A ritmus egy táncos – Eurodance a kilencvenes években

A 64. Recorder magazin Eurodance & eurodisco fókusztémáját a Hi-NRG-s alapoktól kezdtük, aztán jött a nyolcvanas évekbeli német eurodisco története a Modern Talkinggal és társaival (a korszak kulcsslágerei playlistben összegyűjtve erre) – most pedig haladunk tovább a kilencvenes évekbe! Nagyon leegyszerűsítve az eurodiscóból kifejlődött eurodance volt a kilencvenes évek popzenéje Európában. Csakhogy ez az örök nosztalgiát kiváltó, műanyag, de bizonyos pontjain szerethető zene cseppet sem egyszerűen jött létre és műfajként túlzottan is eklektikus. Megpróbáljuk megfejteni. 

Örök nosztalgia

Ellentmondásos egy műfaj ez. Eleve eklektikus, látszólag össze nem illő elemekből született. Éppen ezért már kezdetben is sokféle volt, a nagy képet tekintve (1989 és 1996 közötti legsikeresebb időszakát) akár sokszínűnek is nevezhetjük. A Snap! (balra) 1990-es hiphouse-os The Powerjében és Robert Miles 1995-ös dream trance-es Childrenjében van bármi közös? Mégis mindkettő jogosan kapja meg az eurodance címkét. Vagy eleve, a The Powerben és a Rhythm Is A Dancerben, a Snap! két évvel későbbi legnagyobb slágerében mi a közös? Nem sok, de utóbbi már a legtipikusabb eurodance és egyben tökéletes példa arra, hogy a legnagyobb sztárelőadók is mennyire könnyen forgatták a köpönyeget, követték habozás nélkül a legújabb trendeket. Sok minden belefért tehát az eurodance olvasztótégelyébe, ugyanakkor a legtöbb popzenei divatstílushoz hasonlóan főcsapásában rendkívül sematikus is volt – a hasonlóság, egymás másolása ugyebár szükséges rossz a popzenében, hiszen ami ismerős, azt könnyű megszeretni. Az eurodance-ben pedig nagyon is sok az unásig ismert, ám olyan elem, amit nehéz nem szeretni. Extrém módon behízelgő dallamok és erős vokálok, azonnal fülbe ragadó egyszerű szintifutamok és sajátos, kopogós pumpálás, ami egy-egy kiválasztott sláger esetében (kinek mi) még a grunge-osokat is széles vigyorra késztette és már rongyoltak is be a táncparkettre. Ma pedig már lelkiismeret-furdalás nélkül rongyolhatnak be az idősödő ex-grunge-osok, hiszen a stílus közel olyan népszerű, mint a sikerek delelőjén, a kilencvenes évek közepén – csak már belengi a jótékony nosztalgia köde. Nem csak Magyarországon, de itthon látványosan. Tucatnyi retro-partisorozat használja ki népszerűségét: a Total Dance-bulik például a szokásos májusi teltházas Budapest Park-esemény (Lou Bega, Fun Factory, Ice MC, Brooklyn Bounce) után idén elérték a VOLT-ot is (Mr. President, Eiffel 65, Alice Deejay), a Balatonon nyilván volt parti (Mr. President, Rednex), de novemberben a Hungexpón is sor kerül egy Haddaway-Dr. Alban-2 Unlimited-Whigfield csúcstalálkozóra, Scooter nélkül pedig már régen nincs nyár Magyarországon.

Olvasztótégely

Nos, a műfaj valóban olvasztótégely volt. Több irányból jött létre, sőt, eleinte inkább párhuzamosan létezett egymás mellett sok hasonló, apróbb stílusirányzat, amikben leginkább az volt a közös, hogy a kontinentális Európában születtek – tehát európai dance-zenének számítottak. Na de hol kezdődött mindez? Nagyon nehéz megmondani. Az osztrák Edelweiss KLF-leckét felmondó 1988-as Bring Me Edelweiss-a eurodance már? Menjünk visszább, a német O.K.-tól az 1987-ben őrült progresszívnek ható, épp bontakozóban lévő belga new beat stílust a rádiókba is eljuttató Okay! előkép-e? Vagy menjünk még visszább: a holland MC Miker „G” & Deejay Sven 1986-os gagyi szintis rapszáma, a Holiday Rap megmutatta Ice MC-nek és Dr. Albannak, hogyan kell az európai dance-ben rappelni?

Egyszerűbb, ha végiggondoljuk azt, hogy a sokáig uralkodó italo disco és aztán a szintén még sokáig meghatározó német eurodisco hogyan reagált az új stílusokra. A hiphopra, a freestyle-ra, a house-ra, a technóra, a new beatre és a többire. Nagyon finoman, de reagált és 1989-ben már látványos volt az italót felváltó italo house-t, a nyálas eurodisco helyett a sokkal dögösebb és kúlabb kommersz new beatet és hiphouse-t játszók, egyáltalán, az újat akarók trendje.

Az olaszok és a németek is gyorsan reagáltak a house-ra és a technóra, előbbiek elkezdték játszani a saját verziójukat belőle, a zongorás, soulénekes italo house-t, utóbbiak pedig Európában terjesztették a műfajt lemezeken és persze sokat rave-ültek. A 49ers: Die Walküreje a Freeez freestyle-ját nyúlta, még 1988-ban, az 1989-es következő kislemez, a Touch Me viszont már Nagy-Britanniát is meghódította, akárcsak az 1990-es Don’t You Love Me, ami egészen pontos előképe az évtized elejét jellemző house-os eurodance-nek, eurohouse-nak. A Black Box még nagyobb szenzáció lett, Ride On Time című első kislemezük 1989 legkelendőbb dala volt és karrierjüket még az sem tépázta meg túlzottan, hogy a másik olaszokhoz hasonlóan ők is nyúltak, mégpedig Loleatta Holloway énekét használták engedély nélkül. Ettől még további dalaik (Everybody, Everybody, Fantasy, Strike It Up) szintén slágerek lettek. Rajtuk kívül még két másik európai előadó is világot hódított 1989-ben, igaz, hogy a szintén énekhamisítással még nagyobb botrányt okozó new jack swinges, dancepopos német Milli Vanillinek végül csúnyán kettétört a karrierje (Frank Farian, a Boney M producer-menedzsere irányította őket, aki a kilencvenes években a No Mercy-t rakta össze). A belga Technotronic (fent) viszont hazája sajátos technós stílusverziójának, a new beatnek a továbbfejlesztett változatával robbant be, a Pump Up The Jamre nemcsak egész Európa, de Amerika is elkezdett pumpálni. A dal második, az azonos című nagylemez (ami különben máig friss hatású maradt, a műfaj egyik csúcsa, még Robert Christgau rockkritikus is imádta) a tizedik helyig jutott az amerikai listákon. Ez így együtt már példátlan széria volt, világszerte egyszerre elért siker nem angolszász európai zenekaroktól. Nem kérdés, hogy fellelkesült a háttérben már formálódó színtér minden szereplője. És nem meglepő, hogy az USA később is vevő volt az eurodance-re, ez a hangzás már lényegesen hatásosabban volt kortárs, mint az évekkel korábbi eurodisco (Prince Ital Joe & Marky Mark Happy People-ja 1993-ból csak egy példa, hogyan próbálták utánozni a dolgot).

Hiphouse-robbanás

1989-ben még a hiphouse-os (hiphopot és house-t keresztező) ág volt a leginkább meghatározó – az sem véletlen, hogy ezek sikere nyomán évekig kötelező volt minden eurodance-dalba (megmosolyogtatóan béna) rapbetétet rakni –, ha ezen előadók Amerikában még nem is, de Európa-szerte már taroltak. A brit rapper, Ice MC olasz segítséggel adta ki első slágerét, az Easy-t. A holland Twenty 4 Seven (jobbra) az I Can’t Stand Ittel hasított, hozzájuk ezután csatlakozott egy időre a Németországban élő rapper, Captain Hollywood, aki saját nevén is kiadott 1989-ben egy későbbi erényeket még nem mutató nagylemezt, majd hamarosan továbbállt a Twenty 4 Seventől és a Captain Hollywood Projecttel szakított nagyot. A német M.C. Sar & The Real McCoy szintén ’89-ben mutatkozott be a gigasiker Pump Up The Jam még hiphouse-osabb verziójával, de a következő év elején kiadott első saját dal sokkal nagyobbat szólt, ez volt az It’s On You. A marokkói-svéd Leila K a Rob’n’Raz páros szárnyai alatt debütált a Got To Gettel, a következő évben, 1990-ben aztán ő featolt a szintén Svédországból befutó, nigériai Dr. Alban első kislemezdalában, a dancehall-eurodance-es Hello Afrikában.

1990-ben mutatkozott be, szintén hiphouse-zal a kissé hülyenevű holland 2 Brothers On The 4th Floor (Can’t Help Myself), house-osabb eurodance-szel a német Masterboy (Dance To The Beat), de a lassú világslágerek feldolgozásával arató formációk is: a Chyp-Notic Sinéad O’Connort (Nothing Compares 2U), a Jam Tronik Phil Collinst (Another Day In Paradise) hiphouse-osította. 1990 nagy dobása azonban a német Snap! volt. A már említett The Power No. 1 tudott lenni nemcsak Európa-szerte, de az USA-ban is. Még ebben az évben jópár másik slágerrel jelentkeztek (Ooops Up, Cult Of Snap, Mary Had a Little Boy – utóbbi már house-osabb dal), és a Technotronic lendülete is kitartott (Get Up!, This Beat Is Technotronic) – ezek együtt pedig egyértelműen mutatták, hogy az évtizedváltással a régi gárda is mehet a süllyesztőbe (az olaszok közben még lelkesen gyártották a tempós eurobeatet) – a kilencvenes éveknek megszületett a saját hangja.

Eurodance-t a zászlóra!

A fent soroltak kivétel nélkül sikeresen folytatták a következő években és zokszó nélkül hajlandóak voltak a folyamatosan finomhangolásra, mindig az aktuális trendeknek megfelelően. A jellemzően ’női ének-férfi rapbetét’ kombóból, az azonnal fülbemászó dallamokból, a szárnyaló szintihangokból és a jól táncolható ritmusokból viszont nem engedtek. Ritmuskérdésben a new beates, hiphouse-os és italo house-os sound 1991-1992-ben összeolvadt, hogy előbb mások mellett a brit KLF-től és Amerikából a new jack swing-house-os C+C Music Factorytól, a freestyle-os Corinától, a garage house-os Crystal Waterstől és Ce Ce Penistontól, majd a brit és német rave-től, aztán a happy hardcore-tól, később a trance-től kapjon ihletet. Meg persze hasson is: a brit popszíntér szintén sokkal nyitottabban fogadta be ezeket a kontinentális Európából érkező dalokat, szemben a nyolcvanas évek eurodiscójával, és a stílus a house mellett nagyban formálta az időszak ottani popos megszólalását (hogy mást ne mondjunk, a korszak két legnépszerűbb fiúzenekara, a Take That (Do What You Like) és az East 17 (House Of Love) is eurodance-es dallal mutatkozott be).

A csúcsévek

1991-től a svédek még nagyobb hangsúllyal szóltak bele a diskurzusba: az Army Of Lovers ironikus-filozofikus projekt zeneileg és tematikusan is nagyhatású volt, az Ace Of Base (lent) pedig nemcsak Európát, de Amerikát is teljesen leigázta dubos-reggae-s eurodance-ével (producereik, DennizPop és Max Martin pedig a világ legnagyobb slágergyárosai lettek). És itt kell kitérni röviden az euroreggae-re is, a korszak „reggae+bármi” divatfúziója hatott az eurodance-re is, korábban már Dr. Alban is toastolósan rappelt, az Ace Of Base-ben ugye egyértelmű a hatás, ami másoknál is megjelent (Mr. President, Maxx, Loft, E-Rotic, T-Spoon, Vengaboys, Fun Factory). 1991-ben még egy meghatározó formáció mutatkozott be, a belga-holland 2 Unlimited (nyitóképen, ha netán valaki nem ismerte volna fel őket). Ők eleinte (Get Ready For This, Twilight Zone) a technós rave felől érintkeztek a műfajjal, hogy aztán trenddiktálókként folytassák és simuljanak bele teljesen (No Limit, Tribal Dance). Hasonló, rave felől eurodiscósodó utat járt be a U96 is (halld Das Boot –> Love Sees No Colour).

1992 tavaszán, alig néhány hét eltéréssel megjelent két gigasláger, amelyek végképp megszabták az eurodance útját (és mutatták azt is, hogy a folyamatos változás ebben a műfajban a siker kulcsa). A Snap! (Rhythm Is A Dancer) és Dr. Alban (jobbra) (It’s My Life) egyszerre tért vissza alapvetően tempósabb, harsányabb megszólalással, őket pedig követték az egyre viccesebb másolók és a sok esetben egyre kínosabb produkciók, miközben a felszín alatt valaki mindig kijelölt egy még újabb irányt, megszólalást. 1993 a gigaslágerek éve, és alighanem a műfaj csúcsa is, ekkor és a következő években tényleg minden, még nem említett főszereplő (Culture Beat, Haddaway, Jam And Spoon, Corona, Whigfield (lent), DJ Bobo, Doop, Fun Factory, Maxx, E-Type, Magic Affair, Amber, Livin’ Joy, La Bouche, Rednex, Mo-Do, Scatman John, Alexia, Tess, Le Click, Kate Ryan) dobott legalább egy tízest, ahogyan a korábban említett úttörő előadók is tartották a lépést. Jó példa a 2 Brothers On The 4th Floor esete, akik hiphouse-ból érkeztek meg az 93-as divatsoundhoz (Never Alone), hogy 1994-ben már pumpálós eurohouse-nál (Let Me Be Free, Dreams (Will Come Alive)), 1995-ben pedig happy hardcore-nál tartsanak (Come Take My Hand).

Összességében azért 1994-től meglehetősen önismétlő lett az eurodance-formula, igaz Európa ezt még úgy 1996-ig nem nagyon unta meg, részben mert voltak benne vicces-erotikus elhajlások (E-Rotic, Sin With Sebastian, 20 Fingers), részben mert tényleg olyan kompakt slágerzene ez, amit nehéz egy új trendnek lenyomnia.

A szerteágazás

Frissítésre azért persze nagyon is szüksége volt a zsánernek, az egyik életmentő injekciót a korabeli kommercializált latin house-zal már éppen topon lévő latinos, mediterrános életérzés felől kapta, ez kissé fel is rázta a műfajt: Paradisio: Bailando (1995), Los Del Rio: Macarena (Bayside Boys Remix) (1995), Carrapicho: Tic, Tic Tac (1996) Carrilio / Bellini: Samba De Janerio (1997), Paola & Chiara: Vamos a Bailar (2000), Las Ketchup: Asereje (2002).

Ugyanígy pumpált új életet a happy hardcore germán kizsákmányolása (Marusha, Blümchen, Scooter), az északi bubblegum dance a röhejes rajzfilm és játékkarakterekkel (Aqua, Vengaboys, Cartoons), még inkább a trance-es italodance (U.S.U.R.A., Gigi D’Agostino, Eiffel 65), sőt úgy általában is a kommersz trance, kezdve a szintén olasz Robert Miles 1995-ös dream trance-világslágerével (Children). Ha hangzásban már egészen mást képviseltek is, életérzésben ezek az előadók (Brooklyn Bounce, B.B.E., Sash!, Dario G, ATB, Darude) vették át a klasszik eurodance szerepét az évtized második felében, sőt a legjobb slágerek (Alice Deejay: Better Off Alone - 1998, Lasgo: Something - 2001) az ezredfordulós eurodance-t testesítették meg.

Ami persze szintén sokszínű volt, hiszen az említetteken túl például ott szólt még benne a Daft Punk-féle francia filter disco-hatás (French Affair, Alcazar, Starstylerz stb.), de ez azért már tényleg egy másik történet. A 21. században is akadt még egy-egy jó, aktualizált hangzású eurodance-sláger (talán az Infernal 2004-es From Paris To Berlinje a csúcs), beszálltak új országok is a körforgásba (t.A.T.u – Oroszország, O-Zone – Moldova), de van, aki szerint a műfaj – leginkább a trance-es ág révén (főfelelős: Basshunter) – az edm-ben élt tovább. Ami azért valljuk be, kissé meredek állítás. Ha sok esetben nevetséges is volt az eurodance, annyira azért soha nem volt rossz, mint az edm. Legalábbis szerethető slágerekben biztosan köröket ver a 21. századi veretésre. Vagy csak minket is utolért az az átkozott nosztalgia?

Captain Hollywood