Eszképizmus és realitás – Ivan & The Parazol

A 2010-es évek első felében rapid befutást produkáló Ivan & The Parazol kvintett a lemezeit szintén gyors egymásutánban adja ki, hiszen a 2012. novemberi debüt után szűk másfél évvel jött a folytatás, most pedig ahhoz képest bő másfél évvel itt a harmadik album is, a november 21-én megjelenő The All Right Nows. Ami egy nagyon határozott szintlépés, egyértelműen az eddigi legjobb kiadványuk lett (most pénteken, november 20-án debütál a Recorderen). A magyar popéletben zajló generációváltás szépreményű formációját elkísértük egy békéscsabai kolbászfesztiválos fellépésre is – íme, az eszképizmus mögött rejlő brutális valóság. Íme, a múlt héten megjelent 37. Recorder magazin címlapsztorija.

A koncept

Az Ivan & The Parazol tényleg szokatlanul rövid idő alatt lett komoly tényező a hazai zenei életben, de most, hogy egy minden korábbinál nyíltabb generációváltás zajlik (az elmúlt három évben tömegével megjelenő erős előadók jó lemezekkel, fontos, a 2000-es éveket meghatározó zenekarok feloszlása és meghatározó zenei erők összefogásában zajló „tehetségmutatás”), a jövőben még komolyabb játékos is lehet a magyar palettán. Csakhogy a zenekar kezdettől és hangsúlyosan nem csak itthon akarja ezt a pályát befutni, hanem külföldön is a lehető legtöbbet szeretné kihozni magából és ez extra igénybevétel bárkinek. A Parazolnak is az, csakhogy ők hajlandóak extra munkát is végezni mindezért. Skizofrénnek tűnhet a helyzet (hazai és külföldi pályát egyszerre befocizni), de kettős állapot az is, hogy egy hangsúlyosan hatvanas-hetvenes évek iránt rajongó, annak a korszaknak a garázsos, beates, hardrockos, blues-os hangzását mai esztétikával megjelentető – azaz egy bizonyos korszakba elvágyódó, eszképista –, a klasszikus rock&roll-életérzést megjelenésben is megélni vágyó társaság lépten-nyomon a magyar valósággal kénytelen találkozni. Új lemezük címe The All Right Nows, ami tulajdonképpen egy Free-sláger nyomán egy fantáziavilágba tolt zenekarnév: így hívták magukat a kezdetekben, ez volt az álomvilágban induló Ivanék álomzenekara. Harmadik lemezükre az All Right Nows egy fiktív zenekar lett (az album is egy e köré szőtt laza konceptsztorit dolgoz fel), vagy ha úgy tetszik, a belehelyezkedés bandája, csakhogy időközben az Ivan & The Parazol egy nagyon is realistán gondolkodó zenekarrá érett. Miközben elutaznak Békéscsabára, egy szürreális (és kettőscsavar: nagyon is füstölt valóságszagú) fesztiválra, aközben ők a Parazol, akik a színpadon All Right Nows lesznek, aztán amikor másnap elutaznak Budapestről Berlinbe akkor már a magyar zenekarok jó részének „All Right Nows-szerű álmait” teljesítik be, csakhogy közben az őket körülvevő történések nagyon is valóságosak.

Turnéban lenni

Budapestről Békéscsabára utazni, az az egyik legnagyobb távolság, amit az országban meg lehet tenni „turnéüzemmódban”, így a megérkezésig eltelő három óra pont elég idő olyan kérdések átbeszélésére is, amik addig nem tűntek túl fontosnak. Ez a három óra persze mindig kalandokkal is teli: váratlan autópályás útlezárás miatt kell izgulni, hogy a zenekar egyik fele odaér-e a tervezett beállás idejére, vagy az állandó rohanás okán a napi emberi szükségletek megvalósítása is egy öcsödi sarki abc-ben, illetve a mellette álló Vietnámi nevű kocsmában zajlik (nem, várj, tényleg ez a neve, hogy Vietnámi és erre a falakon látható két-három felnagyított, bekeretezett vietnámi bélyeg az egyetlen látható magyarázat).

Tudatosság felsőfokon

Ha tudjuk, hogy a Parazol tagjainak többsége egyetemre jár vagy járt, és tudjuk, hogy az általuk bálványozott magyar beatélvonal (Illés, Omega, Metro) is – részben szülői nyomásokra – egyetemi tanulmányai mellett, illetve annak befejezése után fordult csak rá igazán a rockolásra, akkor akár így is párhuzamot vonhatunk. De nem is ebből a szempontból érdekes az, hogy Vitáris Iván énekes ipari termék- és formatervezést tanul, Simon Bálint marketing és menedzsment mesterszakra jár, Balla Máté gitáros pedig kommunikáció és média mesterszakon végzett, hanem jelzi a zenekarban minden téren meglévő tudatosságot. Szépen sorban végigpipálgatják az összes előttük álló feladatot, hogy elmondhassák, mindent megtettek – és ez nagyjából az összes megnyilvánulásukra vonatkoztatható. Aztán a Parazol ereje abban is rejlik, hogy ügyesen kihasználja ötféle egyéniségét. Iván erős kézzel vezeti a formációt, amely így mindig tudja, hogy a közösen meghatározott célokért éppen mit kell teljesítenie. Simi hozza a bohém dobos figuráját, Máté az elmélyedő, de el is ábrándozó komponista-gitáros, a különben szakácsként végzett Tarnai János basszusgitáros a lecövekelt stabil pont, ami körül foroghat a zenekar. Beke István (Bex) billentyűs – aki különben néhány évvel idősebb a többieknél és több egyetemre is járt – pedig nemcsak a kvintett billentyűse, de ő volt a friss album producere is, merthogy az évek során saját kis stúdiójában számos remek hanganyagot készített más zenekaroknak (Middlemist Red, Face Today, The Punch, Franklin Mods stb.), és egész komoly hangmérnök-producerré nőtte ki magát. Amúgy meg kicsit a szétszórt professzor karakterét hozza a zenekarban, aki a zűrök közepette is mindig megtalálja a helyes kiutat.

Tudatosság más fokozaton

Három éve ismerem a zenekart, többször interjúztam velük, ezzel a rálátással gondolom azt, hogy sokat fejlődtek más szempontból is. A céltudatos alapfelállás persze nem változott, de szemléletük bizonyos pontokon igen. Egyrészt szerényebben, valósághoz közelibb módon látják helyzetüket, akár nemzetközi karrierjük esélyeit, másrészt beletanultak a hazai popzenei viszonyokba és abba nem beletagozódni akarnak, hanem ahol szükséges, inkább megváltoztatni a szabályait (ők például áldoznak arra, hogy legyen elég kísérőjük, aki elvégzi a koncert előtti beállást, így nekik csak a show-ra kell figyelniük, nem lesznek fásultak, mire elérkezik a fellépés ideje, illetve épp most tesznek kísérletet arra, hogy a zenekarok fogadtatásából kikopott cateringet teljesen racionális módon visszavezessék a gyakorlatba). De a tudatosság például olyan fontos pontokon is látványos, hogy a zenekarral keresett bevételeiket döntő többségben vissza is forgatják a zenekarba. Mára meglehetősen pazar a hangszer- és eszközparkjuk, saját felszereléseikkel hosszú távra bebiztosították magukat. Ez a hosszú táv persze úgy is megjelenik, hogy azzal, hogy most még nem vesznek ki pénzt a közösből, a jövőben nyilván szeretnének, és ez a végiggondolt konstrukció is jelzi, még csak az út elején tartanak, egyhamar nem fog eltűnni a formáció.

Kolbászból van a kerítés

Legalábbis a Békéscsabai Kolbászfesztivál mindenféle disznóságot árusító sátraiban felállított étel-installációkon mindenképp. Az Ivan & The Parazol azonban azt is tudja, hogy ez nem mindig igaz. Vagy legalábbis még nem fáradt bele abba, hogy egy szocialista betonsportcsarnok lehetetlen koncerthelyzetében, az őket nem feltétlenül ismerő közönség előtt is ne 1972-be, egy londoni színpadra képzelje magát. Eszképizmusa ilyen szempontból változatlan, a – valljuk be – nem nagy jelentőségű fellépésen is maximálisan odateszik magukat, úgy, hogy közben másnap Berlinben van jelenésük, ott is bizonyítani szeretnének. Muszáj, hogy odategyék magukat. Persze a rajongótábor hálás is ezért: elég csak a koncert után, öltöző előtt tömött sorokban ölelésre, aláírásra, beszélgetésre vágyakozókat vagy épp saját készítésű zenekarportrék átadására várókat látni ehhez. Körbejártam a fellépés alatt a kissé bizarr épületet: ha az ember az összes részletet egymás mellé pakolja, akkor könnyen ráláthat, hogy egy koncert története az összes résztvevő története, a vécében veszekedő pártól kezdve a sültkolbászt a háttérben elégedetten majszoló ötvenes faszin át a hátsó emeleti részen olcsó piát becsempésző tinifiúkig. „Nem tehetjük meg, hogy azok a piát becsempésző tinik majd ne úgy emlékezzenek a koncertre, hogy az a zenekar a színpadon nagyon odatette magát” – állapítja meg a frontember valahol Szarvas közelében, miután Bex sárba ragadt, a sötétben mámorító hatású digitális műszerfallal rendelkező Fiat Tempráját kiszabadítottuk és robogunk hazafelé a ködös hajnali úton.

KÖZÖS INTERJÚNK IVÁNÉKKAL ÉS A MARY POPKIDS-ZEL.

Külföldön sincs kolbászból

Néhány éve, kedvező amerikai fogadtatásuk idején még bátrabban – naivabban – álltak a külföldhöz Ivánék, mostanra pontosan látják, hogy minden előrelépés (SXSW-fellépések, SXSW-főcímzene, CBGB-showcase, betétdalok komoly tévésorozatokban stb.) hasznos ugyan, de csak egy újabb plecsni a gyűjteményben, amit viszont egyre határozottabban lehet felmutatni. Jövőre például a CMJ showcase-re is mennek majd, na meg már télen a legnagyobb európaira, a hollandiai Eurosonic-ra. És miközben folyamatosan koncerteznek Európában is, a szeptemberi pozsonyi Waves showcase-fesztiválról elhozták a babért, mint arról a magyar sajtó is beszámolt (és nekik sincsen pontos elképzelésük arról, hogy miért volt annyi rajongójuk a városban, akik kívülről fújták a dalok szövegeit, miközben még soha nem léptek fel arrafelé). Szóval mennek, kapcsolatokat építenek, csinálják töretlenül, mert tudják, hogy anélkül biztosan nem fog menni, de már realistábbak – vagy bejön, vagy nem. Viszont látszik rajtuk, hogy mennyire fontos nekik: megpróbálják.

The All Right Nows

Az új lemezen viszont nem próbáltak, hanem tették. Az otthon és a próbateremben született dalötletekkel, vázlatokkal alkotói szabadságra mentek egy hegyi házba, ott összerakták a rengeteg újonnan beszerzett vintage hangszert (főhelyen egy pazarul szóló orgonával) és erősítőket is felhasználó lemezanyagot, amit preprodukciós üzemmódban, hangszínekre kiszámítva véglegesítettek a próbateremben, hogy a stúdióban a lehető leghatékonyabban működve, Bex későbbi keverésében kikerekedve új minőség szülessen. Az eredmény a Parazol messze legkiemelkedőbb és simán az év egyik legjobb albuma. Anélkül, hogy túl sok meglepetést lelőnék, minden jobb itt, mint korábban: jobbak a sokkal vastagabban szóló groove-ok, jóval változatosabb a hangszerelés, fülbemászóbbak a dallamok, izgalmasabbak a dalszerkezetek és még a fantáziazenekar köré szőtt szövegek is erősebbek, a slágeres szerzemények nagy számáról nem is szólva. Az Ivan & The Parazol belenőtt a maga kijelölte szerepbe, amint azt majd mindenki láthatja az egész lemezkészítést dokumentáló film vetítésével egybekötött, november 21-ei lemezmegjelenési partin a Toldiban és december 3-án, illetve 5-én az A38-as lemezbemutatókon (már ha bejut ezekre, az első koncert már teltházas).

A ZENEKAR ITT JELENTETTE BE A MÁSODIK LEMEZBEMUTATÓT ÉS VAN ÚJ KLIPJÜK IS.

All Right a jövőben is

Ha van zenekar, amelyiknek összejöhet, hogy angol nyelvű dalokkal váljon az ország egyik nagy zenekarává, akkor az az Ivan & The Parazol. A kilencvenes évek derekán ebbe még beletörött az akkori úttörők (Sexepil, HS7, Pablo Hunny, Warpigs) bicskája, ma már látszólag semmi sem indokolja, hogy egy angolszász zenét játszó együttes ne lehetne széles körben népszerű nem az anyanyelvén szóló dalokkal is. Persze csak látszólag nem indokolja, mert aztán újra és újra kiderül, hogy bizonyos falak még mindig állnak. De ha valaki, akkor ez az öt srác lerombolhatja azokat. Még tényleg csak a karrierjük elején tartanak.

Dömötör Endre
fotók: Müller András

a december 5-i, második koncert Facebook-eseményoldala

az albumfelvezető Cold & Deep friss klipje: 

és a dal a Balcony TV-ben, élőben is: