„A saját kis szintünkön kell elkezdeni változtatni” – Jónás Vera-interjú

Jónás Vera körül mindig történik valami, bár ő még szeretné ennél is aktívabbnak látni magát. Most mindenesetre megjelent első saját magyar nyelvű felvétele, ő énekli Ujj Mészáros Károly új filmjének betétdalát, közös szerzeménye készül Grecsó Krisztiánnal és nyíltan beszél lélekmentő terápiáról, meghiúsult nagy vágyakról vagy épp a hazai közélet árnyoldalairól. A 63. Recorder magazin címlapos interjújában az egyik legfontosabb, legjobb kortárs magyar dalszerző-előadó.

Sokáig angolul énekeltél majd egy magyar nyelvű feldolgozást tettél a 2016-os albumodra, most pedig kiadtad az első saját magyar nyelvű szerzeményedet, a Borzongásaim című számot. Ez egy természetes érési folyamat volt számodra? Mostanra jutottál el idáig? Vagy egyszerűen megérezted azt, hogy Magyarországon muszáj magyarul is énekelni?

Az első megjelenésem óta mindig rágták a fülemet, hogy magyarul, magyarul, magyarul, és engem ez kifejezetten irritált. Lehet engem befolyásolni, de olyan dolgokra képtelen vagyok, amiket nagyon erősen nem érzek magaménak. A Szél hozott, szél visz el című első magyar nyelvű feldolgozás, ami a Tiger, Now!-n kijött, pont egy ilyen átmeneti állapotnak volt jó. Az nekem egy fontos ősdalom a gyerekkoromból, persze nem az én szerzeményem, de fontos volt átdolgozni, lehet, hogy áttört egy gátat. Talán ilyen volt egyébként a Dalfutár című tévéműsorban való szereplés is, ahol megismerkedtünk Hegyi Gyurival, aki a Borzongásaim szövegét írta. Előtte már Grecsó Krisztiánnal is elkezdtünk dolgozni egy másik magyar nyelvű dalon – ez ugye még nem jelent meg, már vagy négy éve formálódik. Mindig kérdezi tőlem Krisztián, hogy mi van már, és nem tudok neki mit mondani, mert bennem egyszerűen meg kell érnie a dolgoknak, bár élőben már jó ideje játsszuk a Ne felejts elt, a felvett verzió még alakul, ezen is Vranik Krisztián Krizsóval dolgozunk. Amellett, hogy nyomatok ezerféle projektet, vannak más ügyek, amikbe egyszerűen még nem tudom magam belehelyezni. A Borzongásaim egy olyan dal volt, aminek már a gitártémája megírásakor úgy éreztem, hogy valamiért én erre nem tudok semmit írni angolul. Ekkor összeültünk Gyurival, akivel szuperjó élmény volt dolgozni. Mert persze az is nehéz, hogy valaki más írja a dalszövegedet. Eddig mindent én írtam, és akkor jön egy ember, aki belemászik a fejembe. Egyébként tényleg ez történt, nagyon sokat beszélgettünk, nagyon mélyen megnyíltunk egymásnak az életünkkel kapcsolatban, és nagyon jól kiásogatta belőlem, hogy mik azok a szavak, amiket ki tudok mondani, és mik azok, amiket nem. A borzongásaim szó is nem tudom hány óra keresgélés eredménye. Sokszor találkoztunk Gyurival, sokszor beszélgettünk, tulajdonképpen lelkiztünk az életről, és aztán jött egy emailben egy szöveg, és az tényleg olyan volt, hogy elkezdtem játszani és egyből tudtam énekelni, Gyuri annyira gyönyörű prozódiával tud írni, hogy rögtön minden a helyére került. Egy-két szövegrész volt, amin kicsit javítottunk vagy változtattunk, de nagyon gördülékenyen született meg. Egyébként arra is büszke voltam, hogy ez végre egy egyszerű dal. Jólesett, hogy basszus az eddigi nyakatekert dalaim után képes vagyok egy olyan dalt kigurítani, amit nem érzek banálisnak azért, mert egyszerű.

Azt mondtad, hogy olyan időszak jön a pályádon, amikor nem nagylemezben, hanem dalokban gondolkozol. A tavalyi remix EP-sorozattal zárult egy fejezet?

Nem hiszem, hogy lezárult volna az, hogy albumokban gondolkozzam. Azt is el tudom képzelni, hogy ez most csak egy időszak. Nagyon sokféle változás volt körülöttem, tagcserék voltak a zenekarban, ezek engem lelkileg nagyon megforgatnak. Egy kicsit az is van bennem, hogy kényszeresen éreztem, hogy a nagylemez a fontos, aminek dátumra készen kell lennie, amihez mindig tartottam magam és ettől értelmetlen feszültségeket okoztam magunknak. A vége ugye mindig az, hogy két hétig nem alszunk, mert ülünk a stúdióban és keverjük a dalokat. Egy picit szerettem volna teret adni annak, hogy jöjjenek a dalok szépen sorjában, tudjuk őket mazsolázni. Rápihenni, időt és teret hagyni nekik, tehát egy kicsit szellősebbre engedni, hogy jöjjenek ki, ahogyan szeretnének. Plusz az is fontos, hogy nagyobb figyelmet kapjon egy-egy megjelent dal, ahelyett, hogy egy egész nagylemezt rázúdítsunk a hallgatókra.

JÓNÁS VERA LEMEZTÁSKÁJA - KEDVENC ZENÉI, INSPIRÁCIÓI.

Az egyesével kiadott dalokra viszont valóban nagyobb figyelem kerül.

Abszolút. Nagyon szeretem az új klipjeim világát, hetedik évét tapossa a zenekar, de egy kicsit az az érzésem, hogy csak az utóbbi időben kezdtem el jól érezni magam a színpadon. Jól érezni magam magamban. Annyira sokat szorongtam azon, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég szép, nem vagyok elég tehetséges! Megvolt minden, ami egy alkotó embernél kétségek formájában felmerülhet. Igazából nem mondom, hogy mostanra elhittem volna ezek ellenkezőjét, mert ugyanúgy gyomorgörcsös hányingerem van a színpadra lépések nagy része előtt, de valahogy képes vagyok a színpad által felszabadítani magam. És ez most nekem egy óriási lépés.

Mindez mondjuk az utóbbi egy év eredménye?

Nagyjából igen, az utóbbi egy-másfél évé. Nem tudom, hogy mi volt a fordulópont, lehet, hogy az Eurosonic showcase fesztiválos fellépés, hogy ott nagyon ki kellett raknom magam. Valahogy úgy érzem, hogy most sokkal bátrabb vagyok, mint valaha voltam a színpadon és ez nagyon-nagyon jó érzés. Egy annyira biztonságos hely lett nekem a színpad, hogy ha ismeretlenek előtt állok is, beléjük merem engedni magam, és ez egy nagyon szuper érzés.

Hamarosan érkezik egy új dalod, ami pedig egy filmbetétdal.

Decemberben keresett meg Ujj Mészáros Károly, a Liza, a rókatündér című film rendezője. Én azt hittem, hogy csak egy dalra van szükség egy nagyon fontos jelenethez, de aztán kiderült, hogy ez lesz az X. főcímdala is. Tehát kétszer szerepel a filmben. A számot közösen írtuk Kozma Katával. Gyuri és Krisztián mellett, ő a harmadik ember, akit beengedtem a dalaimba, ami nagy nyitás nekem. A főcímdallal kapcsolatban egyébként Károly azt kérte, hogy legyenek benne a dalszerzői jegyeim. Szerinte nagyon passzol a filmhez a hangom, szerette volna, ha ez a dal törékeny és van benne érzelem. Fél évig dolgoztunk rajta, mindig visszadobta a verziókat, azt hittem, sose lesz kész. Életemben nem kellett ennyiszer átírnom dalt. Nagy tanulás volt, mert általában ugye magamnak írok. Károlyt nagy művésznek tartom, aki pontosan tudja, mit szeretne, és addig nem ereszt, amíg meg nem kapja. Sokat szorongtam emiatt, ezt ő is tudja, de nagyon megérte. Érzelmi hatásokról, képekről, hangulatokról beszélgettünk és ezt próbáltuk leképezni zenében és szövegben. Nagyon nagy szó számomra, hogy dolgozhattam vele és a film is gyönyörű lesz. Az X. semmiben nem hasonlít a Lizához, egyedül a szereposztásban van átfedés, Balsai Móni játssza a főszerepet, de óriásit alakít Kulka János is. Egy sötét, komor világot bemutató, rendkívül izgalmas bűnügyi film. Nagyon sok érzelmi réteget mozdít meg, sok mindenről szól egyszerre. Valószínűleg ősszel kerül a mozikba, és én nagyon remélem, hogy nyáron kijöhet a betétdal, amihez készül majd egy klip is, ezt is Károly rendezi.

Nem ez lett volna az első filmbetétdalod, hiszen úgy volt, hogy egy másik nagyon híres filmben is szerepelni fog egy szerzeményed.

Hát, bizony. Ez a Testről és lélekről című film. Éppen bringán ültem, amikor felhívott Enyedi Ildikó a cuki hangján, hogy van ez az új filmje, amiben Laura Marling dalát szerette volna szerepeltetni, de nagyon sokáig küzdöttek az énekesnő publishingjével, és úgy tűnt, hogy nem tudnak megállapodni. És beajánlottak neki engem. Majd eldobtam a biciklikormányt örömömben. Ő is egy mély, lelki ember, nagyon sokat találkoztunk és gyúrtuk, hogy végül a Cold Fire legyen. De aztán jött a hír, hogy Marling publishingje mégiscsak megadta az engedélyt. És kellett egy kis idő, mire Ildikóban összeállt, hogy neki mégis az a szám kell. Amellett, hogy teljes szívszakadásom volt tőle és hetekig depresszióban voltam, teljesen korrekt dolognak tartom, hiszen ez ilyen. Ildikó persze nagyon kedves volt, és nyilván nem haragudtam rá, nagyon jó viszony maradt közöttünk, csak már akkor éreztem, hogy ez a film nagyot fog menni, díjakat nyer majd, és milyen jó lett volna benne lenni. Egyetlen dologgal nyugtattam magam, hogy majd valami jönni fog és kárpótol az életben, és tessék, itt van az X. betétdala. Egy csomó minden van, ami nem jön össze. Tíz golyót kilövünk a céltábla felé, és ha egy talál, én annak már örülök. Ez a sikerről alkotott képem is. Nem az a sikeres, aki mindent elér, hanem az, aki túléli a kilenc mellélövést. Ez volt a Testről és lélekről esetében is. Azt gondoltam, Vera, nem szállsz el magadtól, hanem leülsz és megtanulod, hogy bármikor visszadobhatnak. Vannak dolgok, amik így (csettint egyet) beesnek, más dolgok meg nagyon fájnak, viszont a helyemre raknak.

Kétszer is mondtad most egymás után, hogy nagy lelkizések előztek meg egy-egy munkát, és sokáig tartó folyamatok voltak. Az elmúlt időszak nagy lelki önvizsgálások időszaka is volt?

Nem csak az elmúlt időszak. Én állandóan önvizsgálásban vagyok. Folyamatosan. Járok pszichológushoz, minden héten. De ha nem ebben, akkor valamilyen más önismereti dologban mindig benne vagyok. Az a véleményem, hogy aki egy nagyvárosban él a 21. században, annak szüksége van valamiféle mentálhigiénés gyakorlatra. Hogy meditál,  terapeutához jár, vagy csak lelkizik egy hozzá közelállóval, mindegy, de valami kell. Pszichológushoz járni szerencsére ma már talán nem ciki. A szüleim korában ez azt jelentette, hogy beteg vagy. Egy bélyeg. De ma már egyre inkább fel lehet vállalni azt, hogy szorongásokkal küzdünk, hogy félelmeink, lelki beszorulásaink vannak. Az, hogy én ennyire jól vagyok az utóbbi időben – most már talán évekről is beszélhetünk –, annak is az eredménye, hogy ezeket a dolgokat már nem akarom elrejteni, nem szégyellem őket. Inkább felvállalom, kimondom. Ezt a munkát elvégezni ugyanannyira fontos, mint a testmozgás. Az volt a legdurvább időszak az életemben, amikor Londonban tanultam három évig. Nagyon sok magánéleti és egészségügyi problémám volt, lelki bajok, magány, minden összejött. Ezek persze borzasztóan fontos évek voltak, de ott annyira lenulláztam magam, hogy azt éreztem, innen már csak felfelé van. És ezt nagyon jól akartam csinálni. Megkerestem azokat az embereket, akikkel körül szerettem volna venni magam, miközben felépülök. Segítségükkel újra tudtam építeni magam. Ezért nagyon hálás vagyok nekik, az ő barátságuk a mai napig megmaradt.

Hogyan indult ez a felépülés?

Huszonöt évesen, amikor befejeztem a londoni sulit, rettenetesen kivoltam és elmentem nyaralni Gibraltárba, egyedül. Ott, a huszonötödik születésnapomon kiültem egy sziklára és kötöttem magammal egy szerződést. Eldöntöttem, hogy nem szeretnék a sötétségeimből zenét írni, a szarban hempergésemet, saját nyomoromat, önsajnáltatásomat művészetetnek kikiáltani. Nem azt mondom, hogy nincsen bennem sötétség, de nem szeretnék benne fetrengeni. Úgy érzem, hogy az káros. Sok olyan dal jött ki akkor belőlem, ami arról szólt, hogy nekem rossz, úgy sajnálom magam. Még mindig könnyebben írok zenét rosszabb időszakaimban, de már más a célom vele. Például, hogy a megírástól jobban legyek. És félreértés ne essék, nem a szomorúságot vagy fájdalmat tolom el, sőt, csak a benne való elsüppedést utasítom el.

Legutóbbi nagyobb interjúnkban két éve azt mondtad, hogy „jöjjön elő még több dalszerző csaj, és engedjék őket, hogy megmutathassák magukat.” Az, hogy te is hozzá tudtál ehhez tenni, szakmai elismerések is bizonyítják (Artisjus-díj, Fonogram-díj). Hogy érzed, mennyit változott azóta a magyar zenei közeg? Hogy látod, sikerül előrébb lépni ezen a téren?

Azt nem tudom, hogy van-e közöm hozzá, de azt látom, hogy a zenében van egy olyan áramlat, ami engedi a nőket is szóhoz jutni, észreveszi, elismeri, amit létrehoznak. Az mindenképp jó, hogy arról több szó esik, hogy több nőt a zenébe, és valóban elő is jönnek a csajok. Az pedig számomra különösen örömteli, hogy nemcsak frontemberként, hanem szerzőként is. Hosszú idő lesz, mire beáll az egészséges egyensúly. Nemcsak a nemek arányát tekintve, hanem úgy is, hogy ha egy nő mond ki valamit, akkor ne kapja meg egyből, hogy hisztis, radikális feminista. A férfi előadóknak nem kell erre figyelni, nekem még minden helyzetben kell. Ha elhívnak egy konferenciára, vagy beszélgetésre, akkor általában egyedül ülök ott csajként, és oroszlánosan kell berúgnom az ajtót, de közben mindig eszembe jut, hogy nem szeretném a hátizsákomban az egész női nemet cipelni. Nem érzem, hogy ez feladatom lenne, nem szeretem a harcos amazon szerepet, mert kibillent magamból.

Az ilyen jellegű aktivitásban szívesen veszel részt? Ügyekért szívesen állsz ki?

Nagyon szívesen. Ugyanis nagyon zavar, hogy a mai popzene szinte csak a szórakoztatásról szól. Közben Roger Waters pár hónappal ezelőtti pesti koncertjén a fejem leszakadt, olyan jó volt a zene, ráadásul a koncert egy komplex világnézetet tükrözött, és a társadalmi kérdésektől a politikáig mindent érintett. És a politika alatt nem azt értem, hogy Waters pontos pártpolitikai identitását fedte fel, sőt, szinte minden oldalnak bemutatott. Értékekről és társadalmi kérdésekről formált véleményt. Magyarországon nagyon kevés az ilyen komplexitás a popzenében, és itt most nyilván nem a nagyon drága látványelemekre gondolok, hanem például az értékközvetítésre. Akik mégis kiállnak ilyen formában is, azok már feleannyian sincsenek, mint egy-két évtizede. Én most arra törekszem, hogy a közönségben felgyülemlett társadalmi és szociális feszültség, a mindennapok nyomasztása a koncert végére kicsit lazuljon. A Don’t Forget című dalom eljátszásánál például egy ponton vonyít az egész közönség. Tök fontos az, hogy kiüvölthetjük magunkból azt, ami épp nyomasztó számunkra, ez a szám most legyen az, hogy elengedhetünk bármit: a főnökömet, a párkapcsolatomat, a nincspénzemet. Én leginkább a Tiger, Now!-ban szoktam kiadni a feszkót, ugyanis abban a számban én dobolok.

Mi az, ami téged frusztrál? Mit üvöltesz ki a magad farkasüvöltésében?

Viszonylag sok politikai és társadalmi témájú cikket olvasok, figyelem itthon és nemzetközi szinten is a történéseket. Most volt például az a politikához is köthető ügy ugye, hogy minden nő szüljön, nem tudom hány gyereket, a videót megosztotta rengeteg ismerősöm és mentek a kommentek minden irányba. Engem most éppen az frusztrál nagyon, hogy folyamatosan egymásra mutogatunk. És hagyjuk, hogy kívülről ráncigáljanak minket ilyen-olyan vezetők, ilyen-olyan ügyekkel. Ezeket a vezetőket mi termeltük ki. Az a nő, aki ilyesmi abszurdságokat mond, mint hogy a kutyádat a kanapéra ülteted, ahelyett, hogy szülnél az afrikai kannibálok ellen, ő is ennek a társadalomnak a terméke, manifesztációja. Ez mind tünet. Annak a tünete, hogy milyen országban élünk. Hogy nem beszélgetünk egymással. Az a tény, hogy meglepetésként ért mindenkit a választások eredménye, számomra csak ezt tükrözi. Nem beszélgetnek az egyes táboron belüliek a másik táborbeliekkel. Nem beszélgetünk a szomszédjainkkal. Nem azt kell csinálni, hogy kapitális betűkkel kiírjuk a Facebookra, hogy ebből vagy abból mennyire elegünk van, hanem csengessünk be a szomszédba és kérdezzük meg, hogy neki mi a baja. Hogy elmenjük egy eldugott kis településre és megkérdezzük, hogy mi a problémájuk. Hogy elmenjünk a rasszista, cigánygyűlölő ismerőseinkhez és megkérdezzük, hogy nekik mi a bajuk. Hogy elmenjünk a cigányokhoz és megkérdezzük, hogy nekik mi a bajuk. Annyira fontos lenne, hogy nyissunk egymás felé és előítélet nélkül meghallgassuk a másikat. A farkasüvöltés nekem tényleg erről szól: minden bennünk rejlő probléma legitim. Minden, ami fáj. Ha utálom a zsidókat, az egy legitim érzés, és aztán majd valakivel beszélgetek erről, elmondom, hogy miért utálom őket, és ebből elindulhat az, hogy ja, nem a zsidókat utálom, hanem hányattatott sorsom van, amiben azt tanultam meg, hogy másokra kell mutogatni. Ezért is fontos a lelki higiénia. Minden sötét foltnak egy fájdalom az alapja, de a fájdalom érzését tagadjuk meg egymástól. Az ahhoz való jogot, hogy azt érezze, amit érez. Pedig ahhoz száz százalékos joga van. De ha lenne egy platform, ahol erről beszélhetnénk, akkor máris közelebb kerülhetnénk egymáshoz. Ezért frusztrál az is, amikor egy ismerősöm azt mondja, hogy jobbikossal ő nem áll szóba. Ettől a hideg ráz. Meg kell érteni egymás problémáit, máskülönben szemernyit nem jutunk előre. Ez az a helyzet, amit a felettünk levő mindenkori politika meglovagol és tovább szít. Ez egy önmaga farkába harapó kígyó lesz az idők végezetéig. De nem a politikusokat kell szidni, hanem a saját kis szintünkön kell elkezdeni változtatni. Csak akkor tud elindulni egy hangyányit jobb irányba az életünk.

És mi az, ami most boldogít?

Az, hogy négy kutyám van! (nevet) De tényleg nagy kutyabolond vagyok és tényleg boldoggá tesznek. És az is boldoggá tesz, hogy amikor vannak negatív gondolataim, például, hogy meddig tudom én ezt még csinálni, akkor mintha a jóisten mindig egy kicsit meglökne hátulról és kezembe nyomna egy újabb feladatot. Például most azt, hogy Santana előtt játsszunk Lengyelországban, ősszel meg Kínában, Japánban és Dél-Koreában turnézzunk. Olyan sosincs, hogy nincs sehogy. Mindig van valamerre.

interjú: Dömötör Endre
fotó: Marosi Viktor


Jónás Vera Facebook-oldala, rajta a Jónás Vera Experiment követező fellépéseivel (pénteken jön a Woodstock az Ugaron, aztán a Campus és július 25-én a következő budapesti koncert az ELLÁTÓházban)

a Jónás Vera Experiment legfrissebb - és első magyar nyelvű - dala és klipje, a Borzongásaim: 

ez pedig a fél éve megjelent Last Song: 

ELSŐ JÓNÁS VERA-INTERJÚNK 2013-BÓL AZ INDULÁS KÖRÜLMÉNYEIT TÁRJA FEL.