenete a Lust For Life nélkül biztos nem lenne ugyanaz. A jelenet ikonikusságáról sokat elmond, hogy a film folytatásában elég volt néhány másodpercre felidézni a markáns taktusokat, hogy mindenki megértsen belőle mindent.

…. a legjobb Kávé és cigaretta

Vannak csodálatos első randik, és van, hogy kész katasztrófába torkollik a nagy találkozás. De ott vannak azok a hétköznapiasan elrontott légyottok is, amelyekből nem születnek pompás anekdoták, hiszen a lélek békéje érdekében mindenki úgy tesz inkább, mintha meg sem történtek volna. Pontosan egy ilyen randevút mutat be Jim Jarmusch elegyes nívójú szkeccsfilmjének talán legemlékezetesebb, fájdalmasan vicces szegmense, amelyben a kedélyeskedő Iggy és a gyorsan paranoidba váltó Tom Waits hajol össze (majd igen hamar: szét-) a kávéscsésze felett.

Iggy szereti magát filmen látni, de akár a Halott emberben tűnt fel női ruhában a tábortűz mellett, akár a Cry-Babyben súrolta magát nagy odaszánással egy lavórban, alakításai sosem mutattak túl a gyorsan feledhető kategórián. A Valahol Kaliforniában című szkeccsben viszont olyan figurát alakíthatott, akit kívül-belül jól ismert: saját magát. Egy izgága és kedves pacákot, akiről ordít, hogy nem először találja meg a pokolba vezető utat, amely a legjobb szándékkal van egészen a tornácig térkövezve.

… a lecsupaszított Sziget

A 90-es években a rendszerváltás utáni korszak meghatározó magyar kulturális eseménye néhány alkalommal a logójába illesztette a kólagyártó főszponzor nevét. A szervezők 1996-ban csupán azzal nem számoltak, hogy a fesztivál nagyszínpadának egyik fellépője, Iggy Pop valamiért éppen haragban áll az óriáscéggel, és le fogja mondani a fellépést, ha kiderül, hogy ki biztosítja éppen a gázsiját.

A magyaros leleményesség azonban gyorsan felszikrázott, és a művész hoteljétől a színpadig vezető úton gondos kezek eltávolították mindenhonnan a kólás logókat – amivel Iggy öntudatlanul is apró, de szép győzelmet tudott aratni a globális konzumkultúra fölött. Magyar rajongói pedig hozzájuthattak az egyetlen príma Iggy-sztorihoz, ami csakis az övék – hacsak nem számoljuk hozzá azt a korábbi, sosem megerősített (ám nem is cáfolt!) városi legendát, mely szerint a mester a 90-es évek hajnalán, aktuális (magyar) barátnőjét űzve egy ingerszegény hétköznap este egyszer csak – mint dzsinn a tűzben – megjelent a pesti Morrison’s pub pultjánál.

szerző: Greff András