A kápolna – A Wrens, a Meadowlands és a lányok

2015.01.11. 15:23, rerecorder

wrens_1_.jpg

Jaj, már megint sikerült bolondos, de remélem, szép dolgokat írnom egy lemezről, amit imádok és nem a ’89-es Julee Cruise-anyag, pedig azt is nagyon-nagyon. Mit csináljak? Ez vagyok én, a volt zsíros hajú srác Kőrösről, aki Excel-táblában vezeti a kedvenc albumait, és aki annak idején a Nyugatinál vett Nirvana-pólóban, bordókockás flanelingben véste az ágy szélébe, hogy Rock & Roll Star. Képzavar? Mindegy. A The Wrens idén tizenkét éves, remélhetőleg nem utolsó lemeze akkor is megkönnyeztetően jó, ha elfogultságomban keverem a referenciákat.

dxv_wrens_r.jpgMiután a fiktív zsáneri ranglétrámon a száraz amerikait, az All I Need klipjét és a Titkos Templom Legendái által összeszorított 90-es évekbeli indie-t még az óvodás naiv pop, a jó pszichedélia, a nehéz és félnehéz avantgárd, a Los Angeles-i punk, valamint a diszkó (ó igen, az imádott diszkó!) fölé helyezem, azt, hogy mit gondolok a Wrens-ről, nem nehéz életszerűen illusztrálni. Képzelj egy üres vidéki telket, négy sarkában a Pavement, a GBV, a Built To Spill és az Archers Of Loaf táblájával. A hányavetett sorsú, önbizalommentes formáció ennek a kellős közepére húzta fel azt a roskatag épületet, ami kívülről lepusztult háznak tűnik, felépítését, alapanyagait és tartósságát tekintve mégis inkább dicső kápolnája mindannak, ami egy generációval korábban játszódott le az államok poshadt kis-, kül- és elővárosaiban a Nevermind és az Emergency & I között. Beavis és Butthead évtizede ugyanis nem a Brixton Academyn lógó bilinccsel ért véget ’99-ben, hanem négy esztendővel később, amikor már megvolt a szükséges távolság a visszatekintésre, és így a lehetőség arra, hogy olyan tisztelettudóan és kreatívan gyűjtsék össze az USA-szerte szétszórt örökséget, mint ahogy a 2003-as The Meadowlands-en sikerült.

„Mindig is szívesen hasonlítottam magunkat egy reggelizőhöz. Nem egy gyorsétteremhez, ahol mindent eléd dobnak. Hanem inkább valami kedvesebb helyhez, amit csak a környékbeliek ismernek. És akik oda járnak, azok imádják mind.” 

Ha nem is vezet minden út New Jersey-be, az amerikai függetlenrocké mindenképpen. Az annak idején Portlandben elhintett magok indái L.A., Louisville, San Antonio, Stockton, Olympia, Dayton és D.C. után az első világbeli inferioritás központjában, a helyen, amit minden filmben úgy kiröhögnek, mint az amcsik az angol akcentust, vagy mint én a Happy Mondays- vagy a Pogues-rajongóit, Jersey-ben csomósodtak össze. A helyen, ami pont annyira van közel a fazékhoz, hogy az ebéd illata átérződjön, de ami pont annyira esik távol, hogy csak langyos kajamaradék jusson egy száraz szalvétába csavarva. De mint ahogy azt a Days, az I Can Hear The Heart Beating As One (ó igen, az imádott I Can Hear The Heart Beating As One!) is bizonygatja, a vágy és a másodrendűség a kiváló művészet legnagyobb motivátora. Ezt tudva nem lehet meglepő, hogy az új évezred legjobb 90-es évekbeli indie albuma is NYC mostohatesóját körülvevő árterületeken, a közös emlékek, a közös lakhatás és a közös mellőzöttség ütközéspontjában született, és mikor a Hopeless egyszerre hoz elő minden keservet, örömöt, csajt, csókot, betépést, témazárót, visszautasítást, kócos hajat, pattanást, komplexust, kézfogást és összenézést, nem is vágok meglepett arcot egyáltalán.

„Semmiben sem különbözünk azoktól az emberektől, akik eljöttek a koncertjeinkre.”

wrens_05_bw_jonathan_turner.jpg


Varázslatos Iskolabusz? Rémlik? Sosemelég? Hát a Meadowlands pont olyan.
Maga a vinylre préselt emberség, az elnyomottak utolsó reménye ezen a szemét helyen, azoké, akik tűrik, ha eléjük állnak a sorban, akik sosem mertek kimondani semmit, akik féltek jelentkezni órán, nehogy rosszat mondjanak, akik még az alárendeltrock felkent papjaiként is a 167-es busszal mennek munkába, és akik egymillió dollárt sem fogadnak el, ha az ára az, hogy csorbuljanak az elveik. A terhes tehetetlenség, büdös bürokrácia, ügyvédek, az édes hétköznapiság, a tény, hogy mindenhova, csak a szekrénybe nem néznek be a reggeli öltözködéskor, a kiadótulaj, aki a következő Creedet keresi, vagyis téged nem, és az összes csaj, akit te akartál, de ők téged nem. A sok viszontagság ellenére a csapat később aztán kipréselt magából egy lemezt, amivel lezárt egy egész éont, ám ami cserébe jutott, az a jelzálog, életbiztosítás, gyerekek, meló Philadelphiában, ingázás, így a haverokra már nem jut idő, a régi emlékekre még úgy sem, közben a rockot ki kéne húzni a csávából, mert a fiú már kimerült, reménytelen, Black Messiah-t hallgat kínjában. A Wrens története Richard Linklater soha le nem forgatott, pedig legjobb filmje, ami dupla olyan hosszú, mint a Sráckor, kb. ugyanarról szól, legalább olyan érdekes, láttam belőle egy fontos részletet és minden percét élveztem.

the-meadowlands.jpgA formáció szintetizálta a 90-es évek Amerikájának önszkeptikus rockját, csalódottan csilingelő gitárok és kirohanó, érzelmes indulathullámok segítségével megidézve mindazok lényegét, akik az In Bloom klipje alapján mindent gondoltak, csak azt nem, hogy ez nekik is sikerülhet. Éppen ezért a The Meadowlands összetevőiben nem mutat furcsaságokat, felépítésében annál inkább. A finom szövetek a korong két végén szanaszét vannak, összesodratlanul himbálóznak vagy tücsökciripelős intróba, zongorás kilengésekbe, puszis balladákba terelődnek. A közepe felé viszont hengeredik az egész, a pontnál, ahol sűrűsödik a koncentráció, a feszültség akkora, hogy az univerzum minden tinédzser szomorúságától robban szilánkokra, a telt középrész pedig a haverokkal elosztott reménytelenség, szorongás és boldogtalanság lassan forgó emelvénye, ami pont kitűnő mankó átvészelni a szűk esztendőket, amíg egyetemre mész. Mi a faszt hallgassak? Egy idő után minden zeneszeretőben felmerül a kérdés. Nálam olyan három-négy hete ez megy, és egyszerűen jó rá levelekre lépkedni, szívni a téli hideget az orromon, gondolkodni mindenféle szentimentális, nosztalgikus érzésen, olyanokon, mint amilyenekre az egész műfajt kitalálták. Vannak benne halkan megnyugtató részek, vannak, amik alatt szétvet az izgalom és a feszültség; akad itt zongora, amit eddig nem vettél észre, szöveg, amit eddig nem olvastál el, torkon kiadott lelkiismeret és bánat, aprólékosan kibontakozó összetettség, te, ő és ti, valamint a mindent nagy barna papírba csomagoló, utolsóként felvitt szépiaeffekt. Lehet ebből elég? Nem hát.

Kisvárosi srác vagyok, az isten meg a sátán is azt akarta, hogy kishitűen éljek bő húsz évig. És most, ahogy már nincsenek nagyobb problémáim, szeretem a világot és másokat, van minimális perspektívám és önképem, találok valamit, ami egész életemben emlékeztetni fog arra, hogy milyen kibaszott frusztráló volt egyedül imádni a Crooked Raint a suliban, hogy adott csekély büszkeséget ZERO-s pólóban nyomni a tesit, és hogy milyen érzés volt arra vágyni, hogy egyszer majd én is a nagyokkal írhatom együtt a cikkeimet a kedvenc zenéimről. Gyökér vagyok, a meghallgatott lemezeimet Excel-táblában vezetem, szeretem a szerencsétleneket, az erkölcsnél és az igazságnál csak a nálam magasabb és gyámoltalanabb építész/biológus/kémikus/közgazdász lányokat tartom értékesebbnek, szeretek röhögni, Távoli Galaxist inni, Vulkánnak és Túrónak hívni a barátaimat és olyan zenéket hallgatni, amiket olyasmi emberek csináltak, mint én. Ezért is fogom (legalábbis a mostani helyzetből, a kiskőrösi strand büféjénél, jó pohár barna sört iszogatva, miközben a magasztos Treasure porig alázott technoremixe szól, kiindulva) örökké imádni a The Meadowlands-t.

wrens.jpg


„The true sign that you’re living through an ARANYKOR is the feeling that it’s never going to end. There’s no earthly reason why it should VÉGET ÉRJEN. It’s an illusion, HÁT PERSZE, like the first SZENVEDÉLYES rush of falling in love, but that’s how it felt to be young, MAGYAR, and besotted with THE WRENS, THE RACIONÁLIS LÁNYOK and THE VILÁG in 2014-2015.”
Simon Reynolds és

Judák Bence


a Wrens és a 2003-as Meadowlands teljes egészében: 

https://recorder.blog.hu/2015/01/11/a_kapolna_a_wrens_a_meadowlands_es_a_lanyok
A kápolna – A Wrens, a Meadowlands és a lányok
süti beállítások módosítása