A Recorder magazin Kijárat rovatában bemutattunk már néhány elsőosztályú utolsó lemezt: az ABBA, a Police, a Roxy Music búcsúalbumai után következzék a Talk Talk Laughing Stockja. Méltó albummal elbúcsúzni nehéz, néhány zenekarnak mégis sikerült, és ezek közül is toronymagasan kiemelkedik a Talk Talk és az utolsó lemeze, mely a poptörténet kétségkívül egyik legszebb elköszönése. A zenekar pályája a tökéletes példa a folyamatos minőségi emelkedésre, ám Mark Hollis énekes-dalszerző mindössze egy 1997-es szólólemezzel jelentkezett a megszűnés óta, és azután is hallgatott. A csendet viszont hamarosan megtöri egy eredetileg filmzenének szánt instrumentális tétel (a 2010-es Peacock című filmhez készült Hollis-zenét végül mégsem használták fel) megjelenése szeptember 21-én (a fel nem használt ARB Section 1 című szám a Boss című amerikai tévésorozat második évadának hatodik részében fog megszólalni, szóval aki hallani szeretné, annak néznie kell az említett epizódot). Ám ez csak az egyik a Talk Talk körüli aktualitások között, hiszen szeptember 3-án megjelent egy dupla tribute-lemez Spirit Of Talk Talk címmel (mások mellett Jason Lytle, Recoil, White Lies, Turin Brakes, és Arcade Fire-, Bon Iver-, Guillemots-tagok közreműködésével) és lezajlott egy tribute-koncert is, na és persze az sem jelentéktelen, hogy tavaly újrakiadásra került a Laughing Stock, hiszen ez 1991-ben eredetileg kis példányszámban került forgalomba és ma már csak nagyon drágán beszerezhető.
A Talk Talk esetében nemcsak arról van szó, mint Kijárat rovatunk legtöbb szereplőjénél, hogy a zenekar korábbi nívójához mérten is tisztességesen sikerült a karrierzáró lemez, hanem egy jószerével egyedi esetről a könnyűzene történetében. A Talk Talk minden egyes újabb lemeze jobban sikerült az előzőnél. Egy folyamatosan felfelé ívelő karrier csúcsa a búcsú. Mint a legtöbb nyolcvanas évek eleji újromantikus zenekar, a Talk Talk is a Roxy Musictól leste a fontosabb trükköket, de 1981-es alakulása és első albumának (The Party's Over – 1982) megjelenésekor már az idősebb tanonctársaktól (Ultravox, Duran Duran, OMD, Japan) is kölcsönözhettek kész recepteket. A programadó dallal (a zenekar nevét használó Talk Talkkal) induló karrier – ha csak az öt nagylemez dalait nézzük – mindössze 38 szerzeményből áll, pontosan három és fél óra alatt végighallgatható, és pontosan ezeknek a korai, tétován bolondos popdaloknak köszönhetően már az elejétől izgalmas és utána aztán egyre csak újabb területekre kalandozó, hogy a végére az ismeretlenbe jusson (és ez az utolsó tagmondat jószerével kereskedelmileg is igaz). Ezek után joggal várnánk azt, hogy sorrendben hallgatva az első és utolsó felvételnek semmi köze ne legyen egymáshoz. Nos, ez igaz is, meg nem is, a debütáló The Party's Over korhű szintis, üvegdobos, basszust bund nélkül masszírozó újhullámos hangzása és a Laughing Stock dzsesszes, experimentális, teljesen új ösvényt taposó világa példa a megtett hatalmas út során felszedett bölcsességre, ugyanakkor az első lemez zárószáma, a Candy már magában hordozza mindazt, ami a Talk Talkot ezen út során különlegessé tette.
A Mark Hollis (ének), Simon Brenner (billentyűsök), Paul Webb (basszusgitár), Lee Harris (dob) alapítónégyes a második lemez előtt hivatalosan trióvá zsugorodott, de Brenner kiválása egyúttal a zenekar helyes irányba állásának is lehetőséget adott, az őt helyettesítő, hivatalos taggá sose váló, de a billentyűs hangszerek megszólaltatása mellett innentől kezdve produceri és Hollisszal közösen dalszerzői feladatokat is ellátó Tim Friese-Greene érkeztével elindult az igazi kreatív robbanás. Az 1984-es It's My Life egyedivé tette a zenekar hangját, az 1986-os The Colour Of Spring viszont már az év egyik legjobb lemezeként lassuló tempóval, ravasz rétegzettséggel, egymásra úszó orgonaszólamokkal, kísérletező zenei struktúrákkal is a kereskedelmileg legsikeresebb Talk Talk-kiadvány tudott lenni. Az EMI boldogan adta a nagy pénzt a következő lemezhez, a zenekar pedig mélyen beásta magát a stúdióba, hogy egy még meglepőbb váltással rockot, jazzt, klasszikus zenét és ambientet keresztező albummal rukkoljon elő. Az úttörő 1988-as Spirit Of Eden lemezeladások szempontjából bukás volt, a Talk Talk nem is volt hajlandó turnéztatni a lemezt, a kiadó pedig beperelte őket, hogy „szándékosan nem kommersz" albumot adtak ki. Hollis és Friese-Greene ekkor már egészen messze járt a kísérletezésben, és nem is akartak másra figyelni, csak a végsőkig tökéletesített megszólalásra (azért még viszontperelték a kiadót, mert az, az elbocsátásuk után kérdés nélkül adott ki remixlemezt dalaikból). A Polydorhoz tartozó Verve jazzkiadónál találtak új rejtekhelyre, de eddigre már annyira csak a két dalszerzőről szólt a zenekar, hogy Webb nem is vett részt a Laughing Stock felvételein és Harris is jobbára csak sessiondobosként.
A minimalizmus maximalista kikristályosítása ez a lemez, hat hosszú, jazzes, kamarazenekaros hangszerelésű dallal. A kilencvenes évek poszt-rocknak nevezett stílusához kínál egy-az-egyben útmutatót, alig összeálló hangképek, szélsőségesen intenzív beindulások és lehalkulások jellemzik, popzenei előkép nélküli a megszólalás, egy új terület bejárása a végeredmény. Ezután valóban nem volt hova tovább folytatni, Hollis lezártnak tekintette a Talk Talkot és fontosabb dolgokkal kívánt foglalkozni: a gyerekeinek nevelésével. Hogy korábbi, két lemezre aláírt szerződését teljesítse, egyszer még visszatért: 1997-ben megjelentetett egy cím nélküli szólólemezt, szintén minimalista, zongoraközpontú, de azért a két utolsó Talk Talk-albumot is megidéző megszólalással – és az A New Jerusalem című zárószám végébe beépített egy perc csendet is. Hollis tehát – mostanáig úgy tűnt legalábbis – csendet hallgattatva zárta zenei karrierjét. Olyan csenddel, aminek a mélyén ott van minden hang. Csenddel, amit már tényleg nem lehet tovább bontani.
Dömötör Endre
a Laughing Stock album teljes egészében végighallgatható:
