A Washington D.C. hardcore-közeg nem csupán a műfaj egyik elindítójának tekinthető Bad Brains miatt óriási jelentőségű, hisz’ a raszta H.R. vezette kompánia mellett egy indulásakor rendkívül fiatal tagokból összetevődő zenekar is dicséretesen nagy szerepet játszott a színtér kialakulásában és későbbi kultiválásában. A Minor Threat pedig nem csupán jelen volt a HC-kultúra születésénél, felcseperedésénél és temetésénél is, ám rövidke karrierje alatt jóval tovább is merészkedett az egyszerű szemlélő szerepkörén, megrajzolta az évtized egyik zavarba ejtően kurta, ám impozáns életművét, aminél tömörebb, lényegre törőbb összefoglaló nem is szükséges a hardcore doktrínáinak megértésére.
Az Minor Threat lehet, hogy nem a legelső, leglényegesebb vagy legtechnikásabb hardcore együttes volt, de hogy a legfegyelmezettebb, az biztos. Hozzáállása nem csupán zenéje óriási koncentrációt, tartós fizikai állóképességet és edzett torkot megkívánó természetéből fakadt, hanem abból az alternatív hitvallásból is, ami a 80-as évek Amerikájában a straight edge mozgalom üzemanyaga lett, és aminek követői száműztek minden földi javat, ami a testet és az elmét pusztította, így az alkoholt, a tudatmódosító szereket, sőt, bizonyos keretek között még a szexet is. A tagok tehát nem cigiztek, nem ittak és nem kúrtak, bár ezt nem csupán mérhetetlen önmegtartóztatásuknak köszönhették, hanem annak is, hogy a csapat kizárólag kiskorúakból állt, ami nem csak azt jelentette, hogy az italmérő helyekre (így a legtöbb koncerthelyszínre) a srácok még csak be sem léphettek, hanem azt is, hogy a formáció elegendő hitelességgel illusztrálhatta azt a belső feszültséget, amitől egy szekérderéknyi zenekar érzett késztetést arra, hogy megbillogozott bikaként zúdítsa a világra önnön pokoli haragját a 70-es, 80-as évek fordulóján.
A HARDCORE-RAL SZOROSAN ÖSSZEFONÓDÓ STRAIGHT EDGE-RŐL ITT ÍRTUNK.
A hardcore-ral, mint műfajjal kapcsolatban kettő tévhit fertőzte meg tartósan a nagyközönség elméjét. Az egyik az, hogy az egész mozgalom nem több céltalan agressziónál; a másik pedig az, hogy a stílus muzikálisan sekélyes, hatásvadász és buta. Az Ian MacKaye vezette ’Threat azonban pont azért lehet az emblematikus HC-csoportosulás, mert mindkét teóriát sikerül megcáfolnia: a formáció ’83-as első és egyben utolsó albumának Look Back And Laugh című száma ugyanis aztán tényleg a dalszerzés magasiskolája Leiber-Stoller-i/Stock, Aitken & Waterman-i értelemben; kiszámíthatatlan tempóváltással; gigantikus emocionális erővel és egy könnyedén memorizálható, szlogenszerű refrénnel. A hardcore pedig éppen akkor lesz egy érthető és logikus következménye a klasszikus punknak, ha tudjuk, hogy milyen motivációs erők húzódtak meg a dühtől szétrobbanó zenészek törekvései mögött. Az MT-nek pedig motivációja, az volt bőven: a csapat ugyanis nem kért a papírformaszerű életvitelből; a saját magát becsapó társadalomból és a rádiókból ömlő szar, középutas zenéből – és bár nyilván másoknak is megfogalmazódott a fejében a vágy egy méltóságteljesebb és önállóbb lét iránt, az D.C-i négyes nem ült ölbe tett kézzel, hanem kivont karddal; gyűlölettől eltorzult arccal rohant a csatába, amit végül meg is nyert.
Csak kevés alternatív zenekar volt képes akkora tekintélyt kivívnia magának annak idején, mint amekkora a Minor Threat tagságát övezte; bár igaz, olyan együttesből sem volt sok, aminek az egész életműve belefért 48 percbe. A produkció azonban nem pusztán velős hagyatéka miatt fontos, hanem azért is, mert megszámlálhatatlan mennyiségű kilométer, koncert és hidegben töltött éjszaka formájában hozzájárult az amerikai underground punk/HC/alt-rock térképének megszerkesztéséhez; és persze azért is, mert annál, ahogy a négyes értelmezte a hardcore fogalmát, kevés mellbevágóbb dolog jelent meg az évtizedben: a lényegre törő, döbbenetesen pontos és eszméletlen húzóerejű őrjöngés hatására ugyanis az ereidben fénysebességgel kezd száguldani a vér, a szemeid szétrobbantak a nyomástól, és nem tudsz mit csinálni, csak görcsbe rándulva, összegörnyedve üvölteni. A ’Threat-et emiatt sokan ahhoz hasonlítják, mint amikor egy tehervonat üti el az embert, vagy amikor a nedves kisujját dugja be a konnektorba. Valójában azonban leginkább olyan, mint mindkettő egyszerre.
Persze ez a Circle Jerks-től kezdve a 7 Seconds-ön át a Nig Heistig mindenkire igaz volt. Ami azonban kiemeli az MT munkásságát kortársai közül az az, hogy egy jól szerkesztett módon mutatja be azt a pályaívet, amit a zenekar és vele együtt a hardcore is leírt. A korai dolgok ugye másról sem szólnak, mint hogy ki tud hangosabban ordítani és gyorsabban zenélni; középtájt aztán látjuk, hogy már felnőtt annyira a dolog, hogy egy egész lemezt töltsenek ki a tombolásukkal; a vége felé pedig érzékelhetjük, hogyan lassul és bonyolódik az egész, átfolyva ezzel a nem sokkal később jelentkező poszt-hardcore-ba. És noha a nevével ellentétben a Complete Discography nem tartalmazza a tényleg teljes dalgyűjteményt, az 1980-83-as periódus kiadványait felölelve alapos keresztmetszetet nyújt arról, mi foglalkoztatta és dühítette fel az USA fiatalságát a 80-as évek elején, hogyan lett az egész ellenállásból mozgalom, és a forradalom miként csitult el, majd alakult át egy nem kisebb horderejű hullámmá. Mindez a korong első és utolsó száma közötti kontraszt hallatán érzékelhető leginkább. A Filler földrengésszerű pusztításával szemben ugyanis, ha meghalljuk a Salad Days templomi harangjait (!), számunkra is világossá válik, hogy ez már egy másik történet.
A négyes önmagával szemben felállított elveit dicséri, hogy feloszlása óta soha nem állt össze, ami nagyrészt olyan okokkal magyarázható, mint a Fugazi létrejötte, illetve a Black Flag legutóbbi albumának súlyos vizuális traumákat okozó borítója. Azonban valószínűleg még ezeknél is nagyobb szerepe volt annak, hogy a Threatnek sikerült annyira szorosan lezárnia a múltját, hogy se az együttesben, se a közönségben ne merüljön fel az igény a nosztalgiára - erre ugyanis éppen elég a csapat néhány tucat szerzeményben összefoglalt, mégis meghökkentő erejű életműve.
Judák Bence
a Complete Discography című gyűjteményes album:
másfél óra Minor Threat-videós dokumentum, közte egy 1983-as washingtoni koncert teljes egészében, interjú és egyéb koncertrészletek:
és az 1983-as Out Of Step című egyetlen stúdióalbum külön is:
