Megveszekedett papagáj módjára rikácsol a történelmi indiepop sziréna: Budapesten lép fel a Beat Happening barkács ezermestere és a riot grrrl mozgalom egyik legjelesebb motivátora, vagyis az ember, aki nélkül a Kurt Cobain bőrére tetovált K betű sem történt volna meg: Calvin Johnson. A jeles alkalom (jövő héten hétfőn, április 7-én, a MüSziben) illő megemlékezésért kiált, éppen ezért muszáj legalább egy pár szót ejteni arról, miért is annyira megkerülhetetlen ez a pocakos, nyilvánvalóan dilis, szolidan muzikális középkorú faszi, akit még mindig nem ismernek annyian, mint kellene és megérdemelné.
Az Egyesült Államok északnyugati csücskének alternatívzenei közegéről való értekezés általában súlyos szűklátókörűségben szenved, a Sub Pop kiadó világsikerre jutó grunge-bandáinak (Nirvana, Soundgarden, Mudhoney) árnyéka ugyanis nyúlt olyan hosszúra, hogy egyéb, nem kevésbé kitűnő formációk/személyiségek némileg elhomályosodjanak benne, pedig nem egy példa bizonyítja, hogy a közeg bőven tartogat feltáratlan kincseket. Közéjük tartozik Calvin Johnson is, akinek korszakos, megtermékenyítő tevékenységét majdhogynem lehetetlen eléggé hangsúlyozni: a kisvárosi Olympiában serénykedő figura a ma már legendásnak számító K Records nevű kiadójával, rendkívül széles baráti/rajongói körével, színtéralakító gravitációs erejével és persze számos zenekarával (Beat Happening, Cool Rays, Halo Benders) talán mindenkinél többet tett azért, hogy az ákombákomszerű borítók és a totális muzikális képzetlenség – röviden: lofi/twee pop – érvényre jusson a szórakoztatóipar dörzsölt lemezmogulok és az ő dollárjelektől csillogó szemeik által határolt világában.
Johnson alkotói tevékenységét javarészt a 80-as évekbeli, megrázóan leszedált, tragacs megszólalású triója, a Beat Happening életművén keresztül szokás analizálni, ám valójában nincsen sok analizálnivaló azon, amit a formáció csinált. Óvodásszintű zajongás ez a lehető leginkább zavarba ejtő, de egyszerre legjobb értelemben is, a dalforma küszöbét épp hogy csak egy lábujjal átlépő számokkal, olyan borzasztóan/bájosan amatőr előadásmódban, amivel még akkor is remegve állnánk színpadra, ha a Residents százezer dollárt érő mélyhűtött diszkográfiáját kapnánk érte cserébe. Ha létezik olyan zene, amit tényleg a kutya szájából rángattak ki, akkor ez az: a néhol másodkézből szerzett ócska gitárokkal és üres joghurtos poharakkal felvett és előadott szerzeményekről nehéz elképzelni, hogy egynél többször futottak volna nekik, és bár az énektémák szende cukisága miatt elő lehet hozakodni az ilyenkor szokásos gyermeki báj/lelkes amatőrizmus kulcsszavakkal, a Beat Happening igazából teljesen hétköznapi módon adta elő a maga teljesen hétköznapi dalait, nem elbűvölően, nem viccelődve; a csiszolatlan, látens zsenialitás szikrájában. A hangszeres tudás alacsony színvonala néhol ugyan már zavaró, és ami a szerzeményekből hiányzik, az nem úgy hiányzik, hogy avantgárd módon kihagyták, hanem úgy, hogy valójában egy orbitális kráter van az összképben; és ami hamis, az nem úgy hamis, hogy közben azért valamennyire aranyos is, hanem úgy, hogy sokszor fáj. Emiatt azonban vajmi kevés okunk van panaszkodni: Calvin Johnson zenéje ugyanis korántsem zavaró, hiszen megvan a maga szeméttelepszagú vonzereje, és mindössze az igazán nagy klasszikusokhoz szükséges brillianciának van híján. Ráadásul, ha a legendás frontember nem egy olyan infantilis, törött zsírkrétával megrajzolt világot képviselt volna, amihez képest a Young Marble Giants is maga a kétszáz fős kamarazenekar, egyrészt ez a cikk nem tartana tovább három sornál, másrészt a Beat Happening zenéje egyáltalán nem lenne olyan érdekes, mint amúgy.
A Beat Happening zenéje ugyanis leginkább ahhoz hasonlít, mintha gallyakból szeretnénk felépíteni egy kétszintes családi házat. Az viszont, hogy ez a tákolmány mégsem dőlt össze, sőt, teljesen lakhatóvá vált, nem elsősorban a kőművesek alkotói képességeinek, hanem motivációjának volt köszönhető. Johnson tiszta szívből hitt abban, hogy az, hogy ének- és zenetudás nélkül; néhány akkordmenet, egy szélesre tárt szív és egy alulprezentáltsága ellenére is hegyeken-völgyeken át zengő orgánum társaságában kiáll a színpadra, az minden szempontból legalább olyan érvényes, mint amit mások tűzijáték, cilinderek, tajtékzó szájú ordibálás és fölényeskedő hozzáállás kíséretében nyújtanak őrjöngő tízezrek számára – és bár a leginkább szélmalomharcra emlékeztető vállalkozást könnyű lenne egy legyintéssel elintézni, hősünk esetében már puszta állhatatossága is tekintélyt parancsoló volt. Hiszen a tény, hogy ilyen vehemenciával állt ki valami mellett, az underground egyik legjelentősebb figurájává tette őt, aki pár kézmozdulattal hozta létre a naiv pozitivizmusra épülő, a pirospozsgás arcok és vasárnapi piknikek virágillatú leképezését takaró twee pop műfaját, számtalan olyan, gyámoltalanul szerencsétlen, a precíz professzionalizmus hiányát tehetséggel ellenpontozó együtteseknek nyitva zöld utat, mint a Tiger Trap, a Black Tambourine, a Moldy Peaches vagy a The Boy Least Likely To.
Twee pop
A twee pop egyike a nehezen behatárolható, katalogizálható popzenei „műfajoknak”, az azonban biztos, hogy az Egyesült Államokban néhány kósza példa (sok, ma már library music-ként kezelt előadó vagy épp olyan naiv géniuszok, mint Daniel Johnston) után Calvin Johnsonhoz fűződik a mozgalommá és aztán stílussá válása. Angliában viszont a nyolcvanas évek eleji indie-leágazás, a jangle pop és az NME által összeállított indiepop-robbantó C86 válogatás (erről bővebben hamarosan) után fejlődött megnevezhető, úgy-ahogy behatárolható stílussá: csilingelő gitárok, „bűbájos” dallamok, fiú-lány harmóniavokálok, reménytelen szerelemről szóló szövegek, ábrándosság, esetlegesség, egyszerűség és hatalmas szívvel való szerethetőség jellemzi. Maga a kifejezés ’twee=bénácska’ az Egyesült Királyságban sokáig pejoratív maradt, Amerikában terjedt el korábban és esernyője alatt ugyanúgy megfér a nyolcvanas évekbeli brit Sarah Records cizellált katalógusa (Talulah Gosh, Heavenly, The Field Mice, Blueboy), mint a K Records talán kicsit rockosabb vonulata, aztán a Belle And Sebastian korai dolgai, vagy a svéd Labrador Records álomköltői (Acid House Kings, Club 8) és ezek óta is folyamatosan annyi más lelkes kardigános előadó. DE
A muzikális örökség mellett Johnson jelentősége kapcsolataiban, valamint színtérszervező tevékenységében is megnyilvánult. Mert bár zenei hozzáállása a legtöbbekből csak egy béna mosolyt váltott ki, bukást nem ismerő kitartása rendkívül magasra helyezte őt az olyan, jóval keményebb közegekbe tartozó muzsikusok szemében, mint az első Beat Happening-felvételeken hangmérnökként tevékenykedő Wipers-vezér Greg Sage, a Happeninggel még művészi összeférhetetlenségek ellenére is turnézó Fugazi legénysége vagy a kiadójának logóját a karjára tetováltató, az olympiai színtér és a K Records felé mérhetetlen áhítatot nyújtó Kurt Cobain (apropó K Records: adott itt ki felvételt a Bikini Kill, a Bis, Beck, a Modest Mouse, a Melvins, a Tiger Trap stb.). Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, amit az International Pop Underground Convention főszervezőjeként tett (fontos színtérkapcsolatok és barátsogok jöttek létre a hatnapos fesztiválon), vagy arról, hogy különösen nagy szerep jutott neki a riot grrrl mozgalom elindításában is – mivel a Johnson popbéli kitaszítottsága furcsa összhangban volt azzal, amit a nők érezhettek a pasik uralta rockzenében. És bár a tavalyi budapesti Shonen Knife-buli beszámolóiban mindenki tüsténkedve a Nirvana-énekes külön szívügyének nevezte a japán csajbandát, valójában a Beat Happening főnök volt az, aki Cobainnek és így a nyugati világnak bemutatta az együttest.
A WIPERS ELSŐ HÁROM LEMEZÉRŐL ITT ÍRTUNK.
Johnsonra még javarészt azok is úgy emlékeznek, hogy a lüke férfi, aki macskákat rajzolt és gyermekded dalokat írt, akik egyébként ismerik és szeretik a munkásságát – pedig már a fentiek alapján is világos, hogy az amerikai indierock egyik legnagyobb fantomóriását tisztelhetjük személyében. Hatalmas renoméja ellenére persze egyáltalán nem muszáj szeretni azt, amit csinált, hiszen minden megvan benne ahhoz, hogy akár dögunalmasnak is lehessen tartani. Ám arról egyszerűen nem lehet megfeledkezni, hogy Calvin Johnson mennyi mindent tett azért, hogy számtalan nagyszerű együttes és szerzemény juthasson el milliók otthonába, mindössze azzal, hogy teljes vállszélességgel kiállt amellett, amiben hitt – a színtiszta elhivatottságban és a lelkesedés által motiváltan megírt párlemeznyi bölcsődejellegű, keserédes popdalban.
Judák Bence
az április 7-i Calvin Johnson-koncert Facebook-eseményoldala
a K Recordsról és Johnsonról szóló dokumentumfilm, a The Shield Around The K: The Story Of K Records itt nézhető végig
a Beat Happening egyik kulcsdala, az Indian Summer:
Johnson fél órában beszél kiadójáról:
a Jamboree című 1988-as lemez:
itt pedig egy 1991-es Beat Happening-koncert:
