„Éreztem, hogy a dalszerzés, az menne nekem” – Jónás Vera-interjú

Jónás Vera – mondhatjuk, hogy szinte a semmiből – Game címmel megjelentette az utóbbi időszak egyik legjobb magyar lemezét. Az énekes-dalszerző élő-elektronikai eszközök segítségével játszik saját hangjával, experimentális, mégis popos a zenéje. Londonban tanult, de most itthon vár rá szép karrier, legközelebb december 27-én koncertezik a Jónás Vera Experiment trióval a Bin-Jip társaságában az A38-on.

- Viszonylag későn jött be az életedbe a zenélés, hogyan zajlott le ez a folyamat?

- Nem zenész családból jövök, viszont a zene esszenciális tényezője volt az életünknek. Rendszeresen kopogtak a szomszédok a bulik miatt, komoly táncolások zajlottak nálunk. Aztán mivel nagy világjáró a családom, így az autóban állandóan zenét hallgattunk. Igazából apukámmal van meg egy szoros összetartás zenében, mert vele lehetett furcsa dolgokat is hallgatni, magamban meg inkább a popvilág dalait hallgattam. Egyébként a Liszt Ferenc Zenei Általános Iskolában kezdtem Zuglóban és ott jártam zongorára is, de azt nem szerettem. Szorongtam a kották és a helyes ujjrend miatt. Ami engem igazán érdekelt a zenében, az az volt, hogy klimpírozhassak a billentyűkön. Azt, amit szeretnék.

- Milyen furcsa zenéket hallgattál apukáddal?

- Vannak olyan emlékeim, hogy üvölt a Frank Zappa a kocsiban. Anyukám ilyenkor inkább kiszállt az autóból, vagy nem jött velünk. Tehát apuval lehetett döngetni a hangos őrjöngést. King Crimsont, Steppenwolfot és nagyon sok experimentális zenét. Apukám műszaki egyetemen végzett akusztika szakon, van egy-két szalagos magnóra rögzített Syrius-koncertfelvétele is, amit anno az első sorból vett föl.

- Hogyan jutottál el a zenélésig?

- Nálam általában nem tudatosan szoktak történni a dolgok, a zenélés is inkább mindig egy vágy volt bennem. Amikor színpadon voltam, például szalagavatón konferáltam vagy alternatív színházban színészkedtem, akkor mindig jól éreztem magam. A színpad egy otthonos tér volt számomra és a zene állt a legközelebb hozzám. Mindig úgy éreztem, hogy a dalszerzés, az nekem valahogy menne. Nagyon sok külföldi zenét hallgattam, az angol nyelvet pedig mindig nagyon szerettem. A belső intuícióim is erre felé terelgettek, így szépen lassan kezdett összeállni. Amikor elvégeztem az ELTE-n a társadalomtudományi szakot, akkor éreztem, hogy na, ez talán az utolsó lehetőség, hogy ugorjak és váltsak. Még fiatalon valami tök másba belemártsam magam.

- Hogyan jutottál ki egy londoni zeneiskolába?

- Van egy német barátnőm, akivel egy workshopon ismerkedtem meg, ő hívott el magához látogatóba Londonba, ahol egy zeneiskolában tanult. Ez volt a London Center Of Contemporary Music. Jól belezúgtam mind a suliba, mind a városba. Jelentkeztem, felvettek és ugrottam egy fejest.

VERA BEMUTATKOZÓ LEMEZE BEKERÜLT KEDVENC 2013-AS MAGYAR KIADVÁNYAINK KÖZÉ.

- Könnyű volt a felvételi?

- Izgultam, igazából az volt a kihívás, hogy angolul magabiztosan el tudjam mondani, hogy mit szeretnék. Bár már évek óta sok külföldi barátra, útra tettem szert, a brit akcentus és beszéd azért más tészta. A felvételi előtt az iskola egyik tanára jól kikérdezett, hogy miért akarok ide járni, mit akarok itt tanulni, miért érdekel ez a suli engem. Utána énekeltem valamit acapella, majd zeneelmélet, ritmus írás-olvasás. Attól nem féltem, jól felkészültem előtte. Amikor elkezdődött a suli akkor láttam, hogy az évfolyamunk 60-70%-a külföldi, és nem mindenki beszélt tökéletes angolsággal. Ez a város amúgy is úgy működik, hogy egy bizonyos része nem annyira jól beszél angolul, mint ahogy azt gondolná ember és ez egy csomó gátat át is szakított bennem a kommunikációmban.

- Folyamatosan kint voltál?

- Javarészt ott voltam, de kinti tanulmányok alatt kezdtem el dolgozni Fenyvesi Marci gitárossal is, ő volt az, akinek először elküldtem a dalfoszlányaimat. Marci mondta először, hogy „figyelj Vera, ezek jó dalok, és foglalkozni kéne velük”. Az első évet végigjártam a suliban, úgyhogy nem is nagyon jöttem haza, bár közben Marcival felvettünk egy EP-t Amszterdamban, mert akkor ő éppen arrafelé tanult. A második év vége felé indult be szép lassan a kétlakiság, és ez a harmadik évre csúcsosodott ki. Akkor alakult meg itthon a Jónás Vera Experiment, Dés Andrással ütőhangszereken, Csizmás Andrással nagybőgőn. Így minden tavaszi-őszi-téli szünetben hazarohantam velük játszani. Eközben megalakult Londonban is egy zenekarom, ami a Pyjama Sessions nevet viseli. Úgyhogy velük is elkezdtem koncertezni, durván beindult az ingázás és így életem eddigi legkeményebb néhány éve.

- A Pyjama Sessions még létezik?

- Igen persze, most megint nagyon fel vagyunk hevülve, játszunk jövő februárban, alig várom. Nehéz velük koncerteket kötni, mindenki sokfelé van. A zongoristánk például most lett a These New Puritans turnézongoristája, egyszerűen kiszúrták Maria Chiarát a YouTube-on egy videóban. Őt most nagyon beszippantotta ez a zenekar, mennek turnézni Európába, úgyhogy adtam neki egy lemezt, hogy rakja már be a turnébuszban. Azt mondta „Vera, don’t worry, I’ll take care of it. I know how to do this.” Nagy fazon a csaj.

A THESE NEW PURITANS ÚJ ALBUMA 2. HELYEZETT LETT A RECORDER 2013-AS ALBUMLISTÁJÁN.

- Hogyan tartod fenn a londoni szálakat?

- Szerencsére van egy állandó meghívásom egy rockzenekarba,őket úgy hívják, hogy Tonochrome. Régi barátok, rendszeresen szoktak hívni kicsit vokálozni, de inkább delayen hangoskodni. Általában azt szokták kérni, hogy „hozd a kis magic box-odat és szedd szét a hangodat!” Most játszom az új EP-jükön és szoktak lenni kisebb koncertek, ilyenkor pedig abszolút összehangolható a koncertezés a Pyjama Sessions-zel. London mindig ilyen félhazamenés kicsit, mert ismerem jól a várost, meg olyan embereknél szoktam lakni, akik közeli barátok.

- Részt vettél egy amerikai tehetségprogramon és koncertsorozaton, mesélj erről!

- A program neve OneBeat és ez egy amerikai külügyminisztérium által finanszírozott projekt. A lényege ennek a programnak, hogy ugye a külügyminisztérium mindig amerikaiakat szokott kiküldeni a világba megmutatni magukat, de a mostani cél az volt, hogy behozzanak a világból az országba zenészeket, más kultúrákat. 32 embert választottak ki a világ sok országából, a jelentkezés interneten keresztül történt. A zenén kívül azt is nézték, hogy mennyit teszel a közösségedért. Nekem a Halmos Andris is, meg a Fenyvesi Marci is úgy küldték át a pályázat linkjét, hogy tudták, hogy sokan fognak Magyarországról jelentkezni, de hogy „Vera, ez aztán neked való!”. Rengeteget dolgoztam régebben emberjogi alapítványoknál, táboroztattam gyerekeket, uniós ifjúsági cseréket szerveztem, szóval ez engem mindig is nagyon érdekelt. Nagy meglepetésemre bekerültem, mert amúgy csak minden mindegy alapon adtam be a pályázatot. Akkor még nem tudtam, hogy mi várható ettől, de amikor elkezdték küldözgetni, hogy akkor 16 állomásos turné, két hét műhelymunka Floridában, akkor esett le, hogy nagy dologba csöppentem. Aztán írták, hogy kik jutottak még be, és ebből összesen öten voltunk Európaiak. Az amerikaiak megcsinálták a programfüzetet, rólam még ilyen szépet soha senki nem írt, ez vagyok én? "I would like to meet myself!" (nevet) Volt kínai laptopzajzenész, kenyai énekes-dalszerző, egy szenegáli rapper, egy venezuelai quatroművész és még sorolhatnám. Klasszikus-, kortárs-, nép- és könnyűzene. Voltak mindenféle népek. Munkavízumot kaptunk, vagyis gázsit meg napidíjat és végig szuper csilivili szállodákban laktunk, mert, ugye ezt az egészet azért a külügyminisztérium szervezte. Annyira örültünk, hogy ott lehetünk, hogy minden koncert végén 'ungabunga  tűz körül' táncolás ment, teljesen kilépünk a saját közegünkből, tényleg igazi rocksztárhangulat volt.

- Mi volt a menetrend?

- Először két hétig voltunk Floridában az Atlantic Centre For The Arts nevű művészeti rezidencián, ami a dzsungel közepén van, kis bungalókkal, teljesen elszigetelve mindentől. Én például a laptop zajzenész lánnyal hajnalban jártam ki a dzsungelbe felvenni mindenféle zajokat. Rengeteg zenekar alakult, duók, triók, szextettek, rengeteg dal született. Közben mindig jöttek művészvendégek, nekem a legnagyobb kedvencem, Paul Simon zenekari vezetője, Mark Stewart volt. Ő egy hangszerfeltaláló pasas, elképesztő figura, aki mindenféle szeméttárgyból csinál hangszereket. Nagyokat beszélgettem vele, óriási insiráció volt számomra. Aztán jött egy turné, ahol végig koncerteztünk Floridától New Yorkig, kis kluboktól nagy koncerttermekig. Ami a helyi közösségeket illeti, az együtt szerzett zenénkkel saját országunkat, de még inkább valamilyen módon a világ együttélhetőségének példáját próbáltuk leképezni. Rengeteg iskolába, óvodába és egyetemre mentünk, ahol előadásokat tartottunk, együtt zenéltünk a helyiekkel. Ami még fontos élmény volt – és ezt szeretném itthon is továbbvinni – hogy csinálunk utcai stúdiókat. A Found Sound Nation nevű csapattól jön az ötlet (a OneBeat lebonyolító stábja). Röviden egy olyan utcán felállítható instant stúdiót kell elképzelni, amiben az utca embere a főszereplő. Mindig kiderül, hogy valaki tud rappelni, három akkordot a gitáron, beatboxolni, énekelni stb. ezekből nagyon izgalmas darabok születtek, de leginkább az élmény miatt izgalmas ötlet. Ez egy őrületes egy hónap volt, New Yorkban maradva volt lehetőségünk stúdiózni is. Én ott vettem fel egy számot, ami a lemezemre is rákerült bónusz trackként, játszik rajta egy basszusklarinétos pasas, Doug Wieselman, akit ott ismertem meg, kiderült, hogy Laurie Andersonnal szokott zenélni. Adott egy lemezt, melyen maga Laurie Anderson ajánlása van, éreztem, hogy ezzel azonnal kell kezdenem valamit. A felvétel producere, Devin Greenwood is lökdösött már, hogy „Vera, le kéne hívni a stúdióba ezt a csávót!”, de mondom, jaj én nem merem, de aztán csak elhívtam és mondta, hogy „jaj, nagyon szívesen lejön”.

- Októberben jelent meg a Jónás Vera Experiment bemutatkozó lemeze Game címmel. Ha azt mondjuk, hogy inkább amerikai a megszólalása, mint angol, ahhoz mit szólsz?

- Nem tudom a saját zenémet kívülről hallgatni. Az biztos, hogy főleg brit és amerikai zenét hallgatok. Az album túlnyomó részét Londonban írtam, ezek a dalok főleg az ingázás alatt születtek. Volt olyan, amit elkezdtem írni kint, hazaértem és karácsonyeste fejeztem be. Van csomó olyan dal, ami hamar kicsusszan, és van egy pár, amit gyúrni, rágni kell, meditálni fölötte, aztán végre valahogy kijön és akkor ki tudja, hogy ez most hol született, mert valahogy útközben történt.

- A lemez egyik erőssége a hangzás, mennyire tudatosan lett ilyen elektro-experimentális?

- Nem volt hangzásbeli vízióm, nekem általában nagyon nehéz, hogy előre halljak valamit és ezért rágtam nagyon sokat Márk fülét, hogy de milyen lesz?

- Moldvai Márk volt az album producere, ő miként jött a képbe?

- Sokáig vívódtam, vajon kivel, kikkel és milyen felállásban készüljön a lemez. Elég sokáig csapongtam az elképzeléseim között. Majd rájöttem, hogy minél tovább bonyolítom az életet, annál ziláltabb lesz maga zene is. Letisztultságot és egységes hangzást pedig leginkább az Experimenttel lehet, ehhez pedig Dés Andris ajánlotta Márkot, mint producert, zenei rendezőt, külső fület. Nagyon izgalmas hónapok voltak, jól összecsiszolódtunk. Nekem az volt az alapvető szándékom, hogy az akusztikusan megszólaló dalok és az élő elektronika között találjuk meg az összekötő hidat. Ez úgy érzem sikerült.

- Volt itthon körülötted egy robbanás a lemez megjelenése idején, hogyan tovább?

- Érkezett mostanában sok ötlet és tanács, hogy mit kellene most tennem, de próbálok a magam útján maradni. Mint a lemez egyik bónuszdalában, a What Would They Do?!-ban – amiben női példaképeimet kérdezem jelképesen, például, hogy mit tenne Laurie Anderson vagy Nancy Wilson? – is elhangzik a konklúzió, ők is azt tették, amit helyesnek éreztek, nekem sem az ő bőrükbe kell bújnom, hanem a magam feladatát kell végrehajtanom.

interjú: Dömötör Endre-Németh Róbert
fotók: Palkó Eszter
amerikai fotó: David Manning

a Jónás Vera Experiment legközelebb december 27-én lép fel a hajón, Facebook-eseményoldal

a Game című debütáló lemez teljes egészében:

ez pedig négy dal a Pyjama Sessions-től:

egy 2011-es londoni klip a Game című dalhoz:

és egy teljes A38-as koncert: