Annak ellenére, hogy az X korántsem tartozik azon zenekarok közé, akik neve hallatán az ember egy csettintés alatt máris a legnagyobbakra gondol, nem sokkal több, mint 28 perc alatt bárki meggyőződhet arról, hogy bizony nagyon is azok között volna a helye. Los Angeles című debüt kurta játékideje ellenére úgy örökíti meg a 80-as évek elejének kaliforniai színterét, valamint tárja elképesztően szélesre a punkzene határait, hogy bűn lenne nem bemutatni ezt a remek korongot.
Az egyik lehetséges, és minden bizonnyal a legvalószínűbb oka annak, hogy a Los Angeles-i négyes nem képezi tárgyát a mindennapos könnyűzenei diskurzusnak, az, hogy a kvartett fennállásának harmincegynéhány éve alatt, noha népes rajongótáborral igen, zenei örökségét továbbvivő és azt hűen ápoló fiatal együttesekkel sohasem tudott büszkélkedni. Ám pontosan ugyanakkora balgaság lenne azt állítani, hogy a kialakult helyzet pusztán az X hibája, mint azzal vádolni valakit, hogy egy annyira egyedi, sajátos világot kreált maga köré, amit mindenképpen nagy erőfeszítést igénylő feladat lenne hitelesen reprodukálni.
Az X esszenciális összetevői közül ugyanis ha valamelyiket (Billy Zoom klasszikus gitárjátékát, a Cervenka-Doe páros testvérvokáljait vagy a szürke, urbánus betondzsungel-hangzást) kivonjuk az egyenletből, az úgy felborul, akár egy kétlábú asztal. Így érthető hát, miért kerülte el a zenekart a már esztendők óta zajló újrahasznosítás-hullám akár legkisebb szellője is, bár kétségtelenül nem ez az egyetlen periódus a zenekar történetében, amikor ha kitaszítva nem is volt, de mindenképpen más úton haladt, mint a többiek. Mint ahogy azt a hírhedt 70-es évek végi színteret dokumentáló rövidke Yes L.A. válogatás vagy a remek Decline Of Western Civilization dokumentumfilm-trilógia első epizódja is mutatja, a szcéna túlnyomórészt a Sex Pistols középtempója és a hardcore őrületesen száguldó egydimenziója között billegő jelöltekből állt, bár voltak olyanok is, akik már akkor sem bírtak a seggükön maradni (The Germs), és olyanok is, akik valami egészen újszerű állásponton voltak – mint például az X.
Az együttes a Los Angeles-i formációktól való elhatárolódása egyrészt magyarázható azzal, hogy a zenekar háromnegyede nem is Kaliforniából (hanem Illinois-ból) való, másrészt pedig azzal, hogy a tagok jó része külön-külön is akkora egyéniség volt, hogy találkozásukkor elkerülhetetlen volt valami igazán különleges létrejötte. A gitáros Billy Zoom például nem elég, hogy már túl volt a harmincon mire az X első lemeze napvilágot látott, de mind megjelenésében, mind szédületes játékában a Beatles-előtti rock n’ rollra hajazott. Az énekes-basszista John Doe, akivel Zoom egy (illetve egész pontosan kettő) újsághirdetésen keresztül találkozott, férfias mivoltával, irányító szerepével és nem utolsó sorban saját orgánumával képviselt egy másik végletet, és míg a Doe-t egyenrangú vokalistaként kísérő (valamint vele az életét jó fél évtizedig összekötő) költőnő, Exene Cervenka intellektuális szövegeivel továbbépítette a kirakóst, addig az utolsó darabot a pályatárs The Eyes-ból átigazolt dobos, DJ Bonebrake illesztette a helyére, aki, hát, dobolt, mint a vadállat.
A WIPERS SEM AZ TÚLZOTTAN AGYONAJNÁROZOTT AMERIKAI PUNKZENEKAR.
Az X a ’77-es megalakulást és kettő kislemezt követően nem pusztán az egész L.A.-színtér nagy részét összefogó, az azonos nevű fanzine-ból kinővő Slash kiadóhoz szerződött, de egy igencsak neves rajongót is maga mögött tudhatott az ex-Doors-os Ray Manzarek személyében, akivel a zenekar végül olyan mély kapcsolatba került, hogy őt ültette a produceri székbe a debütalbum munkálatai során.
Hülyeség lenne azon gondolkodni, hogy vajon Manzarek szelleme vagy csak simán az X tagjainak kivételes képességei játszottak szerepet abban, hogy a Los Angeles című bemutatkozás ennyire jól sikerült, ugyanis nyilvánvaló, hogy a két dolog együttes ereje hatott ily’ lenyűgözően. Míg a kilenc hangszeren játszó Zoom Chuck Berry-t megszégyenítő, a Ramones esztétikáját mégsem elutasító gitárjátéka arról rántotta le a leplet, hogy a punkoknak sem kell feltétlenül zenei analfabétáknak lenniük, addig Cervenka éles poézise azt tette nyilvánvalóvá, hogy az angyalok városában valójában az ördög lakozik. Az énekesnő burkolt és homályos szövegei nem kímélnek: nemi erőszak, gyilkosság, drogfüggőség és aljasság bújik Los Angeles utcáin, és amíg az emberek kívülről csupán a csillogó Hollywoodot látják, addig a szövegek a mindent beterítő mocsokról szólnak. Mindezt fejben tartva már tisztán látszik, hogy a tagok hagyományos értelemben vett punkok mindössze annyiban voltak, hogy hangos és gyors rockzenét játszottak, valamint hogy sokkal inkább valami ellen, mint valami mellett határozták meg önmagukat. Ha figyelembe vesszük az együttes legszámottevőbb jellemzőit, vagy csupán a puszta tényt, hogy a zenekar egy Doors-klasszikust (Soul Kitchen) merészelt felturbózni első albumán, akkor nem pusztán azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az X az észak-amerikai (és globális) punkszíntér egyik legegyedibb és intellektuálisabb formációja volt, hanem, hogy az egyik legjobbja is.
EGY NYOLCVANAS ÉVEKBELI BRIT POSZTPUNK-KLASSZIKUSRÓL IS MEGEMLÉKEZTÜNK NEMRÉGIBEN.
A bemutatkozás a kritikusok új kedvencévé tette a kompániát, amely státusz csak tovább duzzadt a továbbiakban, nem is indokolatlanul, hiszen a Los Angeles-t követő lemezek, bár egyre inkább konvencionálisak, ám kicsit sem rossz alkotások (főleg az 1981-es Wild Gift és a '82-es Under The Big Black Sun). Egy ideig még a világhír is szóba jöhetett, amikor az Elektra szerződtette őket, ám a negyedik anyag (More Fun In The New World, 1983) után beütött a válság: először Manzarek, majd Zoom lépett le, és bár a megmaradt három tag így is folytatta, hamarosan ők is rájöttek, hogy ez így nem megy tovább (a kilencvenes években még készült egy visszatérő stúdiólemez Hey Zeus! címmel). Néhány évnyi szünetet követően újra működésnek indult az eredeti felállás és szorványosan turnézgatnak. Bár új albumról eddig nemigen érkezett hír – és jól is van ez így, hiszen az X eddigi munkássága is bőven tartalmaz annyi tápanyagot az újabb generációk számára, hogy egy nyolcadik stúdiólemez nélkül is erőteljes és irigyrésre méltó legyen az életmű.
Judák Bence
a Los Angeles című bemutatkozó lemez teljes egészében:
az X a Los Angeles-t játssza:
