Nem a fegyverek, hanem a cukor. The Vince Staples Show (sorozatkritika)

Napjaink egyik legjobb rappere szürrealista komédiasorozattal állt elő. A „valamennyire híres” Vince Staples fapofával veszi tudomásul a valóság kisiklásait és a szisztematikus rasszizmust is. Ez a kritika először a Recorder magazin 113. számában jelent meg.

Vince Staples rapperként csinált ugyan szórakoztató és érzelmes lemezeket is, leginkább a Long Beach-i élet éles szemű és hidegvérű krónikásaként ismert. Interjúiból viszont kiderült, hogy nagyon vicces csávó, és szerencsére hosszas rákészülés után el is készült The Vince Staples Show című minisorozata (Netflix, öt rész kábé másfél órában). A főszereplő Vince Staples, a „valamennyire híres, tkp. egész gazdag rapper és színész”.

Az egyes epizódok egy-egy eseményre épülnek, ilyenekre: Vince-t egy kisebb közlekedési szabálytalanság miatt beviszik a fogdába; bankhitelt akar felvenni, hogy elindíthassa vállalkozását: a Kapow! cukormentes kukoricapelyhet; a barátnőjét és annak kisöccsét elviszi a vidámparkba. Aztán mindegyik szürreális fordulatot vesz: a rendőrök Norf Norf című slágerét idézgetik neki; bankot kirabolja Staples egy régi haverja; a vidámparkban kabalafigurák kergetik és egy szomorú bűvészt is meg kell néznie, hogy csirkéhez juthasson stb. Mindezeket nagyrészt fapofával veszi tudomásul, és mikor este megkérdezi a barátnője, hogy mi történt vele, a válasz: semmi érdekes.

Kézenfekvően adódott az összehasonlítás az Atlantával, hiszen azt is egy híres rapper csinálta, az is egy rapperről szól (bár ugye Donald Glover ott  menedzser, és az unokatestvére a rapper), és az is mindenféle szürreális irányokba kanyarodik. Glover félkomolyan úgy jellemezte az Atlantát, hogy „Twin Peaks rapperekkel”; a Vince Staples Show is tartalmaz egy elég explicit Lynch-homage-t. Staples fapofájának pedig Paper Boi (Brian Tyree Henry) jellegzetes arckifejezése felel meg.

Az egyik legjobb dolog viszont egyedi Staples komédiájában. A harsogó színekkel megfestett fő sztorik és viccek mellett tele van olyan apró poénokkal, amik jobbára a háttérben maradnak, átsiklanak fölöttük a szereplők – miközben gyakran ezek viszik be a legmélyebb ütéseket.

„Mi a vezető halálok a színesbőrű közösségben?” – teszi fel a kérdést Staples a (fehér) banktisztviselőnek- „Fegyverek” – mondja a bankár; „A cukor. Szívbetegségek, cukorbetegség, rák” – válaszolja meg saját kérdését Staples, anélkül, hogy egy pillanatra kizökkenne a ritmusból. A tisztviselő a rész végén elengedett túszként hagyja el a bankot Staples mellett. Az ingzsebéhez nyúl zsebkendőért. A fekete férfi reflexszerűen tudja, amit a fehér nem: felfegyverzett rendőrök előtt ilyet nem teszünk. Figyelmeztetné, de késő: fejbe lövik a fehér férfit. Ez lehetne az epizód slusszpoénja, de a hullát csak az ajtón át látjuk pár másodpercig, aztán indul a stáblista.

„A gyerekek csak azonos etnikai hátterű felnőttek kíséretében léphetnek be” – szól a hangosbemondóból a hivatalos szöveg a Surf City vidámparkban (ahová sok fekete jár, mert Disneyland baromi drága).

A háttérben szóló rádió beszámol több Long Beach-i lövöldözésről, a műsorvezetők felteszik a kérdést, hogy „mikor ér véget az erőszak?” – majd elindítják a következő örökzöld slágert: Jr. Walker & the All Stars: Shotgun.

Ezek a részletek pont azért ütnek nagyot, mert senki észre sem veszi őket: a rasszizmus és a fegyvermánia olyan mélyen beépült a sorozat világába, hogy fel sem tűnik. Sokkal hatékonyabb ezt így tálalni, mint arcba nyomva magyarázni. (Valójában elhangzik egy „magyarázat”: „A rasszizmus egy társadalmi konstrukció, ami a rendszerszintű elnyomásra épül” – csak éppen a két unott fekete pénztárosnő igazolja ezzel Staples barátnőjének, hogy a fekete eladó, aki szerint „Y’all niggas is stealing”, nem lehetett rasszista.) 

Nem önmagában a rejtett részletek létezése az egyedi. Feltehetően a legtöbbet az egy-egy rejtélyre épülő sorozatokba rakják, hogy a rajongók online fórumokon tárgyalhassák ki ezeket; a magas művészi értékű alkotásoknál pedig a több évadot átszövő utalás- és motívumrendszerek felfejtése kedvelt tevékenység (például Breaking Bad). A Vince Staples Show-hoz közelebbi példa a BoJack Horseman, bár ott az egy-egy pillanatra felvillanó poénok konzisztensek az egész sorozattal. A legjobb párhuzam talán az Öröklés, amiben néha felvillan egy képernyő az ATN műsorával – a leghíresebb példa: „Gender fluid illegals may be entering the country »twice«” –; ezek idiotizmusa újrakeretezi, hogy mégis milyen dolog az, ami körül ez az egész dráma zajlik. A Vince Staples Show viszont azt rejti el, ami más sorozat esetében feltehetően maga a nagybetűs Üzenet volna.

8.5/10

Rónai András