Tíz szám, amit érdemes rendesen meghallgatni Rihannától

A Karib-térségi Barbadosból származó Rihanna első hét lemezét gyors egymásutánban adta ki, a januárban megjelent Anti viszont négy év szünet után érkezett és az énekesnő 2016 művészi poplemezeként próbálta meg tálalni. Ezt mi nem ettük meg, de a Recorder magazin 44. számának címlapján szereplő RiRi augusztus 11-én a Szigeten, kevés fesztiválfellépéseinek egyikén azt simán bizonyíthatja, hogy slágerekben ott van az élmezőnyben.

Rihanna 2005-ben jelentette meg első számát, 2007-ben pedig bekerült a legnagyobb sztárok közé és dalai azóta folyamatosan ott vannak az életünket akarva-akaratlanul meghatározó hangkulisszában. 2005 és 2012 között kihozott hét nagylemezt, ráadásul mindegyikről egy halom single-t is; de még az ez utáni hosszú szünetben, 2015-ben is ő volt a legtöbbet hallgatott énekesnő a Spotify-on, vagyis nem csak a bulvárhírek és az Instagram-posztok szintjén foglalkoztatja a közönséget. Ha valaki ennyire mindig ott van, akkor gyakran már nem is halljuk a zenéjét a szó erős értelmében, hiszen annyira ismerjük vagy ismerni véljük. Jöjjön tehát tíz szám, amiket érdemes tényleg figyelmesen újrahallgatni: kiderül, hogy nemcsak hatalmas slágerek, de még ennél is több van bennük.

# Umbrella (2007)

2007 nyarának ez volt a meghatározó slágere, ezen belül is ugye az „ella-ella-ella.” A popzene rejtélyei közé tartozik, hogy valami, ami mástól bizonyára idegtépő lett volna, vagy elvész a tengerben, mitől lett pont Rihanna előadásában ikonikussá, és egyben egy sztár születésének pillanatává. (A dalt amúgy szerzői eredetileg Britney Spears-nek szánták.) Az én közelítésem az, hogy Rihanna kicsit gépies, éles és parancsoló hangja tökéletesen illett az egyre elektronikusabbá váló popzenéhez; nem a „nagy énekesi teljesítményeket” várjuk tőle, hanem hogy a szintik és dobgépek fölött is elsüvítsen. Az „ella-ella” annyira bejött, hogy Rihanna (szerzői) azóta is gyakran folyamodnak hasonló trükkhöz: számainak legemlékezetesebb részei gyakran nem szavak, csak töredékek vagy töltelékek, netán puszta hajlítgatások; de a szavak is elveszítik szó-jellegüket, és inkább ürügyei a vokális dallamnak. Ez szintén a szintetikus avagy „hangeffekt” jelleget erősíti. Az Umbrellát ma visszahallgatva egyébként elég fura, hogy az előre tolt (a GarageBand által inspirált) hiphopütem mögött jobbára csak eldugva cincognak a vékonyka szintik.

# Don’t Stop The Music (2007)

Rihanna legjobb (és általában minden idők egyik legjobb) slágere, elsősorban a norvég producerduó StarGate zsenialitása miatt. Az első hallgatásra védjegyszerű basszus mellett a Michael Jackson- / Soul Makossa-hangmintával folytatott játék a meghatározó. (Ehhez Jacko teamjétől kértek engedélyt, akik elfelejtettek konzultálni a Jacko által már korábban is meglopott eredeti szerzővel, Manu Dibangóval, úgyhogy per is lett a dologból.) Először agyonszűrőzve jelenik meg, aztán fokozatosan egyre felismerhetőbbé válik, mígnem az előtérbe kerül – majd ismét visszahúzódik. Úgy szövi át az egész dalt, hogy a figyelmes hallgató is elbizonytalanodik: az a kis izé a verze alatt, az a Soul Makossa kis darabkája, vagy egy mezei szinti? Na és ez már az? Rihanna pedig (feltehetően a vágásnak is köszönhetően) egymásra tolja a sorokat, vagyis a „természetesnél”, a levegővétel rendje által meghatározottnál jóval rövidebbek a szünetek. Ez is hozzájárul a feltartóztathatatlan haladás érzetéhez, amitől elsöprő hatású lesz a dal.

# Only Girl (In The World) (2010)

Rihanna legemlékezetesebb és legparancsolóbb elsüvített refrénje – miközben a verzék alatt a hangja szépen besimul a szintik közé, amikor a refrén alatt ezek bombasztikus fokozatra kapcsolnak, ő simán túlemelkedik rajtuk. A basszust előtérbe toló bridge-ben egy újabb hangot tud megmutatni. Amikor ez ment a rádióban, mindig ki tudott ragyogni a tömegből, ami jóval nehezebb, mint gondolnánk, hiszen mindenki pont ugyanezt akarja (lásd hangerőháború).

# Man Down (2010)

Rihanna direkten jamaicai hatású dalai között a legjobb (pedig a Rude Boy is jó, a 2005-ös első single Pon de Replay klipjét meg már csak azért is érdemes megnézni, hogy a pályakezdő Rihannára rácsodálkozhassunk). Talán itt a leginkább sokoldalú Rihanna: a cukin reszelős „rum bum bum”-tól a magas R&B-s hajlításokig rövidebb az út, mint gondolnánk.

# Where Have You Been (2011)

A sokat ócsárolt EDM-pop csúcspontja, amiben meglepő módon a figyelmes hallgatás sokkal több mindent fedezhet fel, mint gondolnánk. Rihanna a nagyszabású elnyújtott refrénektől az elektronikusan megszaggatott rövid pattogásokig sok mindent hoz; a fél tucat ember (köztük Dr. Luke és Calvin Harris) által összerakott alapban az éppen nagyon futó electrohouse-os vinnyogások mellé befér a rave-nosztalgia és még az akusztikus hangszerek sem ízléstelenek.

# Birthday Cake (2011)

Azért az milyen szép volt, ahogy az egyik legnagyobb sztár albumán egyszer csak előkerült a techno egyik legordasabb szintihangzása, a Hoover sound (vijjogó porszívóhang a rave csúcskorából – a szerk.), egy olyan számban, ami úgy túlfűtött és -pörgött, hogy közben csak a csúcspontra (hah!) rávezető  fokozásnak tűnik – és aztán szűk másfél perc után egyszerűen lekeverik. Sajnos nem trollkodás volt ez, hanem kiszivárgott a félkész szám, a rajongók kedvéért ezért került a 2011-es Talk That Talk albumra; később befejezték, ráadásul a szörnyeteg Chris Brownnal. De addigra én már szívembe zártam ezt a csonka verziót. (A Hoover sound egyébként felbukkant még néhány popslágerben, például Lady Gaga használta a Bad Romance-ben, de sajnos/szerencsére ebből nem lett trend.)

# Diamonds (2012)

Legyen azért egy ballada is. A Diamonds nagy pillanata a dalból pattogós ritmikájával, kedvesen éles hangzásával egyaránt kilógó „shine bright like a diamond” sor, kis gyöngyszem a kiszámíthatóan építkező nagyszabásban. A basszuszenébe R&B-t keverő DJ-k egyik kedvenc, mixekbe bevágható idézete Rihannától, nem véletlenül.

#  Pour It Up (2012)

Fura, hogy ez a szám nem lett igazán nagy siker, holott ennek kéne lennie az ikonikus Rihanna-slágernek, mert ez a szerep áll neki a legjobban: az ellenállhatatlanul dögös, kérlelhetetlenül figyelmet parancsoló, anyagias, de kiüresedett – és ha akarom, belehallhatom, hogy ettől valahol ott mélyen szomorú – sztriptíztáncosnő. Mindehhez az atlantai sztriptízklubok hangzását 2013-ban az amerikai mainstreambe bevivő Mike Will Made It hozta az alapot.

# Work (2016)

Elsőre fura volt, hogy a szokatlanul hosszú szünet után ezzel a kedves kis semmiség típusú dallal tér vissza Rihanna, még akkor is, ha feat. Drake. Azonban a Work (szemben a standard, azonnali hatásra törő Rihanna-slágerekkel) idővel egyre jobb lesz, bekúszik a bőröd alá: ma már a kedvenceim közé tartozik. Az ének olyan könnyed és laza, hogy még a szavak rendes kiejtésével sem törődik; ám észrevétlenül folyamatosan változtatja az arcát, vagy inkább ugyanannak az arcnak több oldalát mutatja meg. Még a könnyedséggel látszólag ellentétes finom melankólia is ott van benne („Nobody text me in a crisis” – milyen tömören szomorú sor ez), és ezt tényleg csak a legnagyobbak tudják. A kíséret sok apró, a dob körül keringő hangocskával kedveskedik, de a legszebbek a szintik, amik olyan könnyűek, hogy szinte buborékként szállnak fel és pukkadnak ki (producerek: Boi-1da, Noah "40" Shebib és a már az Umbrella-n is dolgozó Kuk Harrell).

# Needed Me (2016)

A „művész” Rihannát megmutató Anti nagy része érdektelen volt, de itt kihozta a legjobbat a producerből (DJ Mustard tőle szokatlan finomsággal és ravaszsággal dolgozik) és magából is: magabiztosan navigál a különféle énekstílusok, a határozott tónusok és az ellágyulások, a félig elharapott szavak és a hajlítások, a pattogás és a dúdolás között. Ez a szám is egyre jobb lesz, minél többet hallgatod.

Rónai András