A pokol hullámhosszán. Ethel Cain

Rejtélyes feladvány, üres polgárpukkasztás, magasművészet vagy egy nagyszerű popzenei hagyomány folytatása – Ethel Cain a lehengerlő siker ellenpontjaként egy beskatulyázhatatlan lemezzel lepte meg a világot. Ez az írás először a Recorder magazin 121. számában jelent meg.

Refrén- és dallamnélküli kortárs valóságunkban, amit milliárdnyi influencer és önjelölt alkotó tudatfolyama tölt ki a nap huszonnégy órájában, van egy visszatérő kórság: a túl sok rajongói figyelem. Nem új jelenség ez; amióta a vallásos áhítaton nyugvó világhírnév létezik, azóta áhítják feltörekvő művészek generációi Bob Dylantől a Ministry-ig és azon túl, és ha egyszer megtapasztalták, gyűlölik meg örökre a rajongói pszichózist, a rajongói elvárásokat és azok kiszolgálását.

Csakhogy míg Dylannek elegendő volt betenni maga mögött az ajtót, hogy kizárja a követelőző hangokat, addig a ma előadóművésze pokoli 22-es csapdájában találja magát. Az elmúlt évek sikerreceptje az autenticitás összművészeti kiaknázásán alapul, amiben a folyamatos közösségi médiajelenlét – ami egyszerre dialógus, hangulatteremtés, manifesztógyártás és kifinomult marketingtevékenység – egyszerűen megkerülhetetlen. Hadd rágjam szájba: nagyjából Christopher Walken az egyetlen nemzetközileg elismert sztár, aki megengedheti magának, hogy ne csak okostelefont, de még karórát se birtokoljon. Mindenki másnak ott a Twitter, a Bluesky, a Reddit, az Instagram, a TikTok, a YouTube, a Spotify és bizonyára még számos más médiafelület, na meg az egyre jobban visszaszoruló mainstream sajtó, ahol vetésforgóban hallathat magáról non-stop. 

De nem csak arról van szó, hogy kvázi-önazonos tartalmat kell gyártani, hiszen a közösségi média áldása és átka, hogy minden alkotó minden rezdülésére azonnali visszajelzést kaphatni, ismertségtől függően akár milliós nagyságrendben. Senki empátiájára nem apellálok, hiszen elképzelhetetlen mindez. Az viszont finoman szólva is aggasztó, ahogy az agresszív és követelőző rajongás az elmúlt években hány női előadót facsart ki teljesen, ezzel bezárva a kört a felbőszült tinihordák, kereszténydemokrata politikusok és a manosphere (fasziszféra) között. 

Marad hát gyakran a tehetetlen csapkodás: gondoljunk Doja Cat szekunderszégyent keltő zoomos performanszára, Chappell Roan nevelő célzatú tiktokjaira, Ariana Grande és Lana Del Rey panaszos nyilatkozataira, Nicki Minaj és Charli XCX kommentháborújára. Nincsen jó megfejtés. 

Mindezt azért fontos evidenciában tartani, mert Hayden Anhedönia, azaz Ethel Cain “másfélórás EP-je” (a szerző maga hivatkozott így a lemezre egy cinkos félmosoly kíséretében) a stanoktól besokallt művész dacreakciójaként is olvasható. A Perverts ugyanis valóban szolid nagyjátékfilm terjedelmű, dallamot, szöveget pedig csak nyomokban tartalmazó anyag, az epikus sodrású 2022-es Preacher’s Daughter látszólag szöges ellentéte: a felszínes, mainstream felől érkezett “csőcselék” megritkítására szolgáló gesztus, ami után csak füstölgő romok maradnak, és a maréknyi túlélő, akik értik, miről szól a pokol, az apokalipszis, meg az utolsó napok művészete.

Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Azonban a 2022-ben taroló debütáló album sötét lüktetésében ott vannak azok a vonások, amikből aztán a Perverts művészete kibontakozik. Narratíva és stílus tekintetében valóban szakít a történetmesélésre, dark americanára, közelebbről a Southern Gothic horrortradíciójára építő előzménnyel, de a konvencionális kereteket feszegető szerkezet és a traumatikusból egyenesen lidércnyomássá felfejlődő tematikák már bőven megágyaztak a Perverts feltartóztathatatlanul áradó, szivárgó, zúgó zajfolyamának. A direkt kapocs a Ptolemaea (Dante Isteni színjátékában a pokol egyik köre után), amiben a fiktív karakter Ethel Cain lényegében pokolra száll – a pokol pedig, egyrészt, mint tudjuk, a többi ember, másrészt a Perverts világa. 

Ez a világ pedig legalább annyira szörnyű, mint amiben élünk, csak még az alt-pop melódiát is elvették a kárhozottaktól. Van helyette hideglelős horrorfilmeket idéző ajtónyikorgás, csoszogás, monoton zúgás, el-eltorzuló hangok és dallamfoszlányok, mintha csak Ethel Cain keze önkéntelenül is beállította volna a túlvilág frekvenciáját. Ebben a világban a mechanikusan ismétlődő “szeretlek” tizenhárom és fél percen át inkább hangzik fenyegetésként semmmint megnyugtató kijelentésként (Housofpsychoticwomn), a nyitófelvételen a Nearer My God To Thee kezdetű himnuszt halljuk majd' tizenkét percen keresztül, mielőtt az értelmetlenségbe torzuló hangok átvennék az uralmat. De az olyan számok, mint a monoton deklamálásra és egyre őrjítőbb zúgásra építő Pulldrone sem kínálnak menekvést vagy feloldozást. 

Nincsenek kristálytiszta pillanatok, de van egy másik, a zajokból építkező daraboknál eggyel tisztább regiszter. Ahol az album talán engedi fellélegezni a közönséget, mint az Amber Waves vagy a Vacillator, ott is van valami furcsa tompaság a hangzásban, ami sosem engedi jelenvalóvá válni vagy kitárulni. Az album furcsán átszellemült csúcspontja a Punish, ahol Hayden Anhedönia hangja szinte áttetszővé válik, ahogyan megfesti az émelygést, bűntudatot és a magáramaradottságot, hogy aztán újra elnyeljék a zörejek, újabb és újabb sokkot okozva a hallgatónak.

A fentiekből egyértelművé kellett hogy váljon: a Pervertsnek voltaképpen semmi köze az American Teenager alt-pop világához, és aki az utóbbin keresztül kívánja megközelíteni és megismerni az Ethel Cain-karaktert, illetve áttételesen Hayden Anhedönia művészetét, azt rendesen megbünteti az új album. Ilyeténképpen a Perverts bosszú és kinyilatkoztatás egyszerre. Bosszú, hiszen számosan lesznek, akik éppen a leírtaknak megfelelően járnak el, mert egy komplex személyiséget és perszónát csak egy slágergyanús dalon és TikTok-mémeken átszűrve próbáltak értelmezni, és kinyilatkoztatás, mert nemet mondani egy (sok) visszautasíthatatlan ajánlatra, úgy tűnik, a 2020-as években sem elég. A szerző egy korábbi interjújában elég világossá tette, hogy van a sikernek az a foka, amiből ő nem kér, ami soha nem volt ambíciója, de hiába, a nagyszínpadok, szervezők és rajongók azóta is Ethel Caint követelték. Hát a Housofpsychoticwomn elég furcsa hangulatot alapozna meg a headlinernek. 

Ugyanakkor a Perverts nem olcsó trükk vagy puszta polgárpukkasztó gesztus, hanem kitartó figyelemmel és rendkívüli fókuszáltsággal létrehozott, tudatosan épített konceptalbum, ami esetlenség nélkül képes hátborzongató atmoszférát teremteni. Ahogyan a Ptolemaea kinyitotta a pokol csapóajtaját, úgy a Perverts talán már egy másik médium által elmesélt történet hideglelős soundtrackje. Vagy csak valóban aláfestő zene az apokalipszis előtti időkhöz, ahol a Walking Dead zombijai és kísértethistóriák karakterei helyett elvakult rajongók üldözik vért kívánva a művészeket.