Elfogadható volt a 80-as években – Eurodisco

Bár az európai disco a műfaj hetvenes évekbeli tündöklése alatt is jelentős volt (ABBA, Giorgio Moroder, Cerrone), igazi aranykora a nyolcvanas években jött el. Ez a korszak az italo disco révén lassan elfoglalja méltó helyét a nagy popzenei kánonban, a német központú eurodisco pedig itthon egyszerűen nem tud kihullani a nosztalgiapartik világából. A 64. Recorder magazin Eurodance & eurodisco fókusztémáját a Hi-NRG-s alapoktól kezdtük, most jöjjön a Modern Talking és társai – nyitóképen C.C. Catch!

Az Eurodisco örök

Szinte nincs olyan év, hogy Thomas Anders, a Modern Talking énekese ne töltené meg a Budapest Parkot, és a nyolcvanas évek eurodiscójára is lövő nosztalgiabulik is igen sikeresek. De az is garantáltan teltházas rendezvény lenne, ha valaki összehozna egy C.C. Catch-Sandra-Bad Boys Blue-estet és a három név behelyettesíthető másokkal. A nosztalgia mindig kifizetődő, ez popipari alaptörvény, nekünk pedig a nyolcvanas évekből ez a germán vonalú eurodisco jutott. De persze nem csak nekünk. A szocializmus időszakában a vasfüggöny mögé korlátozottan ért el a nyugati zene. És bár a nyolcvanas évek ebből a szempontból már jóval szabadabban telt, Kelet-Európában a vezető brit és amerikai trendek helyett a német hatás érvényesült. Amit a német rádió játszott, amit az osztrák-német lemezboltokban be tudtak szerezni a szerencsés lemeznepperek, az jutott el Lengyelországba, Csehszlovákiába, de még Oroszországba is. És természetesen hozzánk is. Egyedül Jugoszláviában működött „nyugatiasabban” a lemezipar, ott lehetett kapni aktuális posztpunk- és new wave-zenéket is, de az italo discót és az abból kifejlődő nyolcvanas évekbeli német eurodiscót ott is imádták.

Hogyne imádták volna, hiszen a könnyed dalok, a szintis-negédes, jól táncolható, abszolút fülbemászó, slágeres szerzemények egyenesen a gondtalan nyugati szabadságot és jólétet jelentették. A műfaj persze Nyugat-Európában is népszerű volt, dominálta a spanyol, portugál, francia, svájci, sőt még az északi országok (Dánia, Norvégia, Svédország, Finnország) slágerlistáit is.

Franciaország, Németország, Olaszország

A disco hetvenes évek közepi hirtelen berobbanására hamar reagáltak az európai producerek, a svéd ABBA ontotta a világslágereket, az olasz Giorgio Moroder Németországból futtatta be a disco királynőjét, Donna Summert, a franciák pedig folyamatos kölcsönhatásban dolgoztak a műfaj autentikusainak számító amerikai producerekkel. A Village People legnagyobb slágereit franciák írták, de az Ottawan, Amanda Lear vagy a Belle Epoque is világhódító tudott lenni, arról nem beszélve, hogy amikor Giorgio Moroder 1977-ben a Summernek írt I Feel Love-val lefektette az elektronikus disco alapját, akkor a modern tánczenét is radikálisan befolyásolta. Ennek hatására a francia Cerrone is váltott döngetős lábdob-alapú, perkusszív, űrszintis hangzásvilágra és Supernature című szintén 1977-es dala egy sajátos francia space disco-mozgalmat indított el (Space, The Droids, Voyage, Rockets, Black Disco, Arpadys, Universal Energy stb.).

Az amerikai importot a németek is sikerrel igyekeztek kiszorítani, a Boney M, az Arabesque, a Dschinghis Khan, a Silver Connection, a Goombay Dance Band és Moroder saját zenekara, a Munich Machine mind hódítottak. Az olaszok pedig, szintén naná, hogy megihletődtek honfitársuk, Moroder fejlesztéseitől, ott a sokáig divatban maradó soulos, funkos hatású disco keveredett a szintetikus hangzással. Az italo funkként emlegetett alstílusban a Revanche, a Macho, az Easy Going, az Azoto voltak úttörők és ők már a nyolcvanas évek legelején formálódó italo discót előlegezték meg (míg a spanyoloknál a Baccara tudott Európa-szerte népszerű lenni, ők a cikk főtárgyát képező nyolcvanas években New Baccaraként német eurodiscóra váltottak).

BALLA, BALLA - AZ ITALO DISCO TITKOS TÖRTÉNETE.

Italo-oóo

A nyolcvanas éveket Európában végül az határozta meg, hogy a Moroder által inspirált amerikai producerek a túlcsorduló szimfonikus discóból elektronikusat csináltak, ez lett ugye a tempós és harsány Hi-NRG, aminek hatására az olasz producerek is váltottak és discofunkból (Kano), a francia spacedisco-ihletésből (Koto, ’Lectric Workers) és az Amerikában szintén ekkoriban divatossá váló – ez is európai hatás, Kraftwerk, ugye – electrofunkból (Amin-Peck, Klein & M.B.O.) 1982-re összeollózták az italo disco alapjait, a műfaj pedig visszahatott a Chicagóban és Detroitban formálódó house-re és technóra. Az olasz termelés beindult, 1983 már csúcsévnek számít, de az italo európai hódításához kellettek a németek, pontosabban egy német üzletember, a ZYX lemezkiadót vezető Bernard Mikulski, aki kitalálta a stílusnevet (italo disco) és válogatáslemezekkel, újrakiadásokkal terjesztette a zenét – még az USA-ba is! Az italo disco uralta a következő évek hangzását az európai klubokban (épp csak otthon tekintettek rá némi megvetéssel), és a központi elosztó szerepét betöltő Németországban 1985-re egyértelműen ez a megszólalás lett a követendő minta. Az italo pedig mára végre eljutott oda, hogy méltó helyén kezelik az elektronikus tánczene történetében betöltött szerepét.

Klasszik eurodisco

Szóval ugyan az egész európai discozenét a hetvenes évektől kezdve lehet általánosan eurodiscónak nevezni, de a terminus igazából ennek az italótól, szintipoptól és Hi-NRG-től megihletett német vonalnak jár, amit szoktak még a páros diszkótánc elnevezésével discofoxnak is hívni (a műfaj máig igen népszerű, mondhatni beragadt Oroszországban, ott például ez a tipikus hívószava). Az nem volt kérdés, hogy más nemzet is gyárthat-e, tud-e italót előállítani, de az azért igen, hogy a termék tényleg olyan lesz-e vagy csak gyenge utánzat. A Spanyolországban, Franciaországban készült italók 1983 és 1986 között egészen olyanok voltak, mint az eredeti, de a német verzió már jobban elütött és idővel még könnyebben megkülönböztethető lett. Legegyszerűbben úgy lehet ezt szemléltetni, hogy meghallgatunk egymás után egy true-italót – mondjuk a Los Angeles T.F.-től a Magical Bodyt – és egy Modern Talking-számot. Az egyik végtelenül felvillanyozó ma is, a másik meg, hát, nem feltétlenül. A németek többnyire némileg lassabb, de azért abszolút tánctérre való, némileg (vagy nem is némileg) nyálasabb dallamokkal, nyúlósabb szintihangszínekkel dolgoztak – és végül ez adja a stílus báját is.

Az alapoknál azért az eleve sokféle összetevőt egyesítő italo mellett hangsúlyos volt még a német szintipop hagyománya, ami ugye a német újhullám, a Neue Deutsche Welle brit szintipop táplálta ága, olyan előadókkal, mint a The Twins, a Hubert Kah, a Boytronic, az Electric Theatre vagy az Alphaville. Valamint a Hi-NRG az italo hatás mellett kétszeresen is ihlető volt, hiszen ekkoriban arattak Európában a Bobby Orlando-produkciók (Divine, The Flirts), a kanadai előadók (Lime, Trans-X) és főleg a berobbanó brit Hi-NRG Hazell Deanék mellett a Dead Or Alive-val és más Stock-Aitken-Waterman-produkciókkal. És ami népszerű, azt ugye másolni kell. 1984-ben Fancy és Mike Mareen buzgón másolta az Orlando-soundot, miközben Dieter Bohlen mindhárom említett fő összetevőt mixelve berobbantotta a Thomas Andersszel közös Modern Talkingot – az első kislemez, a duó egyértelműen legjobb dala, a You’re My Heart, You’re My Soul állítólag nyolcmillió példányban kelt el. Ami simán hihető, tekintve, hogy a szám egész Európában rendkívül népszerű volt (Nagy-Britannia kivételével, a szigetországban ez már túl cheesynek számított), sőt a nagy – akkor még – szovjet piac mellett Ázsiába is eljutott a sláger (a Modern Talking különben Dél-Kelet Ázsiában a mai napig az egyik legnépszerűbb zenekar). A siker hatására Bohlen tisztes mesterember módjára ontani kezdte a kis- és nagylemezeket (a nagylemezeknek az eurodiscóban nagyobb ázsiója volt, mint az italo discóban) az általa futtatott produkcióknak is. Őt pedig követte a sok, hol jobb, hol sokkal rosszabb másoló. 1985-ben pillanatok alatt ért el hasonló sikereket a Bad Boys Blue, C.C. Catch, Sandra, Fancy, Mike Mareen és nagyon sokan mások.

Egy producer, sok produkció

Bohlen az évente két Modern Talking-nagylemez (ez is Orlandótól tanult, piacot elárasztó technika) mellett a holland származású C.C. Catch-csel megteremtette az eurodisco-énekesnő mintapéldányát, de másoknak is írt slágereket (például a süllyesztőből hozta vissza a Smokie énekesét, Chris Normant), a Talking 1987-es első megszűnése után pedig gond nélkül folytatta a Blue Systemmel a slágergyártást (Anders-nek nem ment ilyen könnyen a váltás). Fontos megemlíteni, hogy Bohlen azért nem volt annyira magányos zseni, jelentős alkotótársa Luis Rodriguez társproducer, aki többek szerint a sikerhangzás titkos felelőse. Az biztos, hogy ő szintén dolgozott másokkal és másokkal is nagy sikereket ért el. Mike Mareennek segített be, talpra állította a klasszikus spanyol disco sztáregyüttesét, akik New Baccara néven szállítottak floorfillereket. De Rodriguez dolgozott még számos projekttel, amikben az volt a közös, hogy az énekhangot felesége, az önmaga jogán is sok remek slágert jegyző Lian Ross (Fantasy, Say You’ll Never) énekelte. Luis később, a kilencvenes évekbeli eurodance-korszakban a Fun Factoryval is sikereket ért el.

Bohlen-követők

A Modern Talking-hangzást koppintók közül a Bad Boys Blue emelkedett ki – persze minden országban megvoltak a követők, Ausztriából például a Joy tudott Európa-hírű lenni slágereivel (Touch By Touch, Valerie), nálunk pedig Fenyő Miklós alkotta meg a „Tóking-soundot” a Modern Hungáriával (a Neoton-team pedig Zoltán Erikával) – valakinek meg kellett, nem? A Németországban élő külföldi szakácsokból, katonákból alapított Bad Boys Blue tartott leginkább lépést Bohlennel; sokszor változó felállás eredetileg egy jamaicai, egy angol és egy amerikai tagból állt (ez a recept később sokszor visszatért még a német eurodance-ben is), ők Dél-Afrikában is igen népszerűek tudtak lenni és nem mellesleg a biztos slágerszállítás mellett talán a műfaj legjobb nagylemezét is jegyzik (a Heartbeat című 1986-os második LP mai füllel is élvezhető, változatos, karibi hatásokat is mutató popzene). A Bohlen-receptet követve más producerek nemcsak a hangzást, de azt is átvették, hogy egyszerre több produkciót kell a tűzben tartani. Cay Hume a K.B. Caps mellett a T. Arkkal és a Jean & Jill-lel dobott nagyot, Axel Breitung pedig a szintén meghatározó Silent Circle után Michael Bedfordnak, Cliff Turnernek, Joy Petersnek is szállította a slágerdalokat, hogy aztán az eurodance-korszakban DJ Bobóval folytatva talán még nagyobb sikereket érjen el.

Női szekció

C.C. Catch nagy „ellenfele” Sandra (fent) volt, az ex-Arabesque énekesnő dalait férje, Michael Cretu gondozta (ő pedig később ugye Enigma néven gyártott világhódító, de borzalmas gregorian-downtempót). A Sandra-dalok ((I’ll Never Be) Maria Magdalena, In The Heat Of The Night, Everlasting Love, Heaven Can Wait) egy kicsit szofisztikáltabbak voltak, ő kivételként talán ezért is tudott – ha csak szolidan is – feltűnni a brit piacon. Rajtuk kívül számos további énekesnő versenyezgetett el egymással. Patty Ryannek (Stay With Me Tonight, (You’re) My Love (You’re) My Life, I Don’t Wanna Loose You Tonight) és a lengyel kebelmodellből lett énekesnek, Danutának (igen, van közös kiadványa Sabrinával és Samantha Foxszal) ugyanaz a team másolta a Bohlen-hangzást, Linda Jo Rizzo olasz származású amerikai volt, akit a Bobby Orlando által összerakott Flirts-ből örökölt meg Fancy és gyártott neki néhány németes ízű eurodisco-slágert (Fly Me High, Heartflash, You’re My First, You’re My Last), de például Jessica is összehozott pár perfekt dalt (Like A Burning Star, Chinese Magic).

Mike Mareen, Fancy, London Boys

A Hi-NRG-s vonalról becsatlakozó Fancy és Mike Mareen hangzásban közelebb állt az italóhóz, ők elfogadottabbak is a stíluson belül, de egyben a legjobb példák, hogy hol válik el az italo az eurodiscótól. Mika Mareen (lent, gigaszemüvegben) öt-hat stabil slágerrel (Dancing In The Dark, Love-Spy, Agent Of Liberty, Don’t Talk To The Snake, Stand Up, Lady Ecstasy) és két nagylemezzel volt jelen a színtéren a nyolcvanas évek közepétől.

Fancy (balra) viszont túltermelt, öt korabeli albumáról majdnem minden második szám rádiós sikerdal lett (csak néhány: Slice Me Nice, Get Lost Tonight, Bolero, L.A.D.Y.O., Lady Of Ice, Latin Fire, Bodyguard, Fools Cry, Flames Of Love stb.) és szénné játszották a klubokban. Neki az ügyfélköre is nagyon kiterjedt volt. Van, akinek csak írt és producelt (Linda Jo Rizzo mellett Grant Miller, Mozzart, Elvin), de van, aki helyett énekelt is (Charlie G) és persze számos további alteregó alatt alkotott (Timerider, Hurricanes, de még a Don't Leave Me This Wayt is a Communards előtt Hi-NRG-sítette Slip néven 1983-ban) – na és az megvan, hogy a Pet Shop Boysnak is készített remixet? (Hogy feldolgozta a Dallas főtémáját, azt már végképp nem lehet hová tenni.)

Utánuk indult, és kicsit később futott be Hi-NRG-s eurodiscóval az angol és jamaicai tagokból álló, de Hamburgban alakult London Boys, amelynek – talán neve miatt is –, összejött a brit siker is. A nyolcvanas évek végének turbohangzását, az eurobeatet is megelőlegező sound náluk nagy soul- és reggae-mániával párosult és olyan slágerekben testesült meg, mint a My Love, a Requiem és a London Nights – utóbbi kettő a negyedik és a második helyig jutott a brit kislemezlistán 1988 végén és 1989 elején. Európában viszont még akkor is népszerűek voltak, amikor Angliában már kicsit sem. A duó mindkét tagja autóbalesetben hunyt el 1996-ban, az Alpokban voltak síelni, amikor beléjük hajtottak.

Eurobeat és más új irányok

A sort és slágerjegyzőket persze még sokáig lehetne sorolni (Rocky M, Roger Meno, Facts & Fiction, Silicon Dream, Dance Department, Latin Lover, Scala satöbbi), 1985 és 1990 között tényleg ipari mértékben termeltek eurodiscót, az utolsó években persze már továbbfejlesztett hangzással és az új hatásokat is beépítve. Az italo, az eurodisco és a brit Hi-NRG turbófokozatra kapcsolt változata az eurobeat lett, amit gyártottak olaszok, németek, angolok egyaránt, ám Japánban volt a legnépszerűbb a helyi para para tánc- és tánczenei mániával összekapcsolva (néhány jellemző példa: Sophie: My World, Cherry: Magic Holiday, Gina T.: Tokyo By Night). Persze ez a szakkifejezés sem fed egyértelmű hangzást, hiszen eleinte a New York-i freestyle-tól (electro-latin keverék) megihletett angolok hívták így a SAW-művek bizonyos termékeit, aztán szintén ők a Spagna- és Sabrina-féle italo-eurokeveréket, amibe idővel már csúszott egy kicsi az Olaszországban gyorsan lereagált house-robbanás helyi változatából, az italo-house-ból is. Aztán az évtized végén 15 percre népszerűvé lett belga new beat vagy a hosszabb ideig is hódító rappes hip-house európai verziója, az eurohouse is mind a változás szelét fújta az eurodiscóban. Ami az évtizedváltáskor át is fordult eklektikus eurodance-be, de ez már egy másik - hamarosan a Recorderen is szereplő - történet.

Dömötör Endre