PJ Harvey nemcsak a karrierje kezdete óta tartó huszonöt évet tekintve, és nem is csak kortársai között számít az egyik legjelentősebb hatású, leginkább tisztelt előadónak, de általában is a poptörténet legnagyobbjai között a helye. A pályája egyik csúcsát jelentő 2011-es Let England Shake-et követő – eddigi leghosszabb – szünet után tért vissza áprilisban: ismét egy bámulatos albummal. A 41. Recorder magazinban megjelent – 2011-es portrécikkünkön alapuló – frissített karrier-áttekintéssel emlékeztetünk, hogy az énekesnő holnap, június 7-én a közeli Pohoda fesztivál nyitónapi főkoncertjén lesz látható.
PJ Harveyban nem is az a döbbenetes, hogy lemezről-lemezre kaméleonszerűen vált stílusok, hangzások, hangulatok között, hanem az, hogy eddigi összes szólóalbuma elkerülte a középszerűséget, mindegyik az adott év kiemelkedő alkotásai közé tartozik – és mindegyik megelőlegezte a következőt, egyúttal továbbfejlesztette az előzőt, páratlan láncolatot létrehozva. Arról nem is szólva, hogy kései albumokkal ilyen művészi magasságokba nagyon-nagyon kevesen jutottak.
Gyökerek és birkák
Polly Jean Harvey 1969. október 9-én született a délnyugat-angliai Dorset megyében, apja kőfaragó, anyja szobrász. Egy Corscombe nevű dimbes-dombos, aprócska, alig négyszáz lakosú faluban nevelkedett, a családi farmon, ahol főképp birkákat tartottak. A művészet és a szorgos, kétkezi munka kezdetektől része Harvey életének is: a művészcsalád nagy kiterjedésű, szintén művész és azon belül nem kis részben zenész baráti köre (a hatodik Rolling Stone-ként emlegetett Ian Stewart, aztán Charlie Watts és Dr. John is) gyakori vendég volt a birtokon, de ugyanolyan természetes volt a tizenéves Polly számára az is, hogy gumicsizmában birkákat herélt. „Nos, egy farmon ilyen dolgokkal foglalkozol. Muszáj, mert nem hagyhatod, hogy minden hímnemű bárányból kos váljon. Ez egy nagy precizitást igénylő beavatkozás: a megfelelő pozícióban kell tartanod az állatot, máskülönben igen fájdalmas neki.” A farmélet, a vidék szabadsága és a gyakori vendégsereg ki is töltötte Polly Jean mindennapjait, képzeletvilágában élve, kevés (főleg fiú) barátjával telt gyerek- és tinikora, traumaként élte meg, amikor először járt városban: „szédültem és betegnek éreztem magam, igen-igen nehéz volt megbirkózni az élménnyel.” Mintha csak rá szabták volna a paraszt, beton és szédülés szavakból összekapcsolt magyar szólást!
Hatások és indulás
Szülei főképp folkot, bluest és artrockot hallgattak, Bob Dylant, Bo Diddley-t, John Lee Hookert, Rolling Stones-t, Jimi Hendrixet, Captain Beefheartot, és mindez persze máig meghatározó a dalszerző számára. Saját zenei lázadó korszaka, korai tiniéveinek kedvencei (Madness, Specials, Duran Duran, Soft Cell) nem is igen hagytak nyomot munkásságán. Először szaxofonon tanult meg játszani a családi barát, Ian Stewart zenekarának hatására (a hangszerhez a friss lemezen tért vissza erőteljesen), és már tizenhét múlt, amikor anyjától megkapta első gitárját, amellyel azonnal saját dalok szerzésébe fogott. Környékbeli zenekarokban kezdett zenélni (már a nevek is jók: Bologna, Polekats, Three Stoned Weaklings), ám hamarosan csatlakozott a bristoli Automatic Dlaminihez, amely több szempontból is meghatározó volt számára. Főképp a nála tíz évvel idősebb zenekarvezető, John Parish miatt, aki mentorként vezette be a rockzene és színpadi előadás világába a kései tiniéveiben járó Polly Jeant és persze azóta is gyakori közreműködő az énekesnő lemezein, kollaboratív munkáikról nem is szólva. Harvey az Automatic Dlaminivel turnézott először Nagy-Britanniában és Európában, velük volt először stúdióban is, bár a Here Catch, Shouted His Father munkacímen futó album soha nem jelent meg. Az egyre erősebb saját dalok azonban önálló karrierért kiáltottak és az Automatic Dlamini ritmusszekciójával, a dobos Rob Ellisszel és a basszusgitáros Ian Olliverrel megalakított, ravasz húzással PJ Harvey-nak elnevezett trióval a világ elé állt az énekesnő (Ollivert hamarosan Steve Vaughan váltotta fel).
Pályaív és lemezek
Az 1991 októberében megjelent első kislemez, a Dress azonnal meggyőzte a sajtót és a közönséget egyaránt, az 1992 nyarán a független Too Pure minicégnél kiadott Dry pedig a megjelenése óta eltelt több mint húsz évben semmit nem kopott. PJ e korai dalainak írásakor kupálódott ki indierockból, Televisiont, Pixies-t, Slintet hallgatott és mindezt keresztezte az artrockos, blues-os örökséggel. Az azonnali siker a következő évben kiadott Rid Of Me-vel világszinten is megismétlődött, ám az a PJ Harvey „zenekar” előre nem látott hattyúdala lett, ugyanis az amerikai turnén az egók harcában teljesen szétforgácsolódott a trió (Rob Ellis-szel később békét kötött az énekesnő: a dobos azóta is többször szerepelt a lemezein). Az album ráadásul egyenesen vezetett a tényleges szólókarrierhez, hiszen nem sokkal a trió szétesése után Harvey – Albini javaslatára – megjelentette a Rid Of Me-hez „egy szál elektromos gitárral” szólóban, otthon rögzített demófelvételeit is még ugyanazon év végén. A 4-Track Demos többnyire nagyon koszos lo-fi hangzással, néhol viszont meglepően telten és puritánságában is majdhogynem készre csiszoltan megszólaló négysávos felvételein azonban még a múlt kiéneklése zajlott. A jövő a következő lemezzel, sőt rögtön a beharangozó kislemezzel jött el: a torzított szintibasszusokra és különféle ütősökre épülő, félelmetesen és gyönyörűen tornyosuló Down By The Water óta alapélmény a mindig valami újjal előálló PJ Harvey: az 1995-ös To Bring You My Love kaleidoszkópikus, az 1998-as Is This Desire? elektronikus és blues-os, a 2000-es Stories From The City, Stories From The Sea gitáros-popos, a 2004-es Uh Huh Her sokrétű és lo-fi, a 2007-es White Chalk falzettre váltó és zongorás, a 2011-es Let England Shake autoharpos és kórusos, a friss The Hope Six Demolition Project pedig szaxofonos és avantgárd lett.
Társak és kollaborációk
Az állandó frissesség egyik titka biztosan az, hogy Harvey folyamatosan rotálja maga körül a bevált közreműködőket, de mindig más összeállításban és ez minden lemezfelvételt feldob. A már említett Parish-en kívül a producer Flood és a sokáig Nick Cave jobbkezének számító Mick Harvey a leggyakoribb társak. Apropó, Nick Cave: neki és PJ-nek volt egy intenzív románca, ami ugyan csak néhány hónapig tartott, de addig a rocktörténet legnagyobb álompárjának tűntek. A szakítás mindkettejüket nagyon megviselte: Cave élete legszomorúbb albumán, az 1997-es The Boatman’s Callon zongorázta és énekelte ki bánatát, Harvey pedig az érzelmi teher súlya alatt egyszerűn kukába dobta a viharos szerelmet feldolgozó félkész lemezanyagot (ebből lett végül az Is This Desire?). Az énekesnő amúgy pályája első időszakában szívesen kollaborált másokkal, több tucat vendégeskedés, elszórt feldolgozás, filmbetétdal van mögötte (sőt egy rövid időre még a színészettel is flörtölt), de az igazi együttműködés John Parish-sel zajlott, akivel két közös, a férfi dalaira és a nő szövegeire épülő albumot is kiadtak (az 1996-os Dance Hall At Louse Pointot és a 2009-es Woman A Man Walked By-t). A befutása előtt Londonban rövid ideig képzőművészetet tanuló Harvey zenei karrierje mellett a szülői örökséget is ápolja: szobrászként és festőként, grafikusként is aktív, alkotásai kiállításokon, művészeti magazinokban szerepelnek.
MICK HARVEY NYILATKOZOTT A RECORDERNEK A PJ HARVEYVAL VALÓ MUNKÁRÓL.
Siker és elvonultság
A legjobb brit albumnak járó igen rangos Mercury-díjat először 2000-es lemezéért kapta meg (másodszor pedig a Let England Shake-ért, ezzel ő az egyetlen kétszeres díjazott). A milliós sikerű Stories…-t az érzelmi hullámvölgyből kilábalva, egy időre New Yorkba költözve írta meg és vette fel, sosemvolt bulizós-kimaradós, kora huszonéves városi korszakát pótolta be immár harmincévesen. Azonban nem lett belőle nagyvárosi díva, sőt, a 21. században a korábbiaknál is visszahúzódóbb életet él és teljesen a művészetnek szenteli idejét. A szüleitől nem túl távoli Yeovil vonzáskörzetében, a semmi közepén vette meg saját házát: „nincsenek szomszédjaim, amikor kinézek az ablakon, mezőkön kívül semmit sem látok.” Itt fejlesztette tovább a kiszakadó üvöltést, fojtott kiabálást és a jellegzetes PJ Harvey-féle érzéki éneket kezdetektől nagy magabiztossággal keresztező énekstílusát a direkt szépségre törekvő dallamok kiéneklésével és a magas falzett használatával. Itt találta ki, hogy minden következő lemezén új, addig ismeretlen területeket fedez fel, korábban nem használt hangszerekkel. És itt ültette át dalszövegeit költészetre (tavaly egy verseskötetet is kiadott), itt talált rá két legutóbbi albuma témájára, a háború és a demokrácia működésének vizsgálatára.
Nagy kérdések és erős válaszok
Harvey a Let England Shake-hez újraformálta dalszerzői metódusát, kutatómunkával írt nagyobb anyagokból párolta le az esszenciát és kevés szóval mondott sokat, miközben a teljes lemezhez Seamus Murphy háborús fotós-filmessel közösen készített videókat. Az április 15-én megjelent The Hope Six Demolition Project már eleve úgy készült, hogy Polly Jean és Seamus a lemez témájához (plusz a már említett közös verses-fotós albumhoz és ezúttal is egy teljes videókollekcióhoz) Afganisztánban, Koszovóban és az Egyesült Államokban gyűjtött anyagot és ihletet a 2011-2014 közötti utazásaik során. Harvey a megfigyelésekből felépített lemez felvételén megfigyeltté tette magát, ugyanis egy Recording In Progress című művészeti installáció részeként közönség előtt rögzítette a dalokat. Ennek azonban valahogy kevés a jelentősége a kész lemez ismeretében. Az ugyanis a műalkotások keletkezésénél sokkal nagyobb kérdésekkel foglalkozik – fontos hozzátenni: nem nagyszabású tálalásban. A gonoszság, az igazság, a szegénység, a pénz, a hatalom, a bürokrácia, a korrupció, a demokrácia működése, a háborúk hatása – csupa félelmetes, nem poplemezre szabott téma. A dalszerző-énekesnő azonban nem gesztusokkal távolodik a popvilágtól és nem homlokot ráncolva végez komoly újságíró-filozófus munkát, egyszerűen csak figyel és leginkább Kendrick Lamar 2015-ös albumához hasonlóan von mérleget a dolgok állásáról. És ez alapján az emberiség, finoman szólva is, szar passzban van.
A MORNINGDEERES DÁNYI KRISZTINA OTT VOLT A FRISS PJ HARVEY-LP FELVÉTELÉN.
Hogy PJ Harvey tényleg a legnagyobb dalszerző-előadók egyike, az már régóta nyilvánvaló, de az igazán bizsergető abba belegondolni, hogy mivel rukkol majd elő a jövőben. Ezt öt éve nyilatkozta, de ma is igaz: „Azt hiszem, épp csak most kezdtem neki mindennek. Még annyi minden vár arra, hogy valaki elmondja, és még annyi zene van, amit el kell készítenem – olyan zene, amit sehol sem találok, ezért azt érzem, hogy nekem kell megszülnöm.”
Dömötör Endre
a friss PJ Harvey-album:
a The Orange Monkey klipje:
a The Community Of Hope videója:
a felvezető The Wheel:
