A botrányt nem elég akarni. Az idol (sorozatkritika)

Több kokaincsík veszi körül Lily-Rose Deppet, mint ruha, mégsem történik semmi érdekes The Weeknd sorozatában az üres hatásvadászaton túl. Ez a kritika először a Recorder magazin 106. számában jelent meg.

Papíron minden megvolt a Az idolban ahhoz, hogy egy újabb HBO-siker legyen. Készítői fronton szokatlan kollaborációnak ígérkezett Sam Levinson (Eufória) és Abel ”The Weeknd” Tesfaye kettőse, a rendezői székbe tökéletesen passzolt Amy Seimetz (The Girlfriend Experience) és sikerült egy olyan izgalmas castot összeszedni, akik közül többen is a zeneiparból jöttek kipróbálni magukat (Jennie a Blackpinkből, Troye Sivan, Moses Sumney stb.).

A Rolling Stone magazinnak nyilatkozó stábtagok szerint azonban a projekt már a kezdetektől bukásra volt ítélve. Seimetznek félkész forgatókönyvekből, szűkös büdzséből, egy rutintalan showrunner alatt kellett dolgoznia. Miután Tesfaye nehezményezte a túl hangsúlyos női nézőpontot, annak ellenére, hogy már túl voltak a forgatás nyolcvan százalékán, megköszönték a rendező munkáját, majd Sam Levinsonnal átírták és újraforgatták az egészet.

A történet középpontjában maradt a fiatal popsztár, Jocelyn (Lily-Rose Depp), aki az anyja halálát követő idegösszeroppanása után vissza akar jutni a rivaldafénybe. Az eredetileg komor szatírának szánt iparági kritika vagy Jocelyn küzdelme a saját élete feletti irányításért viszont már kevésbé érdekelte Levinsonékat, mint a toxikus, bántalmazó kapcsolatba süppedés vagy az öncélú softpornó.

Az idol már a pilot első perceiben leteszi a névjegyét. Jocelynt egy lenge, vörös színű, jóformán semmit sem takaró hálóingben fotózzák az albumborítóra, miközben a kiadója egyik fejesétől megtudhatjuk, hogy miért szexi a mentális betegség. A kertben zajlik a táncpróba, kikerül egy problémás fotó a netre és még egy újságíró is beállít, a jókora stáb pedig mindent megtesz azért, hogy kontroll alatt tartsák az eseményeket és magát Jocelynt is.

Rachel Sennott, Lily-Rose Depp és Troye Sivan Az idol című sorozatban

Ez így akár lehetne is Az idolnak az az arca, amiből ki lehetett volna hozni egy Törtetőkbe oltott Veepet, de aztán vesz egy hajtűkanyart a történet, és egyre inkább a Neon démon meg a Blonde irányába kezdünk el sodródni. Jocelyn egy nightclubban összeismerkedik annak tulajával, Tedrossal (Abel Tesfaye), és valahogy egymásra hangolódnak. Azért mondom, hogy valahogy, mert abszolút semmi kémia nincs köztük.

Tesfaye harmatgyenge Tedrosként, pedig egy olyan karizmabombát kéne hoznia, aki átveszi az irányítást Jocelyn és a sorozat felett is, miközben mindenki megbízik benne, de tart is tőle. Akiben tombol a szexualitás, ugyanakkor sokszor kényelmetlenül visszataszító is. Aki magabiztos, mégis a tükör előtt gyakorolja a köszönést és simán féltékeny lesz egy ruhabolti eladóra, ha az a csaját stíröli. Szóval a szkript finoman szólva sem fogja The Weeknd kezét, és az sem segít az összképen, hogy a sleppjéhez tartozó Moses Sumney jóval elementárisabb jelenség nála. 

Moses Sumney Az idol című sorozatban

Lily-Rose Depp viszont olyan bevállalós alakítást nyújt, amit nemhogy a sorozat, de a folyamatosan tárgyiasított és túlszexualizált karaktere sem nagyon érdemel meg. Hiába elég tehetséges ahhoz, hogy megoldja a nüanszokat, ha Az idol ehelyett inkább Elemi ösztönt nézet vele, Britney-utalásokat tesz és betolja a Like a Prayert is Madonnától, hogy egy percig se kelljen gondolkodnia a nézőnek azon, kikből is gyúrták össze Jocelynt.

Az operatőri munka, a díszlet és a zene a legtöbbször vért izzad azért, hogy eladjanak olyan blöfföket, amikért egyszerűen nem dolgozott meg a forgatókönyv. A rengeteg vonaglásból és egymáshoz dörgölődzésből pedig az Eufóriáért Emmy-díjat nyert Rév Marcell kamerája sem képes izgalmas erotikát varázsolni, hiába megy el ilyesmikre a játékidő simán negyede. Pedig Az idol egyvalami nagyon szeretett volna lenni: botránysorozat. Ahhoz viszont nem elég mély, bátor vagy érdekes.

szerző: Mikó László