Folytatódik Fekete Ádám dzsesszéisztikus szabadgyaloglása, egy nem élt élet vallomásos felhangú balkanyaraival. Ez ezúttal egy fraktális anekdota lesz egy eltűnt (vagy csak módosult) hangközről, ami aztán később meglett. Gyülekező a lagúna túloldalán! Hajrá! Ez az írás először a Recorder magazin 118. számában jelent meg.
Kedves B.!
Láttad a Permanens vakációt? Jim Jarmusch első, low budget őgyelgőfilmje tizenpár évvel ezelőtt a kedvencem volt, A pestis istenei mellett (Fassbinder); ez is, az is a rendezői életművek kiforratlan, kopogósabb darabjaihoz tartozik, de akkoriban, emlékszem, feküdt nekem az a sehova-sem-tartás, és az a mára már talán picikét irritáló, mert öntömjénező nihil, ami a fiatal Jarmusch post-punk / no-wave New Yorkjából áradt. Van a filmben egy vicc, egy szétcsúszott feka csávó adja elő egy mozi lepusztult lobbijában, The Doppler Effect, ez a vicc címe, mondja (viccnek címe! ez már önmagában jó!), és akkor fetrengve előad egy fergeteges stand-upot egy meg nem nevezett jazz-szaxisról, aki az ötvenes években fújt, csakhogy „too advanced” volt, a kortársai nem értették, ezért elküldték Európába, hogy ott biztos beillik majd a vad stílusával, és ő elment Párizsba, de ott sem illett be, ezért berágott, jött az ital, a drogok, atomjaira hullott a mellőzöttség mámorában, mondjuk úgy. Végül felment egy épület tetejére, és elhatározta, hogy leugrik.
Ez idáig a morbid vicc felvezetése, Büchner Woyzeckjéből a nagymama altató-monológja jutott róla akkoriban az eszembe, tudod, az emberről, akinek mindenkije meghal, egy árva lelket sem talál a földön, ezért végiglátogatja az égitesteket, de akkor már azok sem azok, mint amiknek messziről tűntek, hanem bádogfazék meg elhervadt napraforgó.
Akkoriban jelent meg a Tiger Lillies Woyzeck-lemeze, a mai napig az a kedvencem tőlük, álmatlan éjszakákon órákra repeat-en hagytam a Red Moon című záró-opuszt, nagyon tudtam azonosulni (sajnos) azzal a szerelemféltésből elkövetett bűntett utáni, recsegvelebegő, félőrült állapottal.
Hogy jön ez most elő?
Hát úgy, hogy egy titkos internetes csoportban valaki megosztotta Giuseppi Logan megkésett nekrológját. Jó, de ki az a Giuseppi Logan? Nem hallottál róla? A hatvanas években két lemeze jelent meg az ESP-nél, az elsőn, beszarsz, Milford Graves dobol és Don Pullen zongorázik – itt működtek együtt először!, itt gyökerezik a legendás Nommo című duójuk!), Giuseppi szaxofonozik (egy kis basszusklarinét, egy kis pakisztáni oboa, fuvola)… hát, haver! Hallgasd, hogy indul! Milford tablázik – innen a cím is: Tabla Suit –, Don Pullen könyökkel veri a zongorát, Eddie Gómez bőgőjátéka alig elválasztható a tabla pengésétől, valami hibrid mélykeleti ütőgardon hatását keltik ketten, Giuseppi pedig, aki különben egy kicsit sem olasz, és akiről Bill Dixon úgy nyilatkozott, hogy ensemble-ben is mindig tisztán lehetett hallani a hangját, ugyanis az alt szaxofonon negyedik oktávján játszott, értsd: sivított, tülkölt, szóval ez a csávó olyan intenzív, keleti vuduszertartásba boronált free-t fúj itt, ami az én fülemnek teljesen egyedi; Ornette Midnight Sunrise című száma ugorhat be a marokkói jajoukás jazz-kakofóniája miatt, egy évtizeddel későbbről… áh, de ez vajákosabb, istenkísértőbb praxis annál, Pullen és Graves örvénye fölött a pakisztáni oboa tűéles szúrásaival valami rohadtsanyarú szellemidézést celebrál.
A lemez ezután hagyományosabb hangzásra vált, a számstruktúrák átláthatóbbak, a kompozíciók kidolgozottabbak. Az, hogy ez az arc milyen szomorúságot sűrít a játékába, a maga félig-eltalált hangjaival, lebiggyedő sóhajaival vagy fölcsúszó, staccatós sikolyaival, az ezekben a már-már kihívóan monoton témákban válik világossá. (Jól a hallom, hogy a Dance Of Satanben van valami gall?)
Két sajátlemez után (amiket a kritika értetlenül, lesújtóan fogadott) fellépett még egy-két nagyobb kombóban, majd a hetvenes években teljesen felszívódott. Se hír, se hamv. Drogügyek, elmegyógyintézetek, ingázás feltisztulás és visszaesés között, harminc évéről nagyjából ennyi, amit tudni lehet. Matt Lavalle, aki az említett nekrológot írta („Giuseppi Logan went out Playing”, keress rá, szép írás), a kétezres évek végén megszólít egy idős, kuruzsló kinézetű, fekete, homeless bácsit, aki boglyas fehér szakáll és szemöldök mögött rejtőzik egy New Yorki- lemezboltban:
„Elnézést, nem maga a harminc éve eltűnt Giuseppi Logan?”
A YouTube-on találsz pár kültéri felvételt: az egyiken a Somewhere Over The Rainbow-t nyomja a Tompkins Square-en. Valaki kommentben megemlíti, hogy a közeli hokistadionban is ezt fújta, non-stop, nyolc órán keresztül, meccsekkor, az Óz, a nagy varázsló betétdalát, repeat-en, mint Schubert kintornása, és ez kisebbfajta zendülést váltott ki a helyi hokiszurkolók körében.
A 2010-es „nagy” comeback albumán (42 év hova tűnt?) baromi érzelmesen, de valahogy recsegőn-ropogón fújja: a legtisztább, harmatosan gyöngyöző részek után a másodperc tört része alatt képes beborulni & departikulálódni, elkallódni és megkerülni, zűrös mellékvágányokra téved, ilyen, azt hiszem, amikor egy csávó a saját életét játssza (az életével játszik, szó szerint), valaki, aki 42 éven át az „elkallódás”-ban időzött, tartozások között, utcán koldulva, zálogházba adott szaxofonnal – szörnyűségek és borzasztó ormok, kilengések és mélyrepülések nyoma húzódik ebben a szívrepesztő álomdalban.
Ha nem repedt volna meg, ott a lemez végén a Love Me Tonight, ahol Joe (barátai így hívták) zongorázik és énekel! Micsoda szerelmes dünnyögés, elcsuklás és jég hátán is megélő férfierő a 75 éves mestertől, ekkor tizenegy gyermek apja, élemedett korában is gyakran üldözték dílerek az utcán; fogatlan ajakhangjainál kevés romantikusabbat hallani!
Az utolsó éveit újra kezelőintézetekben, idősotthonokban tölti. Már nem engedik ki.
És akkor a csávó ott áll az épület tetején (emlékszel?), és amikor leugrana, megnyílik az ég, isteni fényár világítja meg, ő pedig előveszi a szaxofonját (neki még megvan!), és elkezdi fújni a Somewhere Over The Rainbow témáját: tá-dá, dáá-dá-dá-dádá, táá-dáá-dáá… dá-dá, táá-dá-dá-dádáá, dá-dá-dá-dá-dá, dá… hirtelen elakad. Az istennek se jut eszébe a folytatás. Ekkor már kisebb tömeg nézi-hallgatja lentről. Amikor a rendőrök hátulról rárohannak, a faszi kapja magát és hopp, le a mélybe. De nem hal meg: odalent még hallja egy közeledő mentőautó szirénáját, a kistercet, ami (a Doppler-effktus szabályainak megfelelően) szépen lassan nagyszekunddá szűkül… (kisterc) tá-dá-dá-dá-dá-dá-dá (nagyszekund) dá-dá-dá-dá-dá-dá!
Ez a csattanó.
Logan feldolgozását hallgatva ennél a glisszandó-résznél eszembe jutott a Permanens vakáció: beszélhetett Jarmusch mellékszereplője az elkallódott Joe Logan-ről? aki harminc évvel később, mintha egy időhurokból keveredett volna ki, a vicc sugallatos sztenderdjével tér majd vissza a manhattani jégpályára? És ezzel a koannal jött az egész szétcsúszott korszak, te és a huszas éveink. Azóta is ezen a hangközugráson elmélkedek, szökellésen kistercből nagyszekundba, amint a mélyebb közelebb csúszik a maga magasabbjához, reménykeltőn, valahogy mégis nagyon egyszerűen, mintha a moll-rész csak egy kis kisiklás lett volna, vagy mintha rossz billentyűt fogtunk volna a hangszeren lámpalázunkban, de szerencsére még időben sikerült korriglnunk. Ezt a félhangnyi közelítést a két távoleső kottafej között, mint egy tündérmesékbe illő feloldozás lehetőségét… most én ezt teneked a figyelmedbe ajánlom!
Ölel,
a vak dromedár
