A szintetizátor mocska – A Suicide címnélküli debütlemeze

1977-ben szintetizátorral próbálkozni kész öngyilkosság volt (értitek?), ám ez két excentrikus New York-inak mégis eszébe jutott – az utókor pedig nem lehet elég hálás ezért. Terítéken a Suicide bemutatkozása, ami legalább annyira jó, mint amennyire súlyos, nehéz és embert próbáló.

A 60-as és 70-es, 80-as évek során számos olyan popzenei monolit került napvilágra, amely annak ellenére, hogy sem pénzt, sem elismerést nem hozott készítői számára, kezdetleges, meglehetősen bárdolatlan, ám úttörő hozzáállásával előrevetítette azt, amit a XXI. század modern embere elektronikus zene címszó alatt ismer és fogyaszt. Beszélhetünk itt a Silver Apples 1968-as azonos címűjének, Manuel Göttsching 1984-es (de 1981-ben felvett) E2-E4-ének vagy a Kraftwerk (és számos más krautrock zenekar) életművének a jelentőségéről, ám a Suicide 1977-es debütlemeze azonban még ezen előadók mellett is különös fontossággal bír. Először is azért, mert Alan Vega és Martin Rev kettőse vérlázító módon keverte össze az elektronikát az akkor berobbanó punkkal. Másodszor azért, mert az együttes olyan méretű megtermékenyítést hozott a szintetikus zenének, mint a Velvet Underground a rocknak. Végül pedig azért, mert bár Ralf Hütterék is jelentős hangsúly fektettek a hideg gépzenére és a feltűnő megjelenésre, a Suicide úgy csinált tömör, fajsúlyos és nagybetűs korszakalkotást, hogy közben a zenekar minden kromoszómájából lerítt, hogy az két veszélyesen őrült, kicsit sem komplett emberből áll.

A formáció története valahol ott kezdődött, amikor Alan Vega még a 70-es évek elején ellátogatott az akkor épp működő The Stooges egy koncertjére, ami benne egy hatalmas művészi megmozdulásként csapódott le. Azonban nem ez az egyetlen közös pont a Suicide és az artisztikum között, ugyanis a duó a Mercer Arts Center nevű New York-i művészeti központban (ahonnan egyébként a New York Dolls is indult) vezényelte le első koncertjeit, melyek egyrészt zenéjüknek, másrészt kinézetüknek, harmadrészt pedig a motorlánccal a színpadon előszeretettel hadonászó Vegának köszönhetően nem ritkán káoszba torkolltak. A bármiféle fizikai kiadvány nélkül létező zenekar néhányszor fellépett a Cramps-szel, nem egyszer volt koncertjük a CBGB-ben, ám kompromisszummentes, felkavaró hozzáállása, performanszszámba menő fellépései és ezekből fakadó zavaros megítélése ez idő alatt mit sem változott, így a népszerűség helyett maximum a notóriusság juthatott neki osztályrészül. 1975-ben aztán jött a fordulópont, amikor a Suicide-nak sikerült összekaparnia annyi pénzt, hogy megvásárolhassák azt a szintetizátort, amivel később sikerült egy olyan kisebb forradalmat véghezvinniük, aminek az ereje az elkövetkezendő évtizedekben volt érezhető igazán.

És itt kell megemlékeznünk arról a rendkívül fontos tényről, a páros valójában a szintipop előadók első, koraszülött és elkorcsosult prototípusa. Ám míg a Tears For Fears az őrült világról nyafogott, az Erasure meg állandóan csak velünk akart lógni, addig a Suicide pontosan az ellentétét tette annak, amire a legtöbb zsánerbeli előadó törekszik. Így a csillogás, a pompa és az emelkedettség helyett a modern társadalom szennye, a nyomasztó barbarizmus és a városi lét kiábrándult elviselhetetlensége volt terítéken, és mialatt Gary Numan vagy az ABC a lehető legóriásibb hangzást hajkurászta, az amerikai duó pont az elvonás, az absztrakciót testesítette meg a zenében: azt, hogy mennyi mindentől lehet megfosztani egy dalt ahhoz, hogy még épelméjű keretek között is élvezhető maradjon. És nem csak ez, a későbbi tendenciákkal homlokegyenest szembemenő, romboló/destruktív hozzáállás tette a kettőst az egyik első olyan formációvá, amit a punk műfajmegjelöléssel lehetett illetni, hanem az is, a New York-i színtér egy betagozódott, noha kevésbé kanonizált együttese volt, valamint persze az is, hogy a mítosz szerint a Vega-Rev duó volt az elsők közül is az a legleg, aki korai flyerein így nevezte ezt a zenét.

Így történhetett, hogy a formációt egyszerre lehet elektronikus és rockzenei produkciónak is tartani, bár az együttes ez utóbbi vonatkozásai nem merülnek ki a viselkedési, illetve megjelenési különcségekben. 1977-es, címnélküli korongján ugyanis még belassított és szintetizált rockabilly-riff; Elvis Presley-t idézően lágy és simogató vokálok; a későbbi Jesus And Mary Chain-t előrevetítő romantikus, puhán zajos szerzemény és az akkori évtized krautrock kísérletezései is egyértelműen beazonosíthatóak. Ám bármennyire is egyedi és történelmi jelentőségű a mű, korántsem könnyű vele megbarátkozni, sőt: aki legszívesebben a villamos elé vetné magát két dilettáns faszi ultramotorik, tíz és fél perces, totál elviselhetetlen sikoltozásaival átszőtt sztorijától egy vietnámi veteránról, aki kivégzi saját feleségét, majd önmagát is, az lehet, jobban jár, ha valamelyik Boney M-lemezt teszi fel. Ám ha a gyötrő Frankie Teardropon túljutunk, nagy bajunk nem eshet, még akkor sem, ha az album további része sem nevezhető kifejezetten slágeresnek – hiszen rendkívül egyszerű, önismétlő és monoton ritmusképletek; csiszolatlan, háromujjas szintiriffek és Alan Vega mesterien ösztönös kirohanásai szolgáltatják a Suicide három legalapvetőbb elemét; és nem kell kellemetlenül éreznünk magunkat, ha az a benyomásunk támad, hogy egy másfél másodperces loopot hallunk kétezerszer egymás mögé rakva, amire egy excentrikus New York-i visong, üvölt és toporzékol egyszerre úgy, mint valami megtébolyodott prédikátor.

NÉZD CSAK, NENEH CHERRY HOGYAN DOLGOZ FEL SUICIDE-OT!

Persze épp ez volt az, ami az anyagnak a vonzerőt, a későbbi elektronikus műfajoknak pedig gerincet adott – a zenekar kőegyszerű, repetitív hajlama ugyanis a későbbi trendek ismétlésekre épülő és mechanikus, gépies szekvenciáiban egyértelműen visszatükröződik. Ám még ha nem is ragadtat el bennünket a tény, hogy az Ultra fesztiválra vándorló több ezer fiatal valószínűleg nem bámulná serpenyőméretű pupillákkal egymást az eszeveszett rave fergetegben ha Alan Vega és Martin Rev annak idején nem fekteti annyi energiáját ebbe a korongba, a Suicide debütlemeze változatlanul lenyűgöző marad. Sem azelőtt, sem azután nem hallott otromba minimalizmusán, öntörvényű, megalkuvást nem tűrő álláspontján keresztül egy szeszélyes, ám lebilincselő munkát ismerhetünk meg, ami ráadásul olyan előadókra volt óriási hatással, mint M.I.A., The Fall vagy az Emergency House – ez utóbbiért pedig külön kézfogás jár.

Judák Bence

az 1977-es Suicide teljes egészében:

a Frankie Teardrop "klipje":

a Ghost Rider élőben, 1977-ből:

az 1979-es Dream Baby Dream kislemez:

itt pedig az látható, hogy a duó 2010-ben előadja élőben az egész albumot: