Idén nyáron volt 45 éve, hogy a Stooges első nagylemeze, az egyik legelső és legfontosabb protopunkalbum megjelent. De pontosan mi is az a protopunk? Megkísérlünk világos választ adni. Greff András, a Magyar Narancs zene rovatának szerkesztője írt vendégcikket a Recorderbe.
Protopunk defenitív
A protopunkkal nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a 40-es, 50-es évek jellegzetesen megvilágított, fekete-fehér bűnügyi filmjeire használt film noir megnevezéssel, amelyről a filmtörténészek a mai napig nem tudják eldönteni, hogy valójában stílust, műfajt vagy csupán hangulatot jelöl-e. Kétségtelenül nehéz volna ugyanis egy olyan kritériumrendszert felállítani, amelynek a protopunk halmazába általában besorolt rockzenekarok mindegyike megfelel. A látszólag legegyszerűbb, ám legtágabb és így természetesen a legproblematikusabb felfogás szerint protopunknak kell tekinteni mindazokat, akik 1976, vagyis a punk (az első Ramones-albummal, valamint a Sex Pistols és a Damned bemutatkozó kislemezeivel elindult) áttörése előtt olyan zenei és/vagy előadásmódbeli gesztusokat tettek, amelyek valamiképpen megelőlegezték a punk esztétikáját.
Ebbe viszont rengeteg minden belefér a brit pubrocktól (Dr. Feelgood) a kis túlzással minden újszerű rockzenei törekvést előrejelző Velvet Underground radikális megszólalásán át a fésületlenebb garázsrock-zenekarokig (The Sonics, The Seeds, The Monks). Ez a szemlélet ugyanakkor nem csupán a számos irányban (például a krautrock bizonyos ága felé) önkényesen tágítható stílusfogalom miatt problémás, hanem azért is, mert az ilyenkor felmerülő nevek tengerében találni azért tucatnyi olyan zenekart, amelyiknek a hangzása egymáséval határozottan rokonítható, s amelyeket nem nagyon lehetne nyugodt szívvel valamilyen egyéb irányzathoz odasorolni. Ebben a cikkben kizárólag az általuk játszott zenét tekintjük protopunknak.
Az itt következő zenekarok eredetileg szinte kivétel nélkül a 60-as évek vége és a 80-as évek első fele között tevékenykedtek – legnagyobbrészt Amerika keletebbi részén. Ebben az időben többségüknek összejött egy vagy több nagylemez, míg egy részük csak kislemezekig jutott el. Jól, illetve alig ismert név egyaránt van közöttük. Egységes mozgalommá sohasem szervesültek, és a sajtó vagy a közönség sem tekintett rájuk így, mégis összeköti őket, hogy mindannyian hangos és nyers rockzenét játszottak – olyat, ami egyszerre merített a rock and roll, a garázsrock és a pszichedelikus rockzene hagyományaiból, de túl is lépett ezeken, ugyanakkor nem zuhant át sem a hardcore, sem a vérbeli punk, sem pedig a heavy metal világát körbekerítő határvonalakon. Szemben a zsánerük kereteit le nem bontó nyers garázsrock-zenekarokkal (ilyen volt az imázsában és zenéjében is kifejezetten eredeti The Monks, vagy a még vadabb The Sonics) az alábbi zenekarok döntő többsége egyszerre volt Chuck Berry, garázs és pszichedélia, ugyanakkor azonnal túl is mutattak ezeken azzal, hogy mindhárom említett pillérnél durvább zenét játszottak – ez a durvaság pedig főként a free-jazz hatásokból érkezett. Pengeélen egyensúlyozó, időzített bombaként ketyegő zenéről van szó, amely a folyton kitörni készülő vihar elektromosságával perzsel.
Motorváros lángol – Detroit
A protopunk fontos városai közül egyértelműen Detroit szerepe volt a legjelentősebb. Talán nem véletlenül: Michigan állam legnagyobb városa rendkívül inspiráló közeg volt a 60-as években, hiszen a Motown kiadó, Aretha Franklin és mások révén a soul/r&b elsőszámú központjának számított, de a jazz, a klasszikus és a garázsrock is nagyon erősen jelen volt a helyi színpadokon. Az évtized vége felé három, egymással szoros kapcsolatban álló fiatal zenekar vadította be a klubok már addig is sokat látott közönségét: az MC5 (lent), a The Stooges és a The Up. A nagy hangerőt, a klasszikus rock and rollt, a marihuánát és a korszak radikális jazzistáit (John Coltrane-t, Albert Aylert és Sun Rát) mindhárom zenekar egyaránt imádta, a Stooges és az MC5 ugyanazon a napon írta alá a szerződését az Elektra kiadóval, az MC5 és az Up pedig a radikális balos eszmék iránti lelkesedésben is osztozott – de azért gyorsan megmutatkoztak a különbségek is.
A Stooges volt a legvadabb: az üvegcserepeken hentergő, szoborszerű testét újra és újra a közönsége közé fúró Iggy Popnak a színpadon eleve nem volt párja, de a zenében is ők mentek a legmesszebb, akár a minimalizmust, akár a fojtott feszültséget vagy a leplezetlen romboló erőket nézzük. Előbbivel az 1969 augusztusában megjelent debütáló album, utóbbival az oda-vissza radikális, 1970-es Fun House tűnt ki, amelytől persze az 1973-ban, immár a némiképp tradicionálisabb stílusban, de elődjénél (az ekkorra basszusgitárossá „lefokozott” Ron Ashetonnál) sötétebb szívvel gitározó James Williamsonnal elkészített Raw Power sem maradt le semmivel.
A koncertjein persze az MC5 is magához csalogatta olykor a szuperszónikus káoszt (amint ezt az 1969-es debütálás, az élőben rögzített Kick Out The Jams is fényesen igazolja), de a zenekar stúdiólemezein (Back In The USA, High Time) azért világosan hallatszik, hogy bármennyire zabolátlan fiúk voltak is ők, leginkább mégiscsak a Chuck Berry-féle hangzás felturbózása foglalkoztatta őket – és ebben kivételesen sikeresnek is bizonyultak.
Az Up (jobbra) pedig afféle MC5-light volt: hasonló megszólalással, de kevesebb tűzzel, két fokkal gyengébb (de azért elég jó) számokkal és egy olyan énekessel, aki nélkülözte Rob Tyner karizmáját. Az Up mindössze két kislemezt adott ki (amelyek megtalálhatók az 1995-ben kiadott, Killer Up! című válogatáslemezen), míg a két nagyobb, rengeteg későbbi együttest megihlető testvérzenekar hatalmas reményekkel vágott neki a rockzene forradalmasítását megcélzó útnak, hogy végül a gyér eladások és a drogproblémák viszonylag hamar kivégezzék őket.
Ezt követően Detroitban felduzzadt egy figyelemre méltó második hullám is – részben ugyanazokkal a szereplőkkel. Ron Asheton és az MC5 dobosa, Dennis Thompson a The New Orderben folytatta, amely a tradicionálisabb rockzene felé mozdult el egyetlen lemezén, a filléres hangzású Declaration Of Waron. A legfontosabb viszont a Stooges-, MC5- és Up-tagokból verbuvált, a maximális energiát pozitív atmoszférába és lángoló gitárszólókba fordító Sonic’s Rendezvous Band (balra) volt, amely ötéves ténykedése során csak egyetlen, méltán legendás, ezerszer (legutóbb a Primal Scream által) feldolgozott dalt adott ki hivatalosan (ez volt a City Slang), azóta viszont számos koncertlemez (például a Too Much Crank) bizonyította, hogy távolról sem az a szám volt az egyetlen nagyszerű pillanat a zenekar műsorán.
A detroiti protopunk zenészei nyíltan kiálltak a feketék polgárjogi törekvései mellett, afroamerikai zenészek ugyanakkor (nemcsak ebben a városban) kizárólag a 70-es évek elején indult Death-ben játszottak: a Hackney-testvérek zenekarát 2009-ben a Drag City kiadó rángatta elő a totális feledésből, amikor megjelentette 1974-ben rögzített, intenzív, diszkréten soulos felhangú, politikus felvételeiket …For The Whole World To See címmel – az ekkor feltámadt zenekar történetéről azóta dokumentumfilm készült (A Band Called Death), amiről a Recorder is írt bemutatásakor, és amit nálunk a Titanic filmfesztiválon lehetett elcsípni idén tavasszal.
Született vesztesek – Cleveland, New York
Detroitban voltak valódi esélyek, az 1972-75 közötti clevelandi underground viszont totálisan föld alatti mozgalom maradt állandó fellépési helyek, illetve valódi sajtó- és közönségérdeklődés nélkül. A kilátástalanság és az elzártság viszont képes kedvezni az eredetiségnek. A különösen brutális és zajos számait bevallottan antizeneként elképzelő Electric Eels (balra) például csak nagy nehezen tudott elvergődni egyetlen kislemezéig, amely viszont már simán a hardcore-t előlegezte meg (az Agitated/Cyclotron jelenleg a zenekar mindenféle felvételét egybegereblyéző Eyeball Of Hellen érhető el a legkönnyebben). A mindössze hét hónapig létező Rocket From The Tombs pedig még ennyit sem ért el. Az ő dalaikat mégis sokkal többen ismerhetik, mert a két utódzenekar, az amerikai punk kulcsszereplőjévé váló Dead Boys és az experimentális Pere Ubu is erősen épített rájuk: hogy mást ne mondjunk, RFTT-szám volt eredetileg a Sonic Reducer és az Ain’t It Fun is. A Tombs életben maradt tagjai 2004-ben aztán végre elkészíthették a maguk stúdióverzióit Rocket Redux címen, amely megmutatta, hogy ennek a zenekarnak a rövid élete során számos forma a kezére állt, David Thomas személyében pedig volt egy olyan, szürreális hangulatot biztosító énekesük, aki (a mai napig) csakis önmagához hasonlítható. Mindez akkor és ott Clevelandban mégsem volt elég.
Na de mi volt a helyzet New Yorkban? Azt ugyebár aligha szükséges részletezni, hogy az amerikai punk történetében a város és a CBGB’s milyen komoly szerepet játszott – a klubban rendszeresen fellépő zenekarok közül azonban nekünk elég csak a The Dictatorst (fent) szóba hozni. Az ő lemezeik (amelyek közül a legelső, egyben a legjobb, vagyis a Go Girl Crazy! 1975-ben jelent meg) egyszerre mutattak a Ramones-féle ragadós, gyors punkslágerek és a Twisted Sister lendületes, nagy tömegek által is megemészthető (haj)metálja felé. Összességében sokkal lazább felfogású zene volt ez, mint a detroiti vagy a clevelandi zenekaroké, ráadásul a szövegeikben meghatározó szerepet kapott egy olyan elem, amely az eddig említett bandák dalait eléggé elkerülte: ez pedig nem volt más, mint a vad, olcsó és frenetikus humor.
Az időben kissé visszahátrálva persze érdemes megemlíteni a New York Dolls szakadt rock and rollal kibélelt két nagylemezét is – azért csupán egyetlen mondatban, mert ők igazából csak a legnyersebb pillanataikkal (a Personality Crisis- meg a Human Being-féle dalokkal) férnek bele ebbe a körbe.
Sydneytől Stockholmig
A protopunk legeredetibb zenekarai, mint láttuk, amerikaiak voltak – azok, akik ezt a zenét a világ egyéb pontjain játszották, már mind ismerték legalább a detroiti társaságokat, és alaposan megtanulták tőlük a leckét. Közülük magasan a legjobb az ausztrál Radio Birdman volt – szólógitárosuk, Deniz Tek kamaszként a detroiti klubokban szívta magába a tudást, hogy aztán 1974-ben, immár Sydneyben fanatikus MC5/Stooges-hívőként alapítsa meg zenekarát. A Birdman két lemeze mégsem egyszerű kópiája a detroiti hangzásnak, mert a szörfrock-hatások és Tek markáns stílusa meglehetősen sajátossá tudták alakítani az igen erős dalokat. Deniz Tek és Rob Younger, a Birdman énekese aztán egyetlen turné erejéig egy protopunk-szupergruppot is összehozott MC5- és Stooges-tagokkal: ez volt a New Race, amelynek koncertlemezén, az 1982-es The First And The Lasten robbanásveszélyes verziókban játsszák néhai zenekaraik dalait.
A 80-as évekből a Soggyról lehet még szót ejteni, amely Franciaország enyhén metálos válasza volt az MC5-ra, valamint a svéd Union Carbide Productions Detroit-mániában fogant legelső lemezéről, az In The Air Tonightról – de ez az évtized egyébként nagyon nem erről a zenéről szólt. Az elejtett fonalat aztán a skandináv rock and roll hullám zenekarai vették fel a 90-es években: a The Hellacopters (balra) a negyedik lemezétől fölfelé a Sonic’s Rendezvous Band, a Turbonegro pedig az Apocalypse Dudestól a Dictators bűvöletében (is) írta a dalait, és ők végre jelentős sikereket könyvelhettek el.
A legérdekesebb viszont, hogy az a néhány protopunk-zenekar, amely három évtizednyi szünet után a 2000-es években újjáalakult, kifejezetten jó lemezeket bírt készíteni: ilyen volt a Radio Birdman, a Stooges (valamint az Iggy And The Stooges) és a Dictators is. Nagy visszhangot nem váltottak ki ezek az albumok – de a zenekarok (s a fentieken túl a szintén koncertezni kezdő MC5, Death és Rocket From The Tombs) legalább komoly turnékon vehettek részt olyan közönségek előtt, amelyek a rangjukhoz méltóan tekintettek végre ezekre a rock and roll leglényegéről mindent tudó, kivételes zenészekre.
Greff András
Az 5 legjobb protopunklemez
1.
The Stooges
Raw Power
(1973)A világ egyik legjobb rocklemeze: dekadens, kaotikus, veszélyes, őrült. A tébolyult szólókról tanulmányt lehetne írni.
2.
MC5
Kick Out The Jams
(1969)Hol zakatol, mint egy tehervonat, hol pedig elszáll, mint egy sárkányrepülő. Az MC5-nak jól állt, hogy komolyan vette a forradalmat.
3.
Rocket From The Tombs
Rocket Redux
(2004)Bárkit megdöbbenthet a felfedezés, hogy Cleveland titkos fegyvere lényegében mindent tudott: tempósan zúzni, potenciális rockslágert írni, vagy épp megalkotni egy fajsúlyos balladát.
4.
The Dictators
Go Girl Crazy!
(1975)A protopunk képregényverziója azoknak, akik a hangos gitárokat imádják, a komolyságot viszont nem szívelik.
5.
Radio Birdman
Radios Appear
(1977)A napsütötte ausztrál változat: a hangulat lazább, de a gitározás itt is tűzveszélyes.
a Raw Power teljes erejében:
az MC5-féle Kick Out The Jams:
a Rocket From The Tombs egyetlen albuma:
a Dictators csúcsműve, a Go Girl Crazy!:
és a Radio Birdman legjobb lemeze, a Radios Appear:
az MC5 élőben, 1970-ből:
a Stooges szintén 1970-ből:
a Dicators egy tévéműsorből, 1977-ből, klasszikust játszva:
és Radio Birdman, szintén 1977-ből élőben, 15 percig:
