A londoni Somerset House örömmel látta vendégül PJ Harveyt, a többszörös Mercury-díjas énekes-dalszerzőt, hogy legújabb albumát egy kiállítás keretében rögzítse, ám érthetetlen okokból egyáltalán nem készült fel a jegyvásárlók tömegére és a honlapjuk többször is feladta egy húszperces harcban. Nagyjából ennyi idő alatt sold out lett az esemény, és a Facebookon hatalmas szarvihar kerekedett a bénázás miatt, ezért végül bocsánatkérés gyanánt meghirdettek pár pluszalkalmat. És így jutottam be én is, két hét szomorúság után. Dányi Krisztina, azaz a hamarosan új albummal jelentkező morningdeer énekes-dalszerzője élménybeszámol.
Az ötlet nem túl bonyolult: az egykor visual artistnak készülő Polly szerette volna az alkotófolyamatok demisztifikálását elegyíteni a performance arttal, ennek eredménye a 45 perces stúdió-kukkolás, amire bárki vásárolhatott belépőt 30 fontért. Tényleg, mint a pénzbedobós vetkőzőszobák, csak művészibb. A teremben egy elszigetelt, kisebb szobában alkotnak és rögzítenek a zenészek, élükön PJ-vel és a legendás producer Flooddal, duplaüveg, ám ők nem látnak ki és nem hallanak minket. Fotókat és hangfelvételeket nem készíthetünk, a ruhatárban minden ilyesmire alkalmas eszközt le kell adni (az illusztrációk a bejáratnál osztogatott tájékoztató-összefoglaló füzet beszkennelt oldalai).
Mit láttam a 45 perc alatt?
Gyanúsan sok Ikea bútort, eszméletlenül sok hangszert szanaszét, kilométernyi kábelt és jópár zenészt (Floodot, Mick Harveyt, John Parish-t, Terry Edwardst, Kendrick Rowe-t), akikről elsőre azt gondoltam, hogy zavarban vannak, ám hamar kiderült, a vicceskedés a kenőanyag a felvételek monotonitásának könnyedebbé tételéhez (megbeszélés-felvétel-visszahallgatás-megbeszélés-felvétel-visszahallgatás-megbeszélés-vicces intermezzo-felvétel-visszahallgatás). Számomra leginkább a zenekari próbák hangulatát idézte az egész.
Fun fact #1: John Parish zsebre tett kézzel énekel, olyan pózban, mintha ő lenne James Dean.
A fehér falra PJ Harvey „címere” volt felfestve, egyszerű tintarajz kinézetű kép (heraldikai szempontból biztosan lehetne elemezni), amely egy katonai dobot, kecskéket és egy kétfejű kutyát ábrázolt egy házikó közelében. Láthattunk egy nagy papírt is a készülő számok címeivel (és a hozzájuk írt megjegyzésekkel): The Age Of The Dollar, A Dog Called Money, Ministry Of Defence, The Community Of Hope, Near The Memorials To Vietnam And Lincoln.
Amikor bevezettek minket, a kísérő megemlítette, hogy célszerű mozognunk, ne ragadjunk be egy helyre, de ezt a tanácsot rajtam kívül csak két ember fogadta meg, a többiek egy helyben állva figyelték az attrakciót, ami gyakorlatilag egy háttérvokál feléneklése volt – „Eight thousand sun-bleached photographs”, szólt a szöveg. Ezt én következetesen „sandwich photographs”-nak hallottam, később a húgom hívta fel a figyelmemet rá, hogy nem Insta-fotókról énekelnek a drámai középrészben. Egy szaxofonsávot is rögzítettek (a Blur környékéről és a Gorillaz musical directori székéből ismert) Mike Smith játszott kottából és Flood vezényelte, míg a többiek csendben hallgatták.
Fun fact #2: Mike Smith (meglepően magas) falzettó háttéréneke Flood szerint a „hab a tortán”.
Jó érzés volt látni, hogy PJ milyen szépen adagolja a tapasztalt zenészek tanácsait és a saját intuícióját egy-egy ötlet kibontására. Volt, hogy előénekelt egy szólamot a „fiúknak”, de ha nem működött egy ötlete, bárki bedobhatta a sajátját. Empirikus úton épült a dal, a rajongók pedig örülhettek, amikor a visszahallgató ülésre PJ átfáradt az ablak melletti kanapéra, ahonnan mindenki közelről megnézhette, milyen dús és puhának tűnő haja van. Én is.
PJ HARVEY KARRIERJÉT LEGUTÓBBI ALBUMA IDEJÉN TEKINTETTÜK ÁT RÉSZLETESEN.
A session végét nagyon szolidan jelezték: egyszerűen kivették a jelet a hangszórókból, és onnantól már csak láttuk, de nem hallottuk, mi történik odabent. A „tárlatvezető” udvariasan távozásra szólított fel minket, csak ekkor vettem észre, hogy a falon körben PJ dalvázlatainak jegyzetei voltak kiállítva, erről lemaradtam. Kifelé jövet a ruhatárnál egyébként megvásárolhattuk ezek reprodukcióit 50 fontért, és aláírt képet is PJ-ről 300 fontért. Utóbbi árát kissé túlzónak éreztem, főleg mert alul, kisbetűvel oda volt írva, hogy „keret nélkül” (mintha az Ikeában nem lehetne 1 fontért keretet is venni és azzal adni, na mindegy).
Miért van erre szükség?
A tájékoztatófüzetben olvasható egy interjú, ahol a művész megmagyarázza, miért is szerette volna így rögzíteni a lemezt. Elmondása szerint mindig nagyon körültekintően választja meg, hol vegye fel albumait, mert „érződik” a helyszínek rezgése, egy saját, csak rájuk jellemző rezonancia a zenén. Így volt ez a Let England Shake-kel és a To Bring You My Love-val is.
A Somerset House 1775-től hivatalként működött, itt volt az adóhivatal, a bélyegzőhivatal, sóhivatal, és még sok más adminisztratív szerv, például az anyakönyvi hivatal is. Alatta fut a Temze, nincs töltés, így a csónakok beevezhettek az épületbe. PJ szerint az együttműködő zenészekkel különleges kommunikáció alakul ki a felvételek közben, ami egy más szintű nyitottságot eredményez bennük, s ezen a kitárt kapun keresztül a helyszínek rezgése és története is utat talál magának, így befolyásolva a megszülető zene formáját és tartalmát. Kíváncsian várom a végeredményt.
Dányi Krisztina
Az ily módon készülő PJ Harvey-lemezről még nem hallhatunk semmit, de a cikk szerzője már mutat részletet hamarosan megjelenő albumáról, merthogy a morningdeer is új lemezen dolgozik éppen. Az album megjelenési dátuma várhatóan nemsokára kiderül, de azt már elmondhatjuk, hogy a lemez keverésében a makrohangból ismert Nagy Gergő és a Passedből nemrég kivált Godzsák Dávid segédkezett. És akkor egy rövid ízelítő a végeredményből:
