A tenyér és a fonák – Iggy Pop első két szólólemeze

Noha David Bowie Berlin-trilógiájának sajtóvisszhangja és általános dicsőítése mellett talán egy kicsit mindig háttérbe szorul a Stooges volt énekesének első két önálló lemeze, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Iggy Pop hatalmas szólódebütálásai is nélkülözhetetlen epizódjai voltak annak a periódusnak, amikor a két óriás együtt élt, mozgott, lélegzett és persze zenélt a háború utószele sújtotta nyugat-német fővárosban. A Recorder ezúton emel szobrot az 1977-es The Idiot és Lust For Life című remekműveknek.

A 70-es évek közepén nagy valószínűséggel nem volt Iggy Popnál nyomorultabb teremtmény a földön. Nagyszerű zenekara, a hatvanas években indult eredeti The Stooges rég feloszlott, saját karrierje menthetetlenül kicsúszott a kezei közül, nemrégiben kászálódott ki egy elmegyógyintézetből, ráadásul annyira nincstelen volt, hogy egy undorító lopott matracon kellett tengődnie egy haverjánál – sőt, mindennapi tápláléka is kimerült a közeli boltból el-ellopott élelmiszerekben. Aztán történt egyszer, hogy a becsületét, karrierét és józan eszét vesztett Ann Arbor-i huligán épp Los Angeles utcáin baktatott, amikor hirtelen egy limuzin állt meg mellette. A kocsi ablaka lehúzódott: „szállj be!” – utasította egy szőke, csontos arcú férfi, Iggy pedig hallgatott a parancsra. Ekkor még sem a világ, sem ő, sem pedig a járműben ülő David Bowie nem sejthette, hogy az imént lezajlott pár másodpercnek milyen hosszú távú következményei lesznek kettejük művészi pályája, illetve a popzene sorsának szempontjából, ám ez az 1977-es esztendőben (amikor ketten összesen négy nagylemezt jelentettek meg) már mindenki számára világossá vált.

HA DROGOKBAN ÉRLELT ALBUMOKRÓL VAN SZÓ, AKKOR AZ ELSŐ POP-BOWIE KOLLAB IS ALAP.


A két cimbora idős nem volt, tapasztalt viszont igen. A James Newell Osterberg néven született Pop már huszonéves kora óta hajtott folyamatosan fejjel a falnak a Stooges mániákus, félőrült vezetőjeként, és miután csapata a harmadik album után – hosszú időre – feloszlott, Popon sem a Ray Manzarekkel való kísérletezés, sem bipoláris zavara, sem pedig az a kisbolygónyi mennyiségű drog nem segített, ami a 70-es évek közepére a beszámíthatóság perifériájára taszította őt. És noha az énekes a maga idejében nem érdekelt számottevő mennyiségű embert, mindig is voltak olyanok, akik egyből meglátták benne a zsenialitást.  Ilyen volt David Bowie is, aki már akkor felismerte a Stooges elvitathatatlan kvalitásait, amikor még egyáltalán nem volt menő Iggy-vel együtt énekelni a No Funt a színpadon, és az 1973-as, Iggy And The Stooges néven kiadott (eredetileg szólólemezként indult) Raw Power korong producereként segített is bevezetni az addigra már valamelyest módosult felállású csapatot a glam világába. Ám még a brit kaméleonnak sem sikerült teljesen megvédeni Popot attól a szörnytől, amivé az idők során vált – és mivel ő maga is érezte, hogy a dolgok nem egészen úgy alakulnak, ahogy az épeszű emberek életében szokás, nem tűnt rossz ötletnek beszállni a Bowie-cirkuszba. És valóban nem volt az: ismeretségük felfrissítéseként a volt Stooges-tag csatlakozott barátja akkor induló turnéjára, ami lassacskán kezdetleges dalcsírákba, részletenként összeálló egész szerzeményekbe, végül pedig két fantasztikus nagylemezbe fordult át a Berlini fal árnyékában. A legendás történetet Bowie szemszögéből már taglaltuk, itt az idő, hogy elmeséljük, mit hozott társa számára a német főváros nyugati oldala.

DAVID BOWIE „BERLINI” LEMEZEINEK TÖRTÉNETÉRŐL ITT OLVASHATTOK.


A történet persze már azelőtt elkezdődött, hogy a páros (és akkori főbb kísérőik, Brian Eno és Tony Visconti producerek, valamint Carlos Alomar gitáros) Berlinbe értek volna. A munkálatok ugyanis már a franciaországi Château d'Hérouville kastélyában elkezdődtek, ahol a két zenész amennyire különbözött, legalább akkora harmóniában tudott közösen dolgozni. A személyiségeik között feszülő ellentétek kitűnő okot szolgáltattak arra, hogy a két gigász szeresse, csodálja és irigyelje is egymást, hiszen ami az egyikükből hiányzott, az a másikban ott volt – míg Pop volt a megveszekedett ösztönlény, akiből természetszerűen párolgott elő a vonzerő, addig bajtársa a saját korlátaival tisztában lévő, ám azokat tudatos médiamanipulációval, harsány külsőségekkel és persze temérdek erőfeszítéssel ripityára törő művész szerepét öltötte magára. A békés szimbiózis ellenére mégis talán inkább Iggy volt az, akinek nagyobb szüksége volt partnerére, és a Bowie-val történő kollaborációja nem is sülhetett volna el jobban, mivel 1977-ben a volt Stooges-tag két lemezzel is újra a figyelem középpontjába került. És noha a márciusban elsőként kiadott The Idiot és az augusztus végi Lust For Life megjelenése között mindössze öt hónap telt el, az albumok mind arculatukban, mind megszólalásukban, mind pedig alapvető irányvonalukban gyökeresen eltérő röppályán haladtak. Ám éppen azért tartoztak annyira össze, mert az énekes személyiségének ellentétes pólusait képviselték, és úgy viselkedtek, mint az érme két oldala, amik lehet, hogy teljesen különböznek egymástól, ám mégis ugyanannak a vasdarabnak a tenyere és a fonákja.  

Ebben a kontextusban pedig az első The Idiot a mocskosabb, koszosabb fél, amelyen a berlini dekadencia, az inspiráló környezet és a nyomasztó lokálok cigarettafüstje találkozott a revitalizálódott; új személyiséget, viselkedés- és látásmódot prezentáló énekessel, aki az üvegszilánkokban fetrengő, a legkülönfélébb drogokból táplálkozó agyament vadállat helyett egy művelt, olvasott és nyitott férfiről rántotta le a leplet. A friss szemlélet, a kreatív társaság és persze Bowie hatása egyértelműen tükröződik a korongon, amely úgy fürdik vígan az ipari/gyárias elektronikában és a sötét tónusú, morózus atmoszférában, hogy Iggy rockzenei múltját sem tagadja le teljes egészében.  A munkát pedig ez a szurkos, kormos hangulat, a szintetizátorok visszafogottan bimbódzó használata és persze a két muzsikus zsenialitása teszi egy elegáns és formabontó művé, amelyen az olyan pillanatok hoznak pazar felüdülést, mint a Nightclubbing róka módjára somfordáló ritmusa, a China Girl édes/bájos porceláncsilingelése, vagy az a momentum, amikor a Dum Dum Boys-ban a felcsigázó bevezetést követően végre belép az az istenien kaparó, lajhárszerűen vonagló gitár. Mindez pedig nem maradt következmények nélkül: az Idiot fekete romlottsága, technikával való kísérletezgetése és progresszivitásra való hajlama ugyanis számos elektronikus előadót megihletett (Grace Jones, Nine Inch Nails, Human League, stb.); ráadásul a brit posztpunk színtérre mért alapvető hatása is egyértelmű; mint ahogy az sem meglepő, hogy a Joy Division-énekes Ian Curtis is ezt a korongot hallgatta, amikor macclesfieldi otthonában megfeszült a nyakán a szárítókötél.

A szólóbemutatkozást követő és azt feldolgozó turnénak több szempontból is kiemelt jelentősége volt a történetet illetően. Egyrészt azért, mert a koncerteken nem más, mint David Bowie állt a szintetizátorok mögé; másrészt azért, mert itt lépett be a képbe a fékezhetetlen életvitelű Hunt és Tony Sales testvérpárból álló ritmusszekció; harmadrészt pedig azért, mert a szintén az 1977-es évben felfutó punkgeneráció ekkor szembesülhetett először azzal, hogy egekig magasztalt ikonja; az önveszélyesnek, megállíthatatlannak és hibbantnak hitt Iggy Pop valójában egy szofisztikált(abb), a korral és a technikával is párhuzamosan gondolkodó, előremutató személyiséggé vált. És bár ezt a brit színtér lázadói nem utasították el teljes mértékben a váratlan jelenséget, azért kicsit azt érezték, hogy a konszolidált előadó, illetve az ő első saját lemeze valahogy nem ér fel ahhoz a fantazmagóriához, amit a Stooges egykori dicső énekeséről elképzeltek – ám Pop nem volt rest bemutatni, hogy ugyanannyira túlteng benne az adrenalin, mint a bomló kreativitással dúsított berlini levegő.

Ehhez hűen ’77 augusztusában erőteljesebben tért vissza eredeti gyökereihez, amikor megjelentette második, Lust For Life című korongját, amelyen az Idiot világát nyers, rágatlan és jóízűen csörömpölő rockzenére cserélte, ami noha anyacsapata öntudatlan zajongásaitól sem állt teljesen távol, ám mégis egy sokkal rendezettebb periódus lenyomata volt – mint ahogy az a borítófotón is látszik, hiszen Pop arcáról olyan kicsattanó derű ragyog, amivel a fél univerzumot be lehetne világítani. Nem meglepő hát, hogy a lemez ehhez hűen bámulatosan eleven lett; egy nyughatatlan ritmusszekció, páratlan energiájú dalok és egy, a bőrébe alig férő énekes szelleme járja át ugyanis leginkább az albumot, amin kívülről valóban nem tűnik többnek egy lendületesen laza rockzenekar és néhány elsőrangú szerzemény összegénél, belülről mégis akkora mértékű pozitivitást áraszt, ami egy életre is elég. Így pedig a hallgató is vigyorogva élvezheti, ahogy csattog a dob, karistol a gitár, és ropog a basszus, Iggy pedig rendíthetetlen energiával trappol dalról dalra. Később mind ő, mind pedig Bowie életük legboldogabb időszakaként emlékeznek vissza a Berlinben töltött évekre, és ez talán leginkább a Lust megfiatalodott életszeretetében tapintható ki a leginkább: fesztelenül hozzáállás, csuklóból kipattanó szerzemények és a fékezhetetlen, mégis optimista összképéből süt a derűlátás és az érzés, hogy megannyi szarság, kín és betépés után a Stooges meghurcolt vezetője révbe ért és olyan kirobbanóan érzi magát, mint addig soha.

Iggy Pop számára a 1977-es esztendő egyszerre jelentette a csúcsot, valamint a vég kezdetét. Ugyanis Bowie-val tartó barátságának tüze alábbhagyott, későbbi szólólemezeit pedig (terebélyes számuk ellenére) nem igazán szokták az egekig magasztalni. Az idő azonban sokévnyi várakozás után végre újra a malmára hajtotta a vizet, a 90-es évektől kezdve ugyanis mindenható rockveteránként tekintenek rá, akinek már régen a fűbe kellett volna harapnia, ám eddig mégsem sikerült neki. Az énekes persze folyamatosan próbál haladni a korral, ami hol azt jelenti, hogy a Sum 41-nal és a Green Day-jel rögzít kétes értékű dalokat, hol pedig azt, hogy újra összetoborozza a valaha volt Stooges-t, ami 2003-as újraalakulása óta két anyagot is megjelentetett; számtalan koncerttel karöltve. (Nálunk is megfordultak kétszer – a 2012-es VOLT-os fellépés egyszerűen kurva jó volt.) Persze Iggy szólókarrierét sem hanyagolta el (legutóbbi két munkája kicsit jazzes beütést kapott) és igazából szeretnénk hinni abban, hogy egyszer még két történelmi jelentőségű szólólemezével is turnéra indul majd, de az Idiot és a Lust For Life párosa szalagon, mikrobarázdán, digitális jeleken is van annyira jó, hogy még az se üssön nagyon szíven minket, ha ez végül sosem fog megtörténni.


Judák Bence

a márciusi The Idiot elejétől végéig:

az augusztusi Lust For Life elejétől végéig:

Iggy a Sister Midnight-ot adja elő egy tévéműsorban, a billentyűs hangszerek mögött Bowie:

ez pedig egy korabeli interjú és a Passenger, szintén '77-ből, egy manchesteri koncertről:

Iggy a berlini évekről mesél:

egy korabeli teljes koncert hanganyaga, 1977. 06. 10., The Palladium, New York: