Amikor 2018-ban elindult Bill Hader és Alec Berg sorozata, a Barry senki nem számíthatott arra, hogy a fekete komédiaként startoló történet az HBO egyik legsötétebb karaktertanulmányaként köszön majd le a negyedik évadával. Ez a kritika először a Recorder magazin 105. számában jelent meg.
Barry Berkman (Bill Hader) egy bérgyilkos, aki Los Angelesbe érkezik, hogy megcsináljon egy melót a csecsen maffiának, de közben ráébred arra, hogy ő valójában jó ember szeretne lenni és inkább egy improvizációs társulat színészeként képzeli el élete hátralevő részét. A pilot alapfelütése simán jöhetne Hader Saturday Night Live-os múltjából is, eleinte ugyanis épp a hátrahagyni kívánt bérgyilkoslét és a csecsenek szála van rogyásig pakolva abszurd, akcióvígjátékos szituációkkal és karakterekkel, míg a színjátszókör önismereti gyakorlatai tartják a realitás talaján a sztorit. Aztán hamar kiderül, hogy ez a sorozat nem elégszik meg annyivel: beszélni akar apákról, gyerekkori traumákról, a talált családról, Hollywoodról, PTSD-ről, de az amerikaiak fegyvermániájáról is.
Nem csak a címszereplő, hanem az őt körülvevő főbb karakterek is mind saját maguk elfogadásával küzdenek, miközben folyamatosan viaskodik bennük a vágy és a szükség. Fuches (Stephen Root) egyszerre mentora és pótapja is Barrynek, aki nem csak attól retteg, hogy anyagilag hazavágja, ha Barry hátat fordít a munkának, hanem arra is szüksége van, hogy Barrynek szüksége legyen rá. Sallyvel (Sarah Goldberg), a színjátszókör egyetlen valamire való tehetségével bimbódzó kapcsolata pedig teljesen szembemegy a romkomkonvenciókkal. Izzás, szikra és kémia helyett Barrynek untig elég az a kép, amit Sally számára a normalitásról megtestesít, Sally pedig annyira csak saját magával van elfoglalva, hogy teljesen vak Barry valódi énjére és beéri azzal is, ha valaki támogatja őt az álmai elérésében.
Ahogy halad előre a sorozat, úgy lesz szezonról szezonra egyre komorabb a hangulat és egyre szikárabb, betegebb a humor, így a Breaking Badtől kezdve a Fargón át egészen a BoJack Horsemanig nagyon sok mindenre hasonlít, miközben teljesen új, járatlan ösvényt tapos ki magának az antihős-erdőben. Teszi mindezt egy szenzációs színészgárdával (a fentieken túl Henry Winklert és NoHo Hanket alakító Anthony Carrigant mindenképp ki kell emelni), rengeteg váratlan cameóval, és egy olyan végletekig átgondolt, aprólékos esztétikával, amely egyszerre visszafogott, mégis rendkívül kifejező.
Kezdetben még váltakoztak a rendezők (több részt jegyzett az Atlantával befutott Hiro Murai, illetve Alec Berg is), de egy pont után már minden epizódért (összességében több, mint a sorozat feléért) Hader felelt, aki munkájáért háromszor be is zsebelte a rendezők céhének elismerését. Döntően távoli, tág, statikus képeket, kompozíciókat használ még az akcióknál is, amitől Barry karaktere csak még sztoikusabb, érzelemmentesebb lesz. A kamera kifejezetten kerüli az öncélúskodást, sokkal inkább az Emmy-vel is díjazott vágás a humor forrása.
A zárószezon történetvezetését sajnos kicsit maga alá temette az ambíció, így annak ellenére kaptunk jóval tördeltebb végjátékot, hogy már csak kevesebb karakterre koncentrált a sztori. Cserébe a finálé nagyon szépen beleállt a szatíraszerepbe, és frappáns fricskával kerülte ki a címben feltett kérdésre a választ: ha máshogy nem is, de feldolgozásban lehet feloldozást találni.
szerző: Mikó László
