Az Ivan & The Parazol történetét ott hagytuk abba tavaly ősszel, hogy hazajöttek azévi második amerikai showcase-fesztiválos szereplésükről (CBGB Festival) és készülő második lemezük megjelentetése előtt hirtelen rengeteg opció nyílt meg előttük. Azóta se fogyatkoztak meg a történések az öttagú zenekar körül, sőt. Londoni koncertek, példaképük, a Deep Purple előtti fellépés és ismét egy amerikai út, az SXSW fesztiválra, aztán övék lett az idei Sziget fesztiválhimnusza is. Ja és mellesleg elkészült a második nagylemez, a Mode Bizzare is, amelynek ott voltunk a lemezbemutatóján. Ha mindez nem volna elég, elsőként a Recorder címlapján szerepeltek egy klasszikus Illés-lemezborító parafrázisával és bekerültek a Nagy-szín-pad tehetségmutató 15 jelöltje közé, ahol ma, május 21-én, a második elődöntőben lépnek színpadra.
Ha már zenei archívumok és classic rock volt az Ivan & The Parazolos lapszámunk fókusztémája, Ivánék segítségével játszottunk kicsit és klasszikus rockfotókat idéző pózokban fényképeztük a zenekart. A címlapon az Illés Add a kezed című 1972-es albumának címlapfotóját, a fenti nyitóképen egy ikonikus Metro-képet idéztünk meg, íme az eredeti Metro-fotó:
- Milyen volt az angliai turné?
Vitáris Iván: - Szerintem fontos azt leszögezni, hogy amikor mi kimegyünk, akkor viszonylag rövid időt tudunk ott eltölteni, mert Magyarország a bázisunk és innen bonyolítjuk az egész zenekarosdit és ez London esetében is így volt. A Carbonfools-szal volt két közös bulink, és volt két önálló estünk is. Ezek nagyon jól sikerültek, egy hét alatt négy bulit tudhattunk le, voltak promóterek, akik megkerestek és találkoztunk a londoni élet néhány befolyásosabb arcával, ezt a Bródy House csapatnak köszönhetjük. Ez egy bázis- és kapcsolatépítés, körülnézés volt, de emellett az olyan lehetőségek, mint például a BalconyTV-s bemutatkozásunk, vagy éppen az, hogy játszhattunk a Dublin Castle-ben, ami egy legendás klub, az már egy jó indítás ahhoz, hogy későbbi, nagyobb turnékon referenciaként bemutathassuk. A zenekar életében egy nagyon fontos lépés, hogy 2013-ban elég rövid idő alatt be tudtunk gyűjteni néhány olyan célt, ami a későbbi továbblépéshez és sikerekhez nagyon fontos kulcs lehet.
Balla Máté: - Egy hét alatt nem lehet megváltani a világot, viszont tapasztalatszerzésnek remek volt, ismét egy nagyon nagy zenei kultúrával rendelkező városban mutathattuk meg magunkat. Kíváncsiak voltunk, hogy ez a közönség hogyan fogad minket. Kicsit jobban is féltünk tőlük, mint az amerikai közönségtől, mert London egy jóval zártabb világ, talán kevésbé befogadóak, de a legjobban sikerült bulin szinte csak helyi közönség volt, és mégis megálltuk a helyünket.
- Milyen érzés volt a Deep Purple előtt játszani egy teli Arénának?
BM: - Zseniális.
VI: - Nekem kimondottan kedvencem a munkásságuk, főleg a klasszikus korszak, úgyhogy lehengerlő érzés volt előttük játszani. Az a kilencezer ember, aki ott állt a koncerten, a mi zenénkre is ugyanolyan lelkesedéssel reagált. Az meg, hogy lemegyünk a koncert után és bekopog Roger Glover az öltözőnkbe, és gratulált, az olyan érzés volt, hogy „Bazmeg!”
- Elkészült a második lemezetek, mennyire vagytok vele elégedettek? Sikerült megvalósítani azt, amit egy második lemezzel általában meg lehet, vagy klasszikusan nehéz második album lett?
VI: - Én a Simi (Simon Bálint dobos – a szerk.) jóvoltából a lemez befejezése körül elmehettem egy termálfürdős-kikapcsoló estre egyedül és oda elvittem a kis naplómat és abban olvastam vissza azokat a részeket, amikben arról az időszakról írtam, amikor az első lemezen dolgoztunk, és igazából az egy nagyon nehéz szülés volt. Voltak dalok, amiket nagyon könnyen megírtunk, sokkal tovább tartott viszont például a producerválasztás. Akkor még nem tudtuk a Zoliról (Takács Zoltán Jappán, a Heaven Street Seven billentyűse, mindkét Parazol-lemez producere – a szerk.), hogy mit is csinál, voltak félreértések a zenekaron belül is, hogy végül mi is legyen az, amivel kiállunk, hogy „ez itt az Ivan & The Parazol.” Aztán eltelt egy év, és annyit élmény ért minket, hogy az új lemez írását én nem mondanám nehéz folyamatnak. Úgy jöttek ki belőlünk a dalok időszakonként, hogy sokszor mi is csak néztünk. Mire eldöntöttük, hogy elmegyünk felvenni a lemezt, rájöttünk, hogy gyakorlatilag már megvan vagy háromnegyed éve.
- Akkor mondhatjuk, hogy meglehetősen egységes lett?
VI: - Amikor elkezdtük írni a Baby Blue című első számot az új albumhoz, onnantól kezdve elindult egy folyamat, ami az egész lemezen is érezhető lesz, hogy míg az a dal leginkább az első lemez hagyományaihoz ragaszkodik, a legkésőbb született szám, a Room 54 meg már teljesen eltávolodik attól, azt próbálgatva, hogy hová lehet továbblépni ezzel az egésszel. Egy olyan fejlődési folyamaton estünk át a sok támogatásnak köszönhetően, hogy nagyzolás nélkül lehet azt mondani, hogy szinte könnyű volt kiadni magunkból az új lemezt.
BM: - Ezzel részben egyetértek, részben viszont nem. Az első lemeznél szerintem az volt könnyebb, hogy nyilván korlátozottabbak voltak a lehetőségeink, nem kellett azon agyalnunk, hogy hogyan, hol, kivel rögzítsük az albumot. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy kisebb volt a felelősség, hanem hogy egy másfajta felelősség volt rajtunk. Egy második lemezzel azt kell bizonyítanod, hogy valamilyen irányba tovább tudsz lépni, nem leszel egy egylemezes zenekar, viszont az első albumnál az van benned, hogy egy kurva jó első albumot kell csinálnod. Most annyi minden történt velünk, annyi lehetőségünk volt, hogy abból kellett okosan kiválasztani azt, ami nekünk a legjobb lesz. Azt is érdemes kiemelni, hogy az első lemez dalai két-három év terméséből álltak össze, a másodikon lévők pedig mind egyetlen év alatt születtek. Egyetlen régről felélesztett dal sincs rajta. Ezért lehetett a Mode Bizarre egy egységes lemez.
- Úgy tűnik, hogy a továbblépés hangsúlyos elem számotokra, mik voltak új elemek, hatások, amik segítettek benneteket ebben?
VI: - A rockzene fejlődése az elmúlt években. Amikor kiadtuk az első lemezt, akkor nagyon sok jó rocklemez jelent meg, Jack White-tól, Black Keystől és másoktól, és mi azt látjuk, hogy ez a folyamat azóta sem állt le, hatott ránk a FIDLAR lemeze, a tavalyi Arctic Monkeys, vagy az idei Temples is. Ez megerősítés is, hogy tényleg megvan most ez a hangulat a világban és nem csak mi érezzük így. Másrészt meg a rengeteg hatás onnan, hogy amilyen helyeken játszhattunk, amilyen közönségnek, ami extra energiákkal töltött fel minket, négyszeres tempóban dolgoztunk, mint mondjuk két évvel ezelőtt. A legfontosabb talán viszont az, hogy mostanra megvan a tökéletes összhang közöttünk. Öt ember egyfelé néz és arra is tart. Ehhez nagyon kellettek az utazások is, összerázódtunk.
BM: - A csiszolódást leginkább azzal tudnám szemléltetni, hogy az első lemez idején vittem egy ötletet és Ivánék sokszor azt mondták rá, hogy „ez szar, ezzel nem foglalkozunk”, most meg nem is emlékszem olyanra, hogy elvetettünk volna bármit is. És ez csakis azért van, mert megtanultuk érezni azt, hogy mi az, ami működik a zenekarban és mi az, ami nem.
VI: - Amikor felvettük a lemezt, a Zolinak is nagyon kevés dologba kellett úgy beleszólnia, hogy „srácok, ezt most minek?”
és az eredeti lemezborító:
- Hogyan születnek a dalaitok?
BM: - A legtipikusabb példa az új lemezről a Wish You The Best. Feküdtem otthon az ágyban, már aludni kellett volna, de nem tudtam és azon gondolkodtam, hogy világ legnagyobb gitárriffjei milyen egyszerűek és zseniálisak. Úgy felspannoltam magam, hogy felkeltem, kimentem a konyhába és elhatároztam, hogy szülök egy világmegváltó riffet! (nevet) Másnap mutattam a többieknek, Siminek és Janinak (Tarnai Jani basszusgitáros – a szerk.) volt egy groove-ja, amit már többször játszottak a próbákon, na az a téma ehhez a riffhez tökéletesen passzolt, a dal már ekkor kapott egy tökjó karaktert, Iván is az üvöltözéssel még jobban kinyitotta, és ott voltunk, hogy majdnem, de még nincs meg, egy szál még hiányzik. Ekkor Becks (Beke István billentyűsök – a szerk.) teljesen random módon a verzébe belerakott egy kis dallamot, amitől egyből éreztük, hogy itt tényleg történt valami.
VI: - Mi is éreztük azt, hogy jó lett, de a külföldi ügyeinkkel foglalkozó menedzserünk Pécsi-Szabó Dénes mondta, hogy kész, megírtátok a legjobb dalotokat, ezzel most kezdjünk valamit. Egy nagyon jó csillagzat alatt született szerzemény, benne van minden, amiről a fiatalok élete szól. Benne van egy olyan életérzés, ami a mostani zenei világot is jellemzi. Benne van a dinamika és a szexualitás is, mi kell még?
- Mások viszont mondhatják erre azt, hogy eszképista, hiszen mégiscsak egy klasszikus zenei korszakot idéztek meg…
VI: - …Tudod mi az eszképista? Amiről ez az egész dal szól! Úgy kezdődik a dal, hogy „So this before…”, és ez az egész fiatalságra igaz. Mi az, amit még nem próbáltak ki, nem volt, nem csinálták? Erről szól a dal is. Láttam már, igen, Voltam már részeg, buliztam, drogoztam, interneteztem, és itt jön a kérdés, hogy mit fogsz csinálni, mi marad, ha már mindent megéltél? Gyakorlatilag az van, hogy a legtöbb ember 20-22 éves korára olyan dolgokon van túl, hogy csak nézek. Elköltözött otthonról, kirúgták, van már gyereke, ez van: „been there before”. Mi erre azt mondjuk, hogy Wish You The Best, legyen neked jó, ahogy érzed. Ez van most a világban, rád vagy hagyva. Ha el akarsz menni, menjél, maradni akarsz? Maradj! Dolgozni akarsz? Dolgozz! Ez a dal kicsit kérdésfelvetés és kicsit válasz is. A kérdés, hogy mit csinálsz, mert magadra vagy hagyva, a válasz pedig az, hogy mi azt kívánjuk neked, hogy legyél jó abban, amit választasz. A legjobbakat.
- Mi a ti válaszotok?
VI: - Az egész kérdéskörre az a válaszunk, hogy legyen célod! Ha nincsen célod, akkor miért élsz? Mi is azért csináljuk a zenekart, mert van célunk. Azért írjuk a dalokat, mert szeretnénk valamit közölni és ez is egy cél. Ha van egy pont az életünkben, amihez szeretnénk közel kerülni, akkor az a mágnes, ami vonz bennünket, és ha ez a mágnes a zenekarban mindenkinek ugyanazt jelenti, akkor mázli, mert tudunk együtt zenélni, meg egyfelé haladni. Azt látjuk, hogy nagyon sokan morális válságban vannak. Kijönnek az egyetemről és néznek, hogy most mi lesz, hogy lesz? Mi folyamatosan le vagyunk nézve az egyetemen, hogy például most miért nem Környezettudatos tervezés órán vagyok, hanem ezen az interjún. Nem fogok azzal példálózni, hogy lehet, hogy – és ezt zárójelben mondom –, lehet, hogy tízszer annyit dolgozom, mint bármelyikük ott. És lehet, hogy ha mi már 20-22 évesen ki tudtunk jelölni magunknak egy olyan célt és munkát, amivel elvileg még meg is tudnánk élni, akkor ez miért kérdéses? A fejünkben a világ úgy épül fel, hogy vannak a művészetek és van minden más, nekünk pedig azt kellett eldöntenünk, hogy a minden mással akarunk foglalkozni, vagy a zenéléssel. Utóbbi az egész életünket betölti. Máté mondja mindig és ezt imádom, hogy „nem, én semmi mással nem tudnék foglalkozni!” Ameddig ilyen erők vannak a zenekarban, addig egyértelmű, hogy ezeket a céljainkat kell elérni. Meginoghatsz néha, de mindig meg kell tenni mindent, hogy fejlődhess és továbbléphess egyről a kettőre.
- Akkor elég egyértelmű az üzenetetek is: legyen célod! Jól gondolom?
VI: - Abszolút ez az üzenet. Legyen célotok! Legyen értelme az életeteknek! A rockzene szól egyrészt elveszettségről, de a megtalálásról is. A rockzenében megtalálsz valamit, amit megnyugtat, abban, hogy van értelme és célja a világnak.
BM: - Már az is egy jó cél, hogy mindent, ami körülvesz, kiélvezel, az egész életedet úgy éled le, hogy élvezed közben. Onnantól kezdve nagy bajok nem lehetnek. És nekünk is erről is szól, kurvára élvezzük az egészet és másképp nem tudjuk elképzelni magunkat.
- Ti hogy látjátok a saját generációtokat, a rockzene még mindig meg tudja szólítani a fiatalokat, annyira, hogy szinte megüti őket? A zene már nem csak egy háttérzaj, hanem még mindig tud ennyire erős hatású lenni?
BM: - Szerintem igen. Azért vagyunk kicsit nehéz helyzetben, mert olyan társaságban mozgunk, olyan a közönségünk, akiken ezt abszolút látjuk. Könnyen lehet, hogy nem igaz mindenkire. De látjuk, hogy a rockzene, és szerencsére most már a mi zenénk is, sokak életének hihetetlenül fontos része. Ennél több nem is kell. Mentem egyik nap az utcán, Kasabiant hallgattam és bejött a Vlad The Impalernek a basszustémája. Kiráz a hideg és nincs kérdés. Esetemben az volt, hogy igen, ezt akarom csinálni, megerősítést kaptam. Amíg ez engem ebben erősít meg, addig talán a mi zenénk meg segíthet másoknak, még ha nekik esetleg nem is ilyen módon, de segítség lehet.
interjú: Dömötör Endre
fotó: Lékó Tamás
az Ivan & The Parazol ma, május 21-én lép fel a Nagy-szín-pad tehetségmutatón, a szavazás menetéről itt vannak az információk, a zenekar május 22-én is színpadra lép az ingyenes Belvárosi Főutca Fesztiválon a Szabadság téren a holnapi nap főzenekaraként, Facebook-eseményoldal
ez pedig az Illés találkozása az Illés-borító ihlette Recorder-címlappal:
a Mode Bizarre album teljes egészében:
így készült a Mode Bizarre:
és ilyen volt a bemutatója: