A kilencvenes évek közepén felkapott posztrock soha nem volt egységes stílus, idővel még inkább elburjánzott és persze el is korcsosult, de hatása a mai napig érezhető, négy sarokkő-zenekara pedig eleven: a Godspeed You! Black Emperor tavaly adott ki nagylemezt, a Tortoise idén januárban, hogy februárban végre Magyarországon is fellépjen vele, a Mogwai áprilisban jelentetett meg filmzenét, a Sigur Rós pedig szintén idén koncertezik náluk először – a Szigeten. Posztrock-tabló (a cikk végén egy-egy válogatással a posztrock hatásaiból és a legjobb kilencvenes évekbeli felvételekből).
A posztrock egy minden – lényegében konszenzusosan idesorolt – szereplője által megtagadott jelző, olyan, egyébként egyszerűen is körülhatárolható műfaj és elnevezés, amiben az alkotók legkisebb közös többszöröse az, hogy mindannyian ezt mondják: „mi nem posztrockot játszunk!” Hogy ez miért alakult így, arra nem tudom a választ, de az kétségtelen, hogy a kilencvenes évek elején formálódott, az évtized közepén berobbant és annak második felében igen divatos zene a mai napig tartja magát és bár a legrosszabb műfaji epigonok crescendo- és hatásvadász megszólalása borzasztóan fárasztó, azért a stílus kiemelkedő előadói a mai napig aktívak és hatásuk is megkerülhetetlen. A posztrock gyökerei messzire nyúlnak vissza, de az, hogy a kilencvenes években összpontosult ez a döntően instrumentális, különleges hangszerekkel és felállásokkal feltűnést keltő, elektronikus tánczenével is flörtölő „rock utáni” stílus, leginkább a Talk Talk kései lemezeinek és a Slint (lent) életművének köszönhető (ugyan egyik inkább a pop műfajhatárait rombolta és építette újra posztpopjával, a másik meg egy eleve „utáni” műfaj, a poszthardcore dekonstrukcióját vitte szélső pontig).
A „rock utáni”, vagy ahogy az elnevezés szülőatyja, Simon Reynolds újságíró fogalmaz: „rockzenei hangszereket és hangszereléseket nem rockzenei célokra használó” zene eredeti kialakulásában fontos szerepe volt az akkoriban ellenállhatatlan technónak, amely új struktúrákra mutatott példát, bár a műfajeredet során akár visszajuthatunk a hatvanas évekbe is: ahogyan a Velvet Underground lerombolta a formálódó rockzenei kereteket, az a kilencvenes évek előadóinak is utat mutatott. Ezen túl persze még nagyon sok minden, csak jelzésképpen néhány mérföldkő: kapásból az elektronikus pszichedéliában utazó, rövid életű, de annál zseniálisabb Silver Apples, aztán a német krautrockzenekarok (Can, Neu, Tangerine Dream), akik a kortárs pszichedelikus és progresszív zenéket fordították ki (sokak szerint a posztrock a kortárs progrock), aztán Brian Eno avantgárd rockja, főleg a Robert Fripp-pel közös lemezei, David Bowie Low-ja, a Suicide szétcincált szintipunkja, a PiL és a This Heat hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján szült posztpunklemezei, a Cocteau Twins formabontó dalszerkezetei (és itt a 4AD-s kiadótárs-zenekar, a szinte ismeretlen Dif Juz is megemlítendő), a Spacemen 3-, vagy a My Bloody Valentine-féle zajzuhatag-építés, az A.R. Kane sokrétű dreampopja és persze – és főleg – az utolsó két Talk Talk-album jazzes megközelítésű, minden korlátot leromboló, elhalkuló, felerősödő világa, valamint a Slint hasonló szemléletű, de határozottabb, lekerekítettebb, matekosabb struktúrákból építkező megszólalása.
A jól hangzó posztrock kifejezést különben már sokszor használták korábban (például Todd Rundgrennel kapcsolatban 1975-ben, vagy Robert Christgau rockkritikus is egy 1980-as Chic-lemez kritikájában), de a mai értelemben a Bark Psychosis (balra) 1994-es első lemezéről, a Hexről írta a fentebb már idézett Reynolds, hogy azzal valami új kezdődött. A kamarazenét is bevető, Talk Talkot követő zenekar azonban csak egy volt abból a sokból, akik ekkoriban az indierock és az indiepop kereteiből kilépve, a techno hatásától sem mentesen keresték az ezredforduló felé vezető zenét. Rögtön a Bark Psychosis mellett említhető az ex-Talk Talk-tagokból álló, alig ismert, de perfekt .O.Rang, a kicsit korábban indult, és az éneket még központi helyen meghagyók közül pedig a krautrockos, lounge-os retrofuturista Stereolab, a nevével is Cant idéző, zaklatott Moonshake, az abból kivált tagok által alakult, triphopos elektronikát beemelő Laika, az indierockot posztrockosító Disco Inferno, a pszichedéliát posztrockosító Pram, a shoegaze-t posztrockosító Flying Saucer Attack, a drone-os ambientet gitárokkal előállító Main, a dreampop és az drone-os ambient keresztezésével a stílus korai ágát az elektronika felé tágító Seefeel. A részben a Too Pure független kiadó köré csoportosuló izgalmas brit zenekarokhoz köthető tehát a posztrock eredeti megjelenése, de a mai értelemben használt meghatározás inkább az Amerikában, szintén ekkoriban indulók nyomán formálódott.
A TORTOISE DISZKOGRÁFIÁJÁT ITT VETTÜK ÁT RÉSZLETESEN.
Hogy mennyire ernyőkategória a posztrock, az már az eddigiekből kirajzolódik, de a széles stiláris merítés az amerikaiak beemelésével még nyilvánvalóbb. Az úttörő a már 1991-es első lemezével hosszú dalokban zajokkal és elektronikával kísérletező Cul De Sac volt, ám a Tortoise megjelenésével beindult chicagói színtér lett a központ, hozzájuk sodródott az éteri és a zajzene között lebegő Labradford, a poszthardcore-os gyökerű (Bastro, Squirrel Bait) Gastr Del Sol, amelyből Jim O’Rourke gitáros amúgy is az experimentális zenék egyik kulcsfigurája és a kamarazenét beemelő, minimalista, szintén jelentős Rachel’s (jobbra fent). A legnagyobb hatású persze a Tortoise: ők eleinte a ’két dobos, két basszusgitáros’-felállás egyediségét használták ki, David Pajo-val és másokkal kiegészülve pedig jazzes, krautos, dubos, világzenés, klasszikus minimalista eleggyel a műfaj legfontosabb albumait készítették el (Millions Now Living Will Never Die - 1996, TNT - 1998). Utat mutattak az elektronikus tánczenével való kokettálásban, a remixlemez-készítésben és a végtelen számban halmozható projektekben is (esetükben a legfontosabbak: Pullman, The Sea And The Cake, Isotope 217°, na és persze a Slintből jött Pajo egyéb dolgai, az Aerial M és főleg az egylemezes, kiváló The For Carnation). A Tortoise és kiadója, a Thrill Jockey megtermékenyítette a színteret, jöttek sorban a hasonszőrűek, a Trans AM, a The American Analog Set, a torontói Do Make Say Think.
Na meg a többi kanadai előadó, amelyek szintén egy városban és egy kiadó körül mozgolódtak: a montreali Constellation Records legfőbb zenekara a posztrock egy másik oszlopa, a misztikus körítés híve, a Godspeed You! Black Emperor (fent), akik a végletekig feszített fokozás elsöprő hatásának legnagyobb mesterei és leginkább körberajongott előadói. Két kulcslemez és egy gyengébb harmadik után szünetet tartottak, de 2010 óta újra aktívak, a legjobb társzenekaraik: St. Zion Mountain, Set Fire To Flames, Fly Pan Am, Hrsta.
Időközben – nem kis részben a Tortoise hatására – Nagy-Britanniában is folytatódott a műfaj mutálódása és a Mogwai (balra) megjelenésével megszületett a ma népszerű stílusjegyek harmadik pionírja. Az 1997-es Mogwai Young Team című debüt szintén megkerülhetetlen alapmű, de a zenekar azóta is szuperaktív és folyamatos megújulásra képes. Az eddigre az inkább az instrumentális zenekarokhoz kötődő kifejezés csak a Stereolab-féle értelemben igaz a Broadcastra, de úgy mindenképp és itt említendő a skót Delgados (és kiadója, a Chemikal Underground, ahol eleinte a Mogwai is megjelent) köré gyűlt kis csapat az inkább posztfolkos, posztpopos Arab Strappel és az Aereogramme-mal (benne a későbbi Chvrches alapító Iain Cookkal).
A MOGWAI-JAL FRISS INTERJÚBAN VETTÜK ÁT KARRIERJÜKET.
Nagy-Britanniából kiemelkedő még az indierockból posztrockosodó Hood, akiknek az utolsó lemeze (Outside Closer - 2005) egy kis gyöngyszem, vagy Four Tet korábbi zenekara, a Fridge, amely a folktronika felé tágította a stílust. Azt a stílust, amely a kilencvenes évek vége felé a mainstreamre is nagy hatással volt – lásd: Blur, R.E.M., Radiohead.
A műfaj negyedik meghatározója az izlandi Sigur Rós (fent), akik a Rachel’s-féle kamarazenét és a Godspeed-féle crescendo-vadászatot keresztezték és ezzel tulajdonképpen a mai posztrockmezőnyre a legnagyobb hatást gyakorolták (és a többi izlandira, például az Amiinara, bár a folktronikás Múm kezdetben önmaga jogán is izgalmas volt). A fentiek, főleg a négy kiemelt formáció munkássága alapján a 2000-es évekre nagyjából kikristályosodott egy könnyen definiálható posztrock-kategória, de ezzel együtt az izgalom is eltűnt a műfajból és maradtak helyette a hosszú, sokszor emós számcímek. A legjelesebb kortárs képviselők (Explosions In The Sky (ők szintén ebben a hónapban adtak ki erős visszatérő lemezt), This Will Destroy You, Electrelane, 65daysofstatic, The Redneck Manifesto, God Is An Astronaut, And So I Watch You From Afar, For A Minor Reflection, The Album Leaf, iLiKETRAiNS, Crippled Black Phoenix) viszont nálunk is népszerűek és többen gyakran koncerteznek itt.
Posztrock itthon
Némi túlzással a honi instrumentális, kísérletező zenekarok majdnem mind említhetők lennének, ilyenek a kilencvenes években nálunk „folyamatzene”-ként megragadt címke alá sorolt előadók: a Korai Öröm, a Másfél, az Úzgin Űver, a ColorStar simán olyan, mintha. De az alábbi experimentális rockzenekarok is hasonszőrűek: Pozvakowski, Rosa Parks, marionette ID, Hostages Went Home, makrohang, Jü, Képzelt város, Kamikaze Scotsmen, Fauno Pera, Sonar. Egy részük felvállaltan posztrockot játszik, ráadásul a színtérnek van válogatáslemeze és weboldala is (Postrock.hu).
A londoni, glasgow-i, chicagói, montreáli központok mellett (és a többi kulcskiadón kívül: Kranky, Quarterstick, Flying Nun stb.) a világ minden tájáról sorolhatunk jelentős formációkat, ilyen a főleg a korai időszakában idesorolható német Mouse On Mars, a Tarwater és a To Rococo Rot, az ausztrál Dirty Three vagy a japánok, mint a Buffalo Daughter, a Mono, a World’s End Girlfriend, sőt a Boredoms is csont nélkül beillene a sorba (bár nem szokták őket idevenni), de ez már átvezet oda, hogy a kísérletező, határokat elmosó attitűdöt a posztrocktól egy ideje átvették a Black Dice-, Fuck Buttons-, These New Puritans-szerű formációk. Egy darabig még biztosan lesz olyan, ami a rock után van.
Dömötör Endre
összeállítás a posztrock kilencvenes évekbeli ágából:
ez pedig a egy válogatás, ami a posztrock előtti, posztrockos előadókra ható dalokból válogat:
