„Mire vagyok képes, ha nálam a gyeplő” – Mick Harvey

Mick Harvey a Nick Cave And The Bad Seeds-ből való 2009-es kilépése előtt 36 évig volt Cave zenésztársa, de tagja volt a nemrégiben újjáalakult Crime And The City Solutionnek is, producerként és zenészként részt vett PJ Harvey két Mercury-díjas albumán (köztük a Recorder által is a 2011-es év albumának tartott Let England Shake-en), tavaly adta ki ötödik szólóalbumát. Volt miről beszélgetni vele vasárnap esti A38-as koncertje előtt. Mából kiinduló, a hetvenes évek végéig visszanyúló időutazásra invitáltuk.

- Felelevenítenék néhány jelentős állomást a karrieredben, időben visszafelé haladva.

- Rendben, általában már az első kérdésnél 1976-ban járunk, én meg próbálok visszaemlékezni, hogy mi a fene történt akkor, és általában nem nagyon megy.

- Lehet eljutunk odáig is, de kezdjük a legaktuálisabb szólóanyagoddal. A 2011-ben megjelent Sketches From The Book Of The Dead volt az első olyan albumod, amin nem kizárólagosan, vagy túlnyomórészt feldolgozások szerepeltek, hanem saját dalok. Miért most jött el az ideje, hogy ilyen módon is megmutasd magad?

- A helyzet az, hogy két másik projektem is folyamatban van, azaz néhány éve már három különböző ötletet görgetek magam előtt. Aztán 2009-ben kiszálltam a Bad Seeds-ből és akkor hirtelen nagyobb jelentősége lett annak, hogy legközelebb mivel rukkolok elő. Onnantól kezdve egyfajta üzenetküldési szempontot is fegyelembe kellett vennem. Kiléptem valamiből, aminek olyan régóta részese voltam, mi legyen a következő lépés? Ezek közül a projektek közül az egyik egy olyan lemez képét vetítette előre, ami eléggé hasonló ahhoz a kettőhöz, amiket a kétezres évek közepén adtam ki, főként alaposan kiválogatott feldolgozások szerepelnének rajta, néhány saját dallal megtámogatva (Harvey harmadik és negyedik szólóalbuma, a 2005-ös One Man’s Treasure és a 2007-es Two Of Diamonds két-két saját dala mellett eklektikusan válogatott feldolgozásokból állt – a szerk.). Mellesleg ez a projekt kis irányváltáson esett át azóta, valószínűleg fele-fele arányban lesznek majd rajta új dalaim és feldolgozások. Mindenesetre, ha a kilépés után ezen dolgoztam volna, akkor az olyan üzenetet küldött volna, hogy semmi sem változott, ugyanazt csinálom, mint eddig. Így aztán úgy döntöttem, hogy ha tudom, akkor előbb befejezem a saját dalos albumot. Akkoriban még talán csak három-négy szerzeményem volt hozzá készen. Talán ez a kiadvány mutatja meg legpontosabban, hogy hol is állok művészileg.

- Az említett harmadik-negyedik albumon már szerepelnek saját kompozícióid, azt megelőzően nem volt benned vágy arra, hogy többet írjál? Netán, hogy a Bad Seeds-repertoárba több is bekerüljön közülük?

- Nem, mert a Bad Seeds-be csak Nick Cave írt dalszövegeket – kivétel ez alól néhány nagyon korai Anita Lane-szöveg – és nem is merült fel senkiben, hogy másképp legyen. A zeneszerzés persze már más kérdés, de sokáig nem láttam magam dalszerzőként. Néhány évente előjött belőlem egy-egy olyan szerzemény, amit konkrétan dalnak lehet nevezni és ezek közül néhányat fel is használtam az idők folyamán. Még ezen a tavalyi lemezen is szerepel néhány elég régi szerzeményem.


-  Szintén tavaly működtél közre társ-producerként, zenészként, énekesként PJ Harvey nagysikerű albumán, a Let England Shake-en, amely – akárcsak a másik általad társ-producerként felügyelt Polly Jean Harvey-album, a 2000-es Stories From The Cities, Stories From The Sea – Mercury-díjat is nyert. Milyen volt vele dolgozni ezen a lemezen, miben volt más a többi, korábbi közös munkáitoktól? Már addig is több lemezén működtél közre.

- Nagyon más volt ezen a legutóbbi albumon dolgozni, mint bármelyik korábbi PJ Harvey-anyagon. (Mick zakója alatt egy Let England Shake-póló feszült az interjú alatt – a szerk.) Általában ugye az a helyzet, hogy van egy fő dalszerző-énekes, aki megírja a szerzeményeket és a zenekar tagjai hozzáadják a maguk hangszeres közreműködését. Na most, Polly soha nem dolgozott így, a Let England Shake volt az első album, amin teljesen belefolyhattunk a dalok hangszerelésébe. Oké, volt persze régebben is egy-egy kivétel, elfogadott javaslatokat, és persze, hogy azért dolgozott egyes emberekkel, hogy ők hozzátegyenek a maguk világából az övéhez, de ilyen szinten még soha nem kerültek közös munka eredményeként végleges formába a dalok. Olyan volt a lemezfelvételi folyamat, mint ahogy más együttesekben is dolgozni szoktam. PJ a Stories From The Cities… idején, vagy a kilencvenes évekbeli lemezein sokkal nagyobb kontrollt gyakorolt minden felett, nem volt túl sok szabadságod. Nyilvánvalóan azt akarta, hogy úgy játssz, ahogyan általában te játszol, de nem érezted, hogy lenne lehetőséged új ötleteket kipróbálni.


- Ezen a legutóbbi lemezén viszont még egy duettet is énekelsz vele.

- Nagyon sok férfivokált szeretett volna a lemez témája miatt, úgyhogy mindannyian, akik közreműködtünk a lemezfelvételen éneklünk is rajta, de valószínűleg én éneklek a legtöbbet. Persze igazán fantasztikus együtt énekelni vele. De amúgy most eszembe jutott, hogy bár az előbb azt mondtam, hogy Polly nem sok szabadságot adott régebben, de volt például az Angelene című dal az Is This Desire? című lemezen, amit szinte teljesen én hangszereltem újra. Épp Tricky-vel forgatott egy videoklipet (a Broken Homes című Tricky-dalhoz, amelyben PJ Harvey volt a vendég – a szerk.), és akkor szólt, hogy egyáltalán nem elégedett az Angelene-nel, hangszereljem újra. Magamra hagyott a stúdióban egész napra és a végeredmény az lett, amit készítettem belőle. Meghagytam a gitárt, de minden mást, dobot, basszust, zongorát újravettem. Aztán visszajött a klipforgatásról és csak annyit mondott: „Imádom!” De ez is csak példa arra, hogy azért egyszer-egyszer adott szabadságot, viszont ez még mindig nem kollaboráció volt. Most viszont egész nap együtt játszottunk és így ki tudott alakulni egyfajta kémia közte, köztem és John Parish között, ami néha még Jean-Marc Butty-val is kiegészült (Butty csak néhány felvételen dobol és vokálozik – a szerk.).


- PJ Harvey egyfajta rotációban dolgozik a kedvenc zenészeivel, tudod már, hogy benne leszel-e a következő munkájában?

- Nem tudom, de nem hiszem, már csak azért sem, mert én sem vagyok benne biztos, hogy szeretném. Polly a To Bring You My Love (1995) óta minden lemezére meghív. Nem mindig tudtam eleget tenni a meghívásnak, és lehet, hogy a következőre nem is fog elhívni. De aztán majd újra felbukkanok, ki tudja. Elég megterhelő hat-hét hetet ücsörögni Dorsetben, ahol a semmi közepén lakik, és sokszor arra várni, hogy történjen valami. Van egy fiam, ma már nem szívesen vagyok távol az otthonomtól ennyi időt.

PJ HARVEY-RÓL RÉSZLETES PÁLYAKÉPET ADTUNK A LET ENGLAND SHAKE MEGJELENÉSE UTÁN.


- Továbbhaladva visszafelé az időben, 2009 a következő fontos állomás. Harminchat év Nick Cave-vel való közös zenélés, három fontos, vele közös zenekar után kiléptél a Bad Seeds-ből. Megtörténhetett volna már ez korábban is?

- Ó, hogyne! A The Boatman’s Call-turné után 1998-ban nagyon úgy éreztem, hogy eljött a szakítás ideje. És talán megfelelő is lett volna a pillanat erre. Nick teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy onnantól kezdve átveszi az irányítást a hangszerelések fölött is. Azelőtt minden szabad volt, bárki bármit hozzátehetett a dalokhoz, kísérletezhettünk, de hirtelen nemcsak, hogy a társszerzéseknek szabott szigorú határt, de még a hangszerelésekbe sem engedett beleszólást. Nagyon fura időszak vette kezdetét. Persze az ő szempontjából jó lépésnek tűnhet, hiszen következetesen haladt egy ideig a soron következő Bad Seeds-albumokkal. Viszont újra elkezdett anyagozni, a turnén újra nagyon belemerült a drogokba, borzasztó magánéletbeli konfliktusai voltak és a zenekaron belüli kapcsolatok is rossz irányt vettek. Egyáltalán nem élveztem a zenekarban lenni ekkoriban, konkrétan elegem volt. De ekkor jött egy másfél éves szünet, amikor semmi aktivitás nem volt a Bad Seeds körül, úgyhogy elpárolgott a dühöm. Cave is kitisztulva tért vissza. De ha bárki megkérdezte volna 1999-ben, hogy mész-e turnézni a Bad Seeds-szel, vagy Nick megkérdezte volna, hogy kész vagyok-e új lemezen dolgozni, határozott nemmel feleltem volna. Persze innen visszatekintve, utána még majdnem tíz évig folytattam a vele való munkát, ami kissé vicces. Ha őszintén visszagondolok, akkor viszont azt kell mondanom, hogy ebből az időszakból egyedül az Abbatoir Blues/The Lyre Of Orpheus (2004) az egyetlen igazán kiváló Bad Seeds-album. A No More Shall We Part (2001) ismét nagyon erős kontroll alatt született, bár ennél nagyon jó élmény volt Warren Ellis-szel közösen dolgozni a vonóshangszereléseken. Nagy kár, hogy Nick nem adott nagyobb szabadságot a zenekarnak, mert szerintem a Bad Seeds igazi erőssége az, amikor mindenki lazán és felszabadultan hozzáteheti a magáét a végeredményhez. Ekkoriban egyáltalán nem engedte, hogy a zenekar működhessen. Nehogy félre érts, a Boatman’s Call egy nagyon jó lemez, csak éppen nem egy nagyon jó Bad Seeds-lemez. A No More Shall We Part ugyanígy. A Nocturama (2003) idején Nick beleragadt a dalszerzői periódusba, nem tudott kimászni belőle, félkész dalok kerültek lemezre. Talán ezért is lehetett, hogy az Abbatoir Blues idején ismét kicsit több szabadságot kaptunk, szárnyalt a zenekart azon az albumon. Végül is azt mondhatom, hogy ezért megérte maradni még a Boatman’s Call után.


- Ekkor érezted újra, hogy megtetted, amit tehettél, vége?

- Ha így maradt volna, akkor örömmel maradtam volna a zenekarban tovább is, de a Dig, Lazarus, Dig!!! (2008) egyértelműen Grinderman-attitűddel készült Bad Seeds-lemez (Nick Cave másik három Bad Seeds-taggal alapított időközben Griderman néven egy zenekart, ebbe Harvey nem került bele, az első Grinderman-album 2007-ben jött ki – a szerk.). Ez és számos más ok is azt sugallta, hogy most aztán végképp itt az idő a továbblépésre.


- Ugorjunk vissza megint az időben, 1995-ben jelentetted meg az első szólólemezedet, egy angol nyelvű Serge Gainsbourg-feldologzásalbumot (Intoxicated Man), amit két évvel később egy másik ugyanilyen is követett (Pink Elephants). Miért pont ekkor és miért Gainsbourg?

- Azt hiszem jó ok volt arra, hogy kipróbáljak egy csomó zenei megoldást magamban, hogy megnézzem, mire vagyok képes, ha nálam a gyeplő. Nem voltam különösebben nagy Gainsbourg-rajongó, hangozzék ez bármennyire is meglepően. Nagyon jó elfoglaltság volt, egy projekt, amit kitaláltam magamnak. Rengeteg Gainsbourg-dal van, amit nem ismer az angol nyelvű közönség, az is jó gyakorlat volt, hogy ezeket lefordítgattam angolra. Bőven volt miből válogatni, és senki nem kötötte a kezemet. Némelyik nem működött fordításban, azokat hagytam, némelyiknél kipróbálhattam a fejemben lévő hangszereléseket, amik később jól jöttek a filmzenés munkáknál. Gainsbourg rengeteg jó dalt írt, sok közte a gyönyörű is, de ő maga nem volt kifejezetten lélekkel teli. Legalábbis én így látom, tehát valahol mégse az a figura, akit annyira tudnék szeretni. Gonoszul hangozhat, de így van. Inkább intellektuális érdeklődés volt bennem iránta. Ezek a lemezek egyfajta megoldandó feladatot jelentettek.

A GAINSBOURG-ALOM ÉS A MINIMUM, AMIT A HATVANAS ÉVEKBELI FRANCIA POPRÓL TUDNI KELL.


- Még ezek megjelentetése előtt, a nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek elején, a Bad Seeds mellett tagja voltál egy másik Európában működő ausztrál zenekarnak, a Crime And The City Solutionnek is, amely épp most alakult újjá. Volt esély arra, hogy ismét csatlakozz hozzájuk?

- Simon (Bonney, a zenekar vezetője – a szerk.) felhívott, amikor kitalálta, hogy újraindítja a zenekart, de nemet mondtam neki. Nem igazán lett volna praktikus döntés. Megvannak a saját feladataim, turnézok, családom van, nem lett volna túl mókás a tél közepén Detroitban lemezt felvenni. Azt viszont felajánlottam, hogyha Ausztráliában turnéznak, akkor szívesen csatlakozok special guest-ként, ha igényt tart rám. Meglátjuk, eléggé biztos vagyok benne, hogy élni fog a lehetőséggel.


- Mit jelentett neked a Crime And The City Solution? Ebben a zenekarban többet megmutathattál magadból, mint a Bad Seeds-ben?

- Nagyjából a zenék felét szereztem, szóval lehet ebben némi igazság, de azért nem mondanám, hogy többet mutattam magamból. Minden, amiben részt veszek és valaha részt vettem, egyformán fontos számomra. Azt azért mellékesen megjegyzem, hogy bárcsak már ekkor inkább szólólemezeket adtam volna ki, mint, hogy a Crime-nak írtam a zenéket, Simon dalait hangszereltem, és annyi energiát fektettem ezekbe a lemezekbe (a Crime And The City Solution 1985 és 1991 között négy nagylemezt, több EP-t és egy koncertalbumot adott ki Harvey-val – a szerk.). Nagyon sok időt szántam, nagyon sok munkára, amit Simon Bonney nem érdemelt meg.


- Miért nem?

- A végére már egy kis patkányként viselkedett, lelépett anélkül, hogy bárkinek egy szót is szólt volna. Nyilván megvoltak a személyes okai, de nem ez volt a legjobb módja. Meg aztán egy idő után rájöttem, hogy nem olyan nagy tehetség, mint ahogyan azt korábban gondoltam. Persze, csináltunk néhány nagyon jó lemezt, úgyhogy mindez ma már semmit sem számít. Ha ténylegesen – és nem csak ebben az interjúban – is visszamehetnék az időben, akkor azért lenne egy-két dolog, amit másképp csinálnék. Biztosan nem lennék még egyszer egyszerre három zenekar tagja.


- Utolsó állomás, 1980. Ausztráliából Londonba költöztök, a Boys Next Door átalakul The Birthday Party-vá, újak vagytok a városban. Mit gondoltatok, mi az, amit elérhettek Európában?

- Azt egészen biztosan nem gondoltam, hogy még több mint harminc év múlva is koncertezni fogok és interjúkat adok. Lövésünk sem volt, hogy mire vihetjük. A zenekar áttelepült és csak tapogatóztunk a sötétben. Láttam egy ausztrál dokumentumfilmben, hogy úgy állították be, hogy Nick áttelepült Londonba. Dehogyis! A zenekar települt át, Nick egymaga a közelében sem volt annak, hogy bármi ehhez hasonló nagyságú lépést megtegyen. A barátnőm emlékeztetett rá nemrégiben, hogy nagyon ambiciózusak voltunk 1979 körül, az áttelepülés előtt. De én nem emlékszem erre. Arra igen, hogy szerettük volna, ha a zenekar elér valamilyen sikert, vagy, hogy elismerik bizonyos körökben. De a siker akkoriban nekem azt jelentette, hogy egyáltalán felfedezi valaki a zenénket. Akkoriban, ha valaki azt mondja, hogy a Bad Seeds majd körbeturnézza Európát és folyamatosan 3-4-5000 férőhelyes koncerttermeket tölt meg a kilencvenes években, azt mondtam volna, hogy megőrült. Nem hittem volna el, hogy ez lehetséges lesz egyszer (nevet). De komolyan. Tisztában voltunk vele, hogy van bennünk különlegesség, de azt sem vártuk, hogy a Birthday Party olyan méretű rajongótábort gyűjt maga köré, hogy arra később majd építeni lehet. 21 éves voltam, ilyen korban nem gondolkodsz előre, maximum pár hónapot. Én a mai napig nem látok éveket előre, legjobb esetben azt tudom, hogy jövő májusban mit fogok csinálni, de annál tovább nem látok. Zenészként szerintem igazán csak a következő dalra tudsz koncentrálni, vagy arra, hogy mit kezdesz a kezedben lévő néhány szerzeménnyel. Madonna talán látja, hogy mit fog csinálni a következő három évben, de én nem. Soha nem is tudtam.

interjú és fotók: Dömötör Endre