A tökéletes önellentmondás – Takács Zoltán Jappán Mark Ronson új albumáról

Mark Ronson néhány éves felvezető szakasz után 2006-ban örökre beírta a nevét a popzene nagy producerei közé a Lily Allennek és Amy Winehouse-nak készített lemezekkel, aztán saját feldolgozásalbuma is nagy siker lett (Versions, 2007), bár a következő, 2010-es Record Collection nem robbantott bankot. Most azonban visszatért, és No. 1 slágerrel követeli a popkirály címet – új lemezét a legújabb Recorder magazin cikkéhez a Heaven Street Seven billentyűseként ismertté vált Takács Zoltán Jappán hallgatta meg szakmai füllel, aki Soerii & Poolek formációjával áprilisban adja ki új albumát, és producerként is az egyik legfoglalkoztatottabb itthon. 

Mark Ronson: Uptown Special

Kiadó: Columbia / Sony

Megjelenés: 2015. január 13.

Stílus: pop, funk

Sok mindent elképzelhetőnek tartok Mark Ronsonról, egy dolgot kivéve: azt, hogy ő egy boldogtalan ember. Mondhatjuk, hogy eleve elrendeltetett számára a zenészlét, úgy nőtt fel, hogy Mick Jones, a Foreigner gitáros-dalszerzője volt a nevelőapja, és gimnáziumi zenekart alapított Sean Lennonnal. Jonesnak köszönhetően olyan stúdióberendezések és hangszerek álltak a nappalijukban, amikről mi, „mezei” zenész-producer gyerekek nagyrészt a mai napig csak álmodozunk, aztán pedig Amy Winehouse és még egy csomó mindenki lemezein dolgozott producerként és így tovább...

MARK RONSONRÓL ITT ÍRTUNK PÁLYAKÉPET - NA MEG ÖSSZESZEDTÜK A HÍRES PRODUCER-ZENÉSZEKET IS.

Egyszóval mázlista. Persze a tehetséget és az ízlést nem garantálják a kütyük meg a pénz, de Mark Ronson esetében mintha tényleg minden együttállna annak érdekében, hogy jó dolgok kerüljenek ki a kezéből. Nagyon szimpatikusak nekem azok a nyilatkozatai, amikor elmeséli, mennyire béna volt az elején, hogy például azért lett dj, mert a két samplert, amit hiphop beatek kreálására használt, nem tudta hogyan kell összeszinkronizálni, ezért mindig próbálta viszonylag egyszerre megnyomni a "PLAY" gombot rajtuk, a haverjainak meg baromira tetszett hogy egy picit mindig szét voltak csúszva az ütemei. (Szerintem a mai wonky cuccok nagyjából ilyen „véletleneknek” köszönhetik a létüket.) Aztán valamelyik haverja közölte vele, hogy tulajdonképpen a dj-k ezt csinálják csak lemezjátszókkal, szóval mért nem próbálja ki inkább azokon kábé szinkronban nyomogatni a playt? Így lett nagyon menő New York-i hiphop dj. Tényleg mázlista.

Arról nem beszélve, hogy szinte bárkit megkap közreműködésre. A mostani lemez, az Uptown Special intrójában például Stevie Wonder harmonikázik. Mark elmesélte, hogy éppen valami kanadai filmzenéhez készített Atlantában felvételeket, amikor kapott egy mailt Wonder egyik asszisztensétől, hogy „entering the studio” – el lehet képzelni, mennyire tudott koncentrálni annál a felvételnél, főleg amikor egy óra múlva kapott egy linket, amin ott volt a kész, a lemezen is változtatás nélkül hallható harmonikaszóló, nem kis döbbenetet és persze örömet okozva Ronsonnak és a stábjának.

Egyébként az egész lemezen érezhető a fentebb már említett tétel, miszerint ez egy boldog ember önfeledt szórakozása/szórakoztatása. Tapasztalatból mondom, ezt a legnehezebb elérni stúdióban, általában mindig a leglazább, legkönnyedebb cuccokat övezi a legdurvább munkamennyiség, hiszen kvázi steril körülmények között kell reprodukálni –  teszemazt – egy füstös memphisi kocsma, vagy egy űrbe kilőtt glam házibuli hangulatát. Szerencsére az Uptown Special csak nagyon kicsit, és csak nagyon ritkán esik át azon a határon, hogy erőltetettnek érződjön, és akkor is inkább maga a dal nem olyan erős, de többségében a hangulat akkor is átjön.

És itt van a legfontosabb problémám a lemezzel.

A tíz felvétel mindegyike tulajdonképpen egy-egy korszak legemblematikusabb előadójához készült hommage, ami egyenként, vagy egy playlistben időnként előfordulva kifejezetten szórakoztató, autópályán netán egy baszástalan téli estén például el lehet ütni az időt az „eredeti” előadók összebogarászásával, de a lemezen egyvégtében, sorban hallgatva kábé a James Brown-tribute Feel Right-ig érdekes ez számomra. Utána egy picit olyan érzésem van, mintha kényszerítve érezném magam arra, hogy azzal foglalkozzak, kinek a stílusában szól a következő dal, hiszen annyira egyértelműek az utalások. Így, amellett, hogy nagyon tetszik a lemez, és tényleg szórakoztató tud lenni, nekem a kelleténél eggyel erősebb a „paródia”-faktor, persze az is elképzelhető, hogy ezzel egyáltalán nem kéne foglalkozni, hanem csak élvezni a nagybetűs FUNK-ot.

Összességében Mark Ronson egy technikailag makulátlan, mondjuk úgy, hibátlan POP lemezt alkotott, amin tulajdonképpen szerepel tíz sláger, és ez elég nagy szó. 2015-ben eredetiségről beszélni pedig lényegében értelmetlen, hiszen vannak zenekarok, akik egy-egy 10-20 évvel ezelőtti előd munkásságát „adják el” vadiújként, miközben azért az Uptown Specialnél távolról sem erről van szó. Kívánom neki és magamnak is, hogy ez legyen a legnagyobb problémánk egymással a jövőben is.

Takács Zoltán Jappán

PROFÜL ROVATUNK TOVÁBBI "SZAKMAI KRITIKÁI".

a friss, teljes Mark Ronson-lemez: 

az Uptown Funk klipje: 

és hogy még tovább szakmázzunk, Ronson itt elmeséli hogyan írta slágerét: