.jpg)
A hetet Polly Jean Harvey-val kezdtük (letölthető lemezbemutató koncert) és közben egy másik Polyt elvesztettünk (Poly Styrene 1957–2011), zárjuk hát ismét PJ Harvey-val – és az ő legújabb klipdalával. Mint azt már többször jeleztük, a brit dalszerző-énekesnő a háborús-politikus témaválasztású Let England Shake album mind a 12 dalához rendelt videoklipet a neves haditudósító-fotós Seamus Murphy rendezésében, december óta folyamatosan publikálják egyiket a másik után. A Let England Shake 12 részes klipsorozatából a héten adták közre a 11. darabot, az In The Dark Places kisfilmjét, ami – bár sajnos maga az énekesnő nem szerepel benne – magasan a széria legjobb és legerősebb videói közé tartozik (cikkünk alján az előző 10 klip is megtekinthető).
Ahogy a sorozat legutóbbi videóit, ezt is egy civil nyitja a dal első sorainak szavalatával (ezúttal egy fiatal fiú, aki egyidős lehet a dalban szereplő katonákkal), majd Murphy kamerája egy londoni templomba téved (a kliphez készült jegyzetei szerint a harangozók egyikről kiderült, hogy PJ Harvey régi ismerőse, ács és asztalos: ő készítette az énekesnő házának konyháját!), a „hátország” képei mellett pedig kontrasztként a haditudósító 2001-es afganisztáni fotói is nagyító alá kerülnek. Húsvéti Patti Smith-anyagunk sikerén felbuzdulva, most következzék az az értekezés, amit a PJ Harvey-óriáscikket jegyző kollégánk, Dömötör Endre írt pár hete az In The Dark Places című dalról és szövegéről – itt rögtön át is adjuk neki a szót, aztán következik maga a klip (alatta pedig az előző tíz videó is az elmúlt négy és fél hónapból, időrendben visszafelé haladva).
A sötét zugokban
PJ Harvey új lemezén az In The Dark Places szövege a leginkább letisztult, az egész albumot meghatározó alapgondolat leginkább kikristályosított megvalósítása. Szerkezetileg persze nem annyira egyszerű, de nem is bonyolult. Három nézőpontot mutat be a szöveg, ám mindegyik többes szám első személyben szólal meg.
Korán keltünk,
megmostuk az arcunkat,
kimentünk a harctérre,
keresztet vetettünk.
Átkeltünk
az átkozott hegyeken,
megjártuk a poklot,
néhányunk hazatért,
néhányunk nem.
A mezőkön és az erdőkben,
a hold és a nap alatt,
egy újabb nyarunk ért véget,
és nem, egyetlen férfi sem
és egyetlen nő sem fejtette meg
ennek a világnak a titkait.
A fiatalembereink elrejtőztek hát
puskáikkal, a mocsokban
és a sötét zugokban.
A föld minden pontján, minden időkben ez a háborúk története.
2005-ben halt meg a dédnagyanyám, a 93. évében volt. A férjét elvitték a II. világháborúba. Ő otthon maradt a két lányukkal, egyikük az anyai nagymamám. A dédnagyapám soha nem tért haza. A dédimama haláláig várta. Nem ismert más férfit. Felnevelte a lányait, fel az unokáit, és nevelte a dédunokáit is. (Én voltam az első dédunokája. Két hónapos koromban majdnem meghaltam, gyomorszáj-szűkülettel születtem, négy kilósan. Amikor megmentették az életemet, két kiló voltam. A dédi mosta a naponta tucatszor összehányt rugdalódzóimat. Évekkel később huncut mosollyal kártyáztunk.)
Minden családnak ez a háborús története a föld bármely pontján, bármelyik korban. Vannak tragikusabbak, vannak szerencsésebbek.
Elképzelem, ahogy a soha nem ismert dédnagyapám puskával rejtőzik a mocsokban, a sötét zugokban.
A másik dédnagyapám (az anyai nagypapám apukája) hazajött ugyanabból a háborúból, nem tudott pontosat a másik dédiről, máshol harcolt, a faluból mások se tudtak biztosat mondani. Ez a dédapám halk szavú, szikár ember volt, azt mondta, soha nem lőtt meg senkit a háborúban. Nem volt ellensége egyetlen orosz katona sem, ahogy ő sem az oroszoknak.
A fiatalemberek elmentek a háborúba, és mindkét oldalon puskákkal rejtőztek a mocsokban és a sötét zugokban, és csak arra vártak, hogy vége legyen.
In The Dark Places
Bitter Branches
On Battleship Hill
Hanging In The Wire
Written On The Forehead
England
The Colour Of The Earth
The Glorious Land
Let England Shake
The Words That Maketh Murder
The Last Living Rose
