David Lynch mindig aktuális, akkor is, amikor már éppen nyolc éve nem rendezett játékfilmet. Nem telik el hónap nélküle a kulturális rovatokban, de nekünk most azért érdekes, mert születési helyén, a tévében élhettük át újra forradalmi Twin Peaks sorozatát, meg azért, mert zenei csúcsműve éppen most pénteken lett 25 éves. A jubileumi Recorder magazin Videorecorder rovatának cikke.
Lynch és a zene: gyorstalpaló
Ha David Lynchet a zene felől közelítjük meg, akkor a jól megválogatott filmbetétdalok, a Twin Peaks borzongató-babonázó basszushangjai és újabban az a hóbortja, hogy maga is lemezeket jelentet meg jelentik a fő sarokpontokat, de a lényeg valahogy ezek fölött áll. David Lynch a zenében is pontosan olyan megfoghatatlan, mint legjobb filmjeiben: benne is van mindenben, ami köthető a nevéhez ilyen módon, de szinte kibogozhatatlan is, hogy mit, hogyan és miért tett azokhoz. Vagy inkább pont, hogy olyan egyszerű Lynch zenéje, mintha folyton a The Straight Story történetét vezetné? Mint ahogy az egyik legmegrázóbb általa társszerzett dalban, a lehető leghétköznapibb módon átélhetővé teszi a legnagyobb titkok egyikét: „néha fúj a szél/és a szerelem misztériuma/átlátható lesz”?
A Lynch-kísérőzene
Mint számos tanulmány bemutatja, a Lynch-filmekben a klasszikus kísérőzene sokkal inkább folyamatos sound design és – főleg első (Radírfej, 1977) és utolsó (Inland Empire, 2006) nagyjátékfilmjeiben – a filmnyelv szerves része. A két említett műnek a zenéjét részben maga Lynch szerezte, atonális, ambientes, indusztriális hangképek ezek, amik az alkotásokban megjelenő valóságsíkokat élesítik fel vagy épp tompítják el teljesen. A hagyományosabb elbeszélésű filmjeiben (Az elefántember, Dűne, Az igaz történet) hagyományosabb a kísérőzene is, bár az 1984-es Dűne esetében a rendező a korszak szoftrock isteneit, a Totót szimfonikus rockig hajszolta és egyetlen tétel erejéig Brian Enót is egyik legjobb ambient zenéjének megírására késztette. Angelo Badalamentivel (jobbra) a Kék bársony forgatásán ismerkedtek össze (onnantól egy kivétellel minden filmjének ő a zeneszerzője), és rögtön dalszerzőpárosként is bemutatkoztak. A komponista brillírozott a Twin Peaks zenéiben, Az igaz történetben, de Lynch-csel való párosuknak jutott még ennél is fontosabb szerep.
Lynch-betétdal
Ez pedig a betétdalok alkalmazásában bontakozott ki. Badalamenti eleve azért kerül a Kék Bársonyba, hogy a főszereplő Isabella Rossellinit énektanárként alkalmassá tegye a fő motívumot adó ötvenes évekbeli dal, a Blue Velvet Bobby Vinton-féle változatának eléneklésére. A Lynch által imádott – akkor frissen megjelent, 4AD-s – This Mortal Coil szupergrup Tim Buckley-feldolgozását, a lebegős Song To The Sirent is fel akarta dolgoztatni, de engedély hiányában inkább Badalamentivel együtt megírta az arra rímelő első közös szerzeményt, a fent már idézett Mysteries Of Love-ot (amit egy Julee Cruise nevű, addig ismeretlen, de lélegzetelállító hangú énekesnővel (jobbra) adattak elő). Innentől a betétdaloknak hangsúlyosan nagyobb, legtöbbször dramaturgiai szerep jutott: Nicolas Cage Elvist énekelt a Veszett a világban, ugyanennek a filmnek a hatására Chris Isaakből világsztár lett a Wicked Game-mel, Trent Reznor betétdalt írt és zenéket válogatott az Útvesztőbenhez, a Mullholland Drive-nak pedig egyenesen kulcsjelenete egy Roy Orbison-átirat. Ahogyan Rebekah del Rio acapellában, spanyolul előadja a Cryingot (Llorando) a filmbeli furcsa éjszakai színházban, az egyrészt a legszebb dolgok egyike, majd aztán ahogyan az énekesnő a dal felénél összeesik a produkció közben, ám az ének változatlanul szól tovább, na az meg a legfélelmetesebbek egyike: a filmben való zenealkalmazás csúcsa ez.
Lynch mint zenei közreműködő
Túl azon, hogy zenei klipeket rendez, remixel, lemezkiadóként működik, vagy az utóbbi évek legjobb „sok közreműködős” albumának – a Sparklehorse és Danger Mouse által összehozott 2009-es Dark Night Of The Soulnak – a vizuális narrátora volt (az egyik dalban ráadásul énekelt is), Badalamentivel dalszerzőként is nagyot alakított. Sőt, nem túlzás azt mondani, hogy a már említett Julee Cruise-nak írt két nagylemezzel (az 1989-es csúcsműről lásd részletesebben a keretesben és The Voice Of Love, 1993) – amiket Lynch szövegíróként és művészeti vezetőként jegyez – a popzene világához is éteri művekkel, semmihez sem fogható értékkel járult hozzá. Julee Cruise amúgy énekes szereplőként feltűnik egy kísérleti-zenei Lynch-kisfilmben, az 1990-es Industrial Symphony No. 1-ban, de a helyi bár énekeseként számos alkalommal a Twin Peaks-ben is. Lynch később producerként felügyelte a Miranda Sex Garden énekesnőjének, Jocelyn Westnek a szólóbemutatkozását (Lux Viviens, 1998), majd 2011-ben az akkor már régóta múzsájának számító Chrysta Bellnek írt és producelt nagylemezt (This Train, 2011) – ezt élőben is hallhattuk az A38-on - mi meg interjút is készítettünk az énekesnővel.
A mestermű
Julee Cruise: Floating Into The Night (1989)
Idén szeptember 12-én 25 éves a Lynch-Badalamenti-Cruise trió csodalemeze. A Kék bársony-betétdal (The Mysteries Of Love) mellett szerepel rajta az akkor még csak majdani Twin Peaks-főcímzene Top 10 slágerré vált énekes változata (Falling), plusz számos szám, ami később megszólalt a sorozatban, de hallgassuk önálló nagylemezként a Floating Into The Nightot – aminek készült is. Tíz, jazzből, ambientből, dreampopból gyúrt, nem evilági, poptól távoli, popként mégis működő dal. Egy megbonthatatlan, tökéletesen felépített világ, leheletfinom fúvósokkal, ötvenes évekbeli crooner-dalokat idéző vonóshangszereléssel, borzongató gitárokkal, Cruise egyszeri énekteljesítményével, Lynch haikuszerű szövegeivel, amelyek a hajnali órákban megnyitják a világ titkait. Ha nem Cruise énekelné őket, nem így működnének, de általa valóban az éjszaka dalai ezek, amelyek a teljes élményhez igénylik a világ elcsendesedését, és aztán a nagyon is való világba úsztatnak – álomszerűen. És igénylik azt is, hogy egyedül tegyük meg az utat, aminek a végén állunk némán valamire támaszkodva és többet tudunk magunkról és a világról is. „Por táncol a légben/távolban egy kutya és egy madár/a nap felkel és nyugszik, minden nap (…) a világ forog” – szól a The World Spins című záródalban. És a világ legjobb lemezén ez értelmen és érzelmen túlmutató. 10/10
Lynch mint előadó
2001-ben adta ki sajátos gitárjátékával (lapgitárként használja a hagyományost, sok effekttel) és John Neffel közös instrumentális-experimentális első rocklemezét, a BlueBobot, 2007-ben egy Dean Hurleyvel közös dark ambient kiállítás-kísérőzenét (The Air Is On Fire), de a java csak eztán jött: két énekes poplemez, az előbbi (Crazy Clown Time, 2011) elektropopos kitérőkkel, az utóbbi (The Big Dream, 2013) bluesosabb kísérletezésekkel – és eddig ezekkel lépett ki leginkább a filmes szerepből és közegből.
Dömötör Endre
a teljes Julee Cruise-lemez (bónuszdalokkal):
